Először van - a rendszerváltás óta legalábbis bizonyosan – olyan vezetője a kormánynak, aki nyíltan fel- és bevállalja: nem indul a választásokon. Önkéntes vállalás alapján tartózkodik mindenféle szavazatszerző magatartástól. A következő „parlamentfrissítő” kampányban így előáll majd ama belpolitikai kuriózum, hogy a legnagyobb hatalomgyakorló párt miniszterelnöke és miniszterelnök-jelöltje nem ugyanazon személy lesz. Mindazonáltal aligha a fenti az egyetlen paradoxon, amit Bajnai státusza felvet.

Újdonsült miniszterelnökünk ethosza tulajdonképp ős-szoci alapvetés. Amióta az MSZMP-s pártállami technokrácia 1988-89-ben leváltotta a régi kádári gárdát, folyamatosan „a” szakma van náluk „a” megosztó, a konszenzusos válságkezelő nemzeti egység rovására menő politika ellenében csatasorba állítva. 1994-ben Horn Gyula a „szakértelem” ideológiamentes diskurzusával nyert, s hasonló technokrata, pártonkívüli úriember-imázsa volt Medgyessy Péternek is. Az önmagát felekezeti-nemzeti alapon is meghatározó jobboldallal szemben bal felől a küldetéstudattól mentes józan paraszti ész jegyében próbálták közösségüket definiálni. Hogy ők reprezentálják a pragmatikus ésszerűséget a túloldal irracionális „törzsi mentalitása” ellenében. Ami, mondjuk, a Bokros-csomagot minden népszerűségi rizikó dacára „szakszerűen” keresztülvivő Horn-kormányra fenntartásokkal bár, de igaz volt. A volt reformkommunista és piacgazdasági technokrata létére kádárista osztogatásban elmerülő Medgyessyre viszont aligha. Hintapolitikás impotenciáját ideologizáló reformretorikával leplező utódjáról, Gyurcsányról pedig jobb nem is beszélni.

Amikor Bajnai arról beszél, hogy kormánya a pártpolitikától tartani fogja a három lépés távolságot (mint például: nem a hatalmat akarom megőrizni, hanem a magyar munkahelyeket, a világnézeti küzdelmet meghagyom a politikusoknak, a válságnak ugyanis nincs világnézete, ahogyan a forintnak sincs pártállása), akkor az utódpárt technokrata énjéhez szól. Azokhoz, akik 1987 és 90, majd 1994 és 96 között felismerték: a régi – ókádári – módon nem lehet tovább folytatni.

Például – Bajnait idézve - „nem járható út tovább a költekezés elengedése, vagyis a fogyasztás és a szociális juttatások hitelből történő fedezése. Magyarország ugyanis egyre nehezebben és egyre drágábban kap kölcsönt a befektetőktől, ezért ebbe az irányba nekünk nem vezet út.” A Grósz Károly VOR-zakója alól kibújt újkádárista reformerek – Németh Miklós reformközgazdászi hátterű „válságkormánya”, majd Horn Gyula kabinetje – be is vezették a kádári jóléthez szokott népnek a sokkoló, leépítésekkel és plusz terhekkel járó intézkedéseket.

Ugyan a szónoklat formailag a teljes Országháznak volt címezve, valójában szűkebb közönségre méretezett. Bajnai a „szakértőségi identitás” hajdani refomkommunista/reformközgazdász szellemét próbálja idézni. Szándéka legitim és nemes, gond „csupán” annyi, hogy a konstrukció, amit üzemeltetni szeretne vele, nem létezik. A technokrata (konszenzusos, szakértő, politikán túli) önkép, amit a baloldal épített magáról, bizonyos tekintetben mindig is illúzió volt. Teremtői szerint fontos és hasznos illúzió ugyan, de attól még illúzió. Sem a Németh-, sem pedig a Horn-kormány nem volt „szakértő” ama értelemben, hogy (mint jelenleg Bajnai) pártonkívüli, gazdaságvezérelt politikasemleges(ségre törekvő) ember irányította volna. Mindkettő politikus vezette pártkormányként regnált. Igaz – szemben a kádári voluntarizmussal, majd a többpárti populizmussal – ezen adminisztrációk hallgattak a mögöttük álló szakértőkre. De ettől még a „politika” döntött.

Vajon mennyire lesz életképes az antipolitikus Bajnai és szakértősített kormánya egy zsenge parlamentáris demokráciában? Ahol a technokrata miniszteri és kormányzati javaslatokat a mindenkori populista ellenzék szorításában nyögő többség felpuhítja, visszadobja, elszabotálja? A Németh- és Horn-féle reformista diskurzus sajátos „kegyelmi pillanatban” jöhetett létre. A Szovjetunió összeomlási folyamata (és a lengyel, pláne a román forgatókönyvtől való rettegés) a pártapparátust meggyőzte az 1973-74-ben elfojtott reformkurzus gyors felmelegítéséről és továbbfejlesztéséről. Így az „előre menekülés a nyugati piacgazdaságba” címszó alatt futó játék aktív részese lett. Mivel a csúcskáderek (és középvezetők) jó része – a spontán privatizáción, a nyugati pénzvilágba történő integrálódáson át – úgyis nyertese lett a rendszerváltásnak, ez kompenzálta a politikai veszteséget. 1995-ben Horn Gyula egy győztes – önbizalomtól és népszerűségtől duzzadó – párt vezéreként tudta ravasz apparatcsikként lenyomni elvtársai torkán a megszorításokat. Nyilván azzal is biztatva és kecsegtetve őket, hogy a nyugati nagyhatalmak majd NATO- és Unió-tagsággal, munkahelyteremtő beruházásokkal jutalmazzák és fizetik ki áldozatunkat.

A fentiek ellenpontjaként most van egy, a politológiai bányászbéka végbélnyílása alatt lévő, identitászavaros, csak a neurózisa által összetartott szocialista párt. Melynek törzstagsága, vezetői bázisa a reformokkal semmit nem nyerhet. Ellenben a nyári EP-választásokon egy kétharmadot súroló Fidesszel nézhet farkasszemet. Óriási lesz utána a kísértés, hogy a büdzsét felpuhítva, némi hangulatjavító csomagenyhítéssel legalább becsületgólokat rúgjanak Orbán kapujába. Mit tesz, mit tehet akkor a politikát trónfosztó technokrata interregnum embereként fellépő Bajnai? Mindössze annyit, hogy újra közli: „amíg e program végrehajtásához biztosítható a stabil parlamenti többség, addig a válságkezelő kormány jobb megoldás Magyarország számára, mint az előrehozott választás. Mindaddig és csak addig.”