Kardos Péter

Hamar eljöhet a nap, amikor a jobb napokat látott rendszerváltó erő végleg megszűnik országos tényező lenni. Akár a fővárosban korábban megszerzett önkormányzati pozícióit is bukhatja. Hogy aztán az így támadt vákuumba esetleg kvázi-szabadelvű lokálpatrióták, örökségvédők, civilek nyomulhassanak be. A koalícióban informálisan – minden régebbi fogadkozás dacára – bennmaradó SZDSZ csak árnyéka valahai önmagának. Parlamenti és önkormányzati teljesítményüket figyelembe véve a párt jelenlegi helyzete egyáltalán nem meglepő.  

Az erzsébetvárosi ügy főként azért lehet jelentős érvágás, mivel a párt legfőbb „törzsi szállásterületét” kapta telibe. Az utóbbi időkben az SZDSZ gyakorlatilag fővárosi párt lett. Persze hagyományosan mindig is urbánus törzsbázissal rendelkezett. De tíz-tizenkét éve még a legtöbb nagyvárosban, megyeszékhelyen volt szabad demokrata önkormányzati frakció. Számos nagyobb vidéki településen ők adták a polgármestert. Mára viszont helyhatósági befolyásuk – leszámítva pár szabályerősítő kivételt – a Fővárosi Közgyűlésre és néhány belvárosi kerület vezetésére szűkült. Az Erzsébetvárosban található egykori zsidónegyed az önmagát kisebbségvédőnek tekintető (ellenfelei által bizonyos kisebbségekkel, így a zsidósággal azonosított) párt hatósugarának epicentruma volt.

Akad Budapesten pár tízezer választó, akiknek az SZDSZ megalkuvó, kapituláns, előnyökért „lefekvő” stílusa rég nem jön be. Időközi felméréseken többnyire bizonytalannak vallja magát. De az utolsó pillanatban – zsigerből, jobb híján, nosztalgiából – odateszi az ikszet. Nyilvánvaló: az utóbbi két választáson a liberális párt nekik köszönhette bennmaradását. Eddig. Csakhogy a politikai felhőrégiókban, a hatalom magasában zajló korrupciós ügyeknél van rázósabb. Az olyan, mely lent játszódik. Egyszerű választóik házában, utcájában, kerületében. Perzselő testközelségben. Nem gigászi érdekkörök által összehozott titkos csúszópénz-paktum. Nem a tíz- és százmilliárdos inkorrekt, lezsírozott megrendelések aktakupaca. Hanem a pártpolitika alsó- és középrétege által a lakókörnyezet szeme láttára elkövetett vagyonfosztogatás. Ami az ingadozó, szkeptikus híveket kihozhatja béketűrésükből. A jéghegy csúcsánál veszélyesebb, ami a mélyben rejtőzik.

Politikai elitünk mentalitásának ismeretében nemigen gondolhatunk rá, hogy mindez unikum volna. Ilyen történetek valószínűleg száz- és ezerszámra fordultak elő a lassanként mögöttünk hagyott évtizedben. A különbség annyi, hogy nagyrészt sikerült eltussolni, a politika és bűnözés közti homályzónába rekeszteni. Logikus folyománya ez annak, hogy jobb- és baloldal egyaránt görcsösen összpontosított rá, hogy tisztség- és stallumhalmozás, a vízfejű, szuperbürokratikus kádári tanácsrendszer átmentése révén felépítse (és a túloldal rovására növelni tudja) önkormányzati klientúráját. Az SZDSZ-nek kétszer is lehetősége nyílt, hogy rákényszerítse a politikát olcsó, hatékony, ellenőrizhető helyhatósági szisztéma létrehozására. 1990-ben (az MDF-fel kötött paktum révén) és 1994-ben (az általa biztosított kétharmados többséggel) elérhette volna az önkormányzati törvény módosítását. Hisz már a kádári érában látszott: a gazdaság hosszú távon nem tud életképesen eltartani 3200 települési és 19 megyei önkormányzatot. És – hogy Budapestnél maradjunk – végképp nincs szükség huszonhárom kerületi önkormányzatra. Külön hivatallal, szakapparátussal, vezetőtestülettel.

Mégis konzerválódott a pártállami tanácsörökség. Lettek kicsi, rosszul működő, túladminisztrált, eladósodott, gazdaságilag kiszolgáltatott városrészek. Amik képtelenek voltak hatékonyan óvni, gyarapítani, értékesíteni ingatlanállományukat a dörzsölt spekulánsok ellenében. Utóbbiak persze rögvest megtalálták a hivatali kijáró-és intézőembereiket. Kimondható: a szavakban nyugatos, piacpárti, olcsó államgépezetet ígérő (gyakorlatban viszont a közkiadások fedezetlen növelésére, a bürokratikus állóvíz fémjelezte status quo vegetálására rábólintó) SZDSZ megméretés után könnyűnek találtatott. Végérvényesen belesüllyedt a keleties provincializmus mocsarába.

Az urbánus liberalizmus erzsébetvárosi szívébe kapott morális döfés után a bizonytalan szabadelvű polgároknak meg kéne gondolni: érdemes-e szavazatukkal egy lejáratódott tömörülést újralegitimálni. Persze az Országházba vadonatúj liberális kispártot bejuttatni jelen helyzetben képtelenség. De helyileg nem lenne kifizetődőbb független szabadgondolkodókat – civil örökség- és városvédőket, lokálpatriótákat, antikorrupciós hevülettől fűtött személyiségeket indítani helyhatósági mandátumokért valamely pártmentes egyesület színeiben? Ők biztos nem jutnának polgármesteri hatalomra, de az önkormányzat „lakossági kontrollját” várostya/anyaként ügybuzgóbban látnák el, mint az emberein át kompromittálódott SZDSZ. Jobb helyen lenne ott ez a kritikus vokstömeg, mint jelenlegi „gazdáinál”. Ország- és világmegváltó törpepárt-gründolások (pl. a Lehet Más a Politika) helyett ilyesmiben kéne gondolkodni.

Alternatívának tekinthető politikai tényezőt alulról és helyben építkezve, nem foghíjas létrán a csúcsra mászva lehet összehozni.       

Papp László Tamás