Ophélie Bretnacher eltűnésének rejtélyében a bizarr unikumot az jelenti, hogy hiányzik minden: a látható motiváció, az indíték, nincs gyanúsított, valamirevaló nyom, igazi bizonyíték, de még előzmény se. Mintha a föld nyelte volna el. Már francia rendőrök is aktívan bekapcsolódtak a nyomozásba. Hogy ez természetes lépés nem magyar állampolgárnál, vagy kritika a hazai rendőrségnek, tehát őket minősíti negatívan, bajosan dönthető el. Valószínűleg mindkettő benne van a pakliban. Mivel ami itt végbemegy, nemcsak egy család, de a hazai bűnüldözés tragédiája is.   

A Nyomtalanul című amerikai krimisorozatban, ha valaki eltűnik otthonról, iskolából vagy munkahelyről, képzett FBI-ügynökök csapata próbálja felderíteni az ügyet. Ha átlagemberek rokonának, barátjának, kollégájának Magyarországon nyoma vész, rögvest tapasztalhatja a hollywoodi fikció és a posztkádári magyar valóság közti ordító kontrasztot. Amennyiben bűncselekményre utaló jel első körben nincs, úgynevezett közigazgatási eljárásként iktatják az ügyet. Ez nagyjából annyit jelent, hogy egy túlhajszolt, alulmotivált rendőrhivatalnok megcsinálja a rutinszerű papírmunkát: családtagok (külföldi esetén a Külügyminisztérium és a nagykövetség) tájékoztatása, a körözés kiadása, ami bekerül az országos nyilvántartásba. Szükség esetén továbbítja a dunai (tiszai, balatoni) vízirendőrségnek, hogy lehetséges egy öngyilkos holttestének felbukkanása.

Hasonlóképp járhattak el Ophelie Bretnacher hollétét tisztázandó. Eszerint ugyanis a magyar hatóságok olvasatában az, hogy valaki minden átmenet nélkül nem ér haza egy szórakozóhelyről, viszont a holmiját gazdátlanul találják meg a hídnál (ahová viszont a videofelvételek szerint fel sem ment), nem indokol nyomozást. Ugyanis a közigazgatási eljárásban nyomozati cselekményeket nem lehet végezni. Mivel indokolható akkor Bodnár Zsolt főkapitány-helyettes kijelentése, hogy „ettől függetlenül minden lehetséges nyomozati eszközt bevetettek eddig, hogy tisztázzák Ophélie Bretnacher eltűnésének minden körülményét”. Ha a jogszabály alapján nem nyomozhattak (legalábbis nem kötelesek rá), akkor miért csinálták? Amennyiben pedig de facto indokolt a nyomozómunka, akkor de jure miért nem volt az? 

Ismerve a hazai rögvalóságot, erre nagyjából a következő válaszkísérletet adhatjuk. Ha ugyanezen dolog nem a fővárosi elitegyetem külföldi cserediákjával, hanem egy zalahalápi kisnyugdíjassal, orosházi hajléktalannal, gettólakó miskolci romával, győri munkanélkülivel, paksi kisvállalkozóval történik, a rendőrség „jogszerűen” hetekig nem lépett volna semmit. Itt viszont – a diplomáciai nyomás miatt – kénytelenek voltak a hatékony nyomozati tevékenység látszatát kelteni. Ha rendőrségünk bírna működő intézményi és külső felülvizsgálati mechanizmusokkal, azoknak jó néhány kérdést fel kellene tenniük. Konkretizálva: a térfigyelő videokamerákat megfelelő gyorsasággal analizálták-e? (Ugyanis amennyiben heteket csúszva teszik közzé, hogy ez vagy az, aki rajta van a felvételen, amelyen Ophélie is, jelentkezzen, a tanúk memóriáját igencsak próbára teszik.) A barátait is csak egyszer hallgatták ki vagy többször? Használtak-e poligráfot? A helyszínen megtalált tárgyakat alávetették-e ujjnyom- és DNS-vizsgálatnak (s más nyomszakértői elemzésnek), netán szimplán leküldték a bizonyítékraktárba? 

Bodnár mondata - „külön hétfős nyomozócsoport alakult az ügy miatt” - a rendőrséget belülről ismerők ajkán cinikus mosolyt fakasztana. A kérdés önkéntelenül is felmerül az emberben: nagy médiavisszhangú ügyekben ténylegesen dolgoznak-e ilyen „speciális osztagok” vagy ez csupán papírízű statisztikai besorolás? Megeshet-e, hogy valamely nyomozó párhuzamosan jó pár ilyen hivatalosan, a sajtó megnyugtatására létrehozott, de csak jogilag létező csoportba is be van osztva, de ő sem emlékszik rá, hogy pontosan milyenekbe, nemhogy ott munkát is végezhetne? Előfordulhat-e, hogy csak úgy lehet a krónikus minőségi létszámhiányban szenvedő fővárosi kapitányságon belül ki tudja hányadszor és hányféle különítményt felállítani, ha egy – alapból túlterhelt – rendőrnyomozót több ilyenbe is beosztanak? Ha igen, akkor ezek a csoportok milyen hatásfokkal dolgozhatnak? Nem kéne-e a fenti kérdésekre rendőrtábornoki sikerpropaganda helyett őszinte választ adni? És szembesíteni velük a rendőrséget szervező, felügyelő és finanszírozó kormányzatot is.

Eltűnésekből vannak bőségesen olyanok, amikor nem kell detektívgéniusznak lenni a cselekmény és végkifejlet megjóslásához. Ha például eleve zavart, leépült vagy fogyatékos, ön- és közveszélyes személy válik kámforrá, a dolog legtöbbször nyilvánvaló. Valószínű, hogy elkószálását gondviselőjének figyelmetlensége tette lehetővé. Gyereknél ugyanígy felmerülhet a baleset, vagy aberrált, társadalmilag veszélyes szexualitású egyén közreműködése. Kiemelkedően gazdag illető (vagy hozzátartozói) nyomtalan felszívódásánál mindenki váltságdíjas emberrablásra gyanakszik. A közéletben szerepet vállaló állampolgárnál evidens lehet a politikai szándék. Büntetett előéletű (vagy bűncselekménnyel gyanúsított) eltűntnél azonnal felvetődik, hogy talán a nyomozóhatóságok elől bujkálva „merült le”. A szervezett bűnözéssel kapcsolatban lévőknél rögtön arra gondolunk: elszámolási vagy területfelosztási bandaháború apropóján öntötték cementbe a keresett sértettet. Féltékeny, erőszakos házastárs elől rejtőző nő, tartásdíj-fizetést a radarernyőről való lekerüléssel megúszni akaró férj, tönkrement hitelezői elől futó adós, a csőd miatti elkeseredésében vízbe ugró befektető, az iskolából történt kicsapását szüleinek beismerni nem merő diák és így tovább. 

Ophélie ügyével a probléma az, hogy egyetlen fenti séma nem húzható rá. Ide szuperérzékeny zsaruszimat kéne, de annak – úgy tűnik – híján vagyunk. Fiatal és csinos nőnél persze azonmód beugrik, hogy esetleg gengszterek csalták lépre, hogy kényszerprostituáltként dolgoztassák. Csakhogy a szexrabszolgaság világát kívülről akárcsak felszínesen ismerők valószínűtlennek gondolnák ezt. Az így elrabolt nők jórészt a volt Szovjetunió, a Balkán és kisebb részt Közép-Európa országainak polgárai. Többnyire kiszolgáltatott, előnyös külsejű, de jövedelem és foglalkozás nélküli lányok közül valók. S rendszerint nem „kötéllel fogják” őket, hanem többnyire szexmentes munka ígéretével csábítják őket a célországba. A posztszovjet és ex-jugó maffiákra (és helyi klónjaikra) nem jellemző, hogy emancipált, öntudatos, művelt nyugati nőket „soroznak be”. Egy nyugat-európai állampolgár váratlan külföldi eltűnése nemzetközi figyelmet kelthet, mozgásba hozza a diplomáciát, rámozdul a helyi és otthoni sajtó. Márpedig ha valamit kerülnek alvilági szervezetek, az éppen a feltűnés.

Legkevesebb sansz akkor van, hogy a bűncselekmény miatt ismeretlen helyen fogva tartott személy élve kerül rendőrségi látókörbe, ha elrablójánál az áldozat kiválasztása véletlenszerűen történik. Tehát bűnöző és sértett viszonylatában nincs közös előélet. Sorozatgyilkosok, pszichopaták csapnak le így zsákmányukra. Azért is tudják éveken át rettegésben tartani milliós városok lakosságát, mivel cselekményeiket gondosan megtervezik. Bár hozzá kell tenni: eme – főként az Egyesült Államokból ismert – bűnözési módnak nálunk nincsenek komoly hagyományai. Ilyenfajta szörnytettek kivitelezése (valamint a képesség, hogy az illető zsinórban megússza), kreativitást, ügyességet, önállóságot, sötét zsenialitást igényel. Az egyéni teljesítményen, öngondoskodáson nyugvó amerikai társadalom negatív vadhajtásai ezek. Viszont a paternalizmusra alapozott, posztkommunista magyar realitás a polgárok többségét leszoktatta az individuális cselekvésről. Az önmagát művésznek (meg nem értett géniusznak) tartó, rémtetteivel a nyilvánosságnak üzenő, a tömegmédia démoni ikonjává váló, egyéni módszerrel dolgozó sorozatgyilkos nálunk ritka, mint a fehér holló. S mivel a különben sem jeleskedő hazai bűnüldözés – a rutintalanság okán – nemigen van felkészülve az ilyen profilú elkövetőkre, nagyon valószínű, hogy amennyiben Ophélie e bűnözőfajtának került útjába, kevés remény van a lelepleződésre.

De ne menjünk át találgatásokba, enélkül is rengeteg teória látott már napvilágot az ügy kapcsán. Kezdve a randidrog-elmélettől addig, hogy többen felfedezni vélték a tudatmódosult, mentálisan dezorientált lányt a fővárosban bolyongani. Hézag a fenti teóriában ott van, hogy a belvárosi szórakozóhelyről ittas (de a kamerafelvételek szerint korántsem magatehetetlen vagy hullarészeg) állapotban távozó fiatal nő aligha tudott volna ilyen biztosan járni, ha a nem csekély mennyiségű sör és tömény mellett például Rohypnol vagy GHB is lenne a szervezetében. Az ilyen szerek ugyanis rendkívül gyorsan elkábítják, majd kiütik, teljesen mozgásképtelen, tudatvesztéses fázisba viszik az áldozatot. Vannak tartós amnéziát vagy súlyos neurológiai traumát okozó drogok. De mivel a nyomozás „hivatalosan” nemrég indult, a lányt felületesen ismerő diáktársakon túli lehetőségek kriminalisztikai kimerítése csak most jöhet szóba. Lehetőségek bőven vannak. Előfordulhat, hogy a fiatal nőnek volt(ak) olyan, a történésben részes ismerőse(i), aki(k)ről szülei és magyarországi környezete sem tudott. Mint ahogy az is, hogy általunk nem ismert okból maga Ophélie döntött az eltűnés mellett. Ez utóbbi verziót gyengíti, hogy aki angolosan, feltűnést kerülve távozna, aligha dobja el holmiját közterületen. Az öngyilkossági változatot – előzetesen kinyilvánított szándék, holttest és búcsúlevél hiányában – bizonyítékkal megerősíteni nem lehet, de elméletileg teljesen kizárni sem. Akárhogy is van, reméljük: Ophélie Bretnacher ügye nem a honi kriminálhistória lezáratlan aktáinak számát gyarapítja majd.