Aki szemtől szembe, egyetlen rohammal próbálja meg legyőzni a válságot, veszít. Tim Geithner amerikai pénzügyminiszter élesen bírálta elődjét, Paulsont, hogy ellenőrizetlenül adott pénzt a bankoknak, majd tisztaságot és átláthatóságot hirdetve, csomagot hirdetett a „rossz bankoknak”. A Wall Street elutasította Geithner csomagját, és igaza van Ignatiusnak, aki a Washington Postban a geithneri rohamozást a „terror elleni háborúval” hasonlítja össze. 

Nem sikerült megoldania egy csapásra a brit válságot Gordon Brownnak sem, és rajtavesztett őszi-téli hadjáratán Nicolas Sarkozy is. A válság manőverezést, óvatos, de mégis elszánt kísérletezést, próba-szerencse megoldásokat igényel. És mindenekelőtt nagy-nagy szerénységet: politikusoknak, értelmiségi elemzőknek be kell látniuk, hogy nem vagy alig tudják, mi történik, s tanulniuk kell a válság természetét, ismerkedniük kell a változó helyzettel, csak utána kitapogatni a lehetséges megoldásokat. Nincs idő? Nincs. De menet közben is lehet, sőt, kell tanulni.

A magyar kormány és jegybank – a válságkezelés főszereplői – már az októberi válságban tanácstalanok és ugyanakkor merészen vakok voltak. Szerencsére kimentettek minket. Most, a válság második szakaszában, amikor az kiterjedt globálisan és a reálgazdaságra is, e főszereplőknek – az IMF-fel, az EU-val és a visegrádi partnerekkel egyeztetve – négy területen kell lépniük. Ezek: a költségvetési és jövedelempolitika; a nagy rendszerek hosszú távú reformjának elindítása (nyugdíj, egészségügy); intervenciós monetáris politika likviditásteremtéssel, végül: kormánycsomag a reálgazdaság finomhangolására.

1. A költségvetés „kötelező gyakorlata”: nagyjából újabb 200-250 milliárd forint elvonása a minisztériumoktól. A „szabadon választott gyakorlat” az adóátrendezés. Ez hatásos lehetett volna 2006 nyarán. Kevésbe hatásos, de még mindig eredményes lett volna, ha a kormányfő nem állítja le 2008 tavaszán. Ma már a kiadási oldal erőteljes szűkítése – az adókedvezmények radikális megvonása, a szociális rendszer megnyirbálása – és a vállalkozások terheinek mérséklése, vagyis a munkaoldalról átcsoportosítás a tőke javára, fájdalmas, ugyanakkor kevéssé ható eszközök. Ha nem lehet mérsékelni az állami elosztás mértékét, márpedig nem lehet, akkor ez nem tekinthető érdemi változásnak.

2. A nagy rendszerek reformja nem hoz közvetlenül pénzt és nem befolyásolja a reálgazdasági válságot. Nem azért kell belekezdeni a nyugdíjrendszer reformjába, mert közvetlen hatása van a válság megoldására, hanem, hogy Magyarország bizonyítsa a pénzpiacok előtt a reformok iránti elkötelezettségét. A korhatáremelés, a svájci indexálás felváltása az inflációs indexszel (vagyis a reálbéremelés figyelmen kívül hagyása a nyugdíjak éves emelésénél) a 13. havi nyugdíj beépítése a rendszerbe, a magán- és a köznyugdíjalapok szolgáltatási céljainak és összehangolásának újragondolása a feladat. (A nyugdíjreform terén lehet leginkább közös szakmai és politikai alapot találni az együttműködésre kormány és ellenzéke között.)

3. Mintha az MNB képtelen lenne ortodox és gyenge kommunikációjú politikájával szakítani, és a válságban új és világos célokat kialakítani. Merre akar menni, miután fölmászott a magas kamatfára és nem tud onnan lejönni? Van-e árfolyamcélja meghatározott sávok között, hajlandó-e ennek érdekében interveniálni, vagy fenntartja, hogy a piacnak kell az euróárfolyamot egyensúlyba hoznia – legyen az 230 vagy 320 forint? Vitrinben kívánja tartani az IMF-hitelt, netán hajlandó olyan likviditásbővítő csomagot összehozni, amely a bankok számára elérhető, és rajtuk keresztül a hitelre szomjazó vállalatok szomja csillapítható? A válsággal szembeni manőverezésben a versenyképességet növelő, a gazdasági visszaesést ellensúlyozó árfolyam, a gazdaság vérkeringését helyreállító likviditási csomag vagy éppen csomagok legalább olyan fontosak, ha nem fontosabbak, mint a költségvetési és jövedelempolitikai lépések.

4. Reálgazdasági csomag nélkül nincs kilábalás. Az európai válságkezelők gyakorlatának megfelelően, a kormánynak felül kell vizsgálnia reálgazdasági ágazati céljait és az ágazatok, vállalatok támogatásának módszereit. A kormány által kiemelt négy ágazat – autóipar, biotechnológia, infokommunikációs ipar és logisztika – vállalkozásait piac-és versenyképesség szempontjából át kell vizsgálni. Többségükben nemzetközi vállalatokról lévén szó, azonnal tárgyalni szükséges tulajdonosaikkal és kormányaikkal: mit terveznek velük? Mit akarnak a német autógyártók és a finn mobiltelefon-előállítók Magyarországon? Bezárnak, visszafognak, fejlesztenek? Mi lesz velük, velünk a protekcionista hullámban? Nem kellene-e támogatni magyar brandeket a piac megtartásában és fejlesztésben, bel- és külföldön? Nem kellene haladéktalanul dönteni az energiapolitikában? Nem kellene a gázvezetékek összekapcsolását és a tározók növelését, továbbá Paks atomerőmű-blokkjának felújítását és egy új atomerőmű beruházásának ügyét is napirendre tűzni?

A kormánynak kettős lenne a feladata: egyrészt hatósági és banki vizsgálattal közvetlenül kiszűrni és segíteni az arra érdemes, versenyképes vállalkozásokat, másrészt folyamatosan tárgyalni a vállalatok tulajdonosaival és – ha multikról van szó – az anyavállalatok kormányaival. Magyarországot – tekintettel nyílt gazdaságára és a multik hangsúlyozott szerepére a GNP előállításában – a fenyegető pénz-, tőke-, áru- és foglalkoztatási protekcionizmus a lehető legsúlyosabban érintheti, ezért mindent meg kell tenni kivédésére.