„Az elit legfőbb szerepe, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre és az ember szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon.” Bibó István .

A 2010-es országgyűlési illetve önkormányzati választások hatásait elemző írásában Nádas Péter (A dolgok állása. ÉS, 2010. október 8.) azzal a ballib oldalon axiómának számító kijelentéssel indít, hogy „a magyar társadalomnak nincs demokratikus hagyománya”. Nem tudom, miért ragaszkodik ehhez a kiindulóponthoz a ballib oldal minden megszólalója. (Csepeli György: Fej nélküli lovas, Debreczeni József: Az egyeduralom önigazolása, Vitányi Iván: Történelmi lehetőség— Mozgó Világ, 2010/10). 

Nádas Péter

Bánkuti András

Illetve nagyon is jól tudom. Azért, mert a magyar történelemről, a múltunkról, még mindig marxista fogalmakban gondolkodnak, egész világképüket behatárolja, mintegy kalodába zárja a marxizmus. Egykor a párt határozta meg a nyelvet, értelmezte a fogalmakat, amikben beszéltek, ma a politikailag korrekt kánon kényszerzubbonyát húzzák magukra. Márpedig egy értelmiséginek, különösen egy kiváló intellektusú írónak, aki ráadásul rászánta magát, hogy végiggondolja mi történt velünk az elmúlt évtizedekben, bármilyen kockázatos is, ki kell tudni szabadítania gondolkodását a fenti béklyókból. Igen, kockázatos, mert a ballib nem az a toleráns fajta, nem tűri a gondolatbűnt, amit szinte biztosan elkövet az, aki önálló véleményalkotásra adja a fejét.

Már többször kifejtettem, és most is megismétlem: Magyarországnak igen is vannak demokratikus hagyományai, az 1867-1918-ig tartó időszakban. A parlamentarizmusnak legalábbis a keretei, tovább, az ország náci megszállásáig működtek: voltak választások, volt sajtó-, szólás és gyülekezési szabadság is. Persze korántsem működött tökéletesen. De hol és mikor működött bármi tökéletesen? 

Ki tud példát arra, hogy egy társadalmi rendszer hibátlanul működött volna? Ez is az utópikus (marxista) gondolkodás egyik maradványa, hogy mindig valami ideáltípussal mérkőztetjük meg a valóságot, ami aztán ennek következtében mindig szánalomra méltó. Tipikus ballib attitűd, mindenben, mindig lekicsinyelni eredményeinket, hagyományainkat, és vele szemben felstilizálni a NYUGATOT (így: csupa nagybetűvel), ahogy évtizedekig az élenjáró szovjet modellt. A ballibek zsebében ott van a bölcsek köve, amit nyugatról hoztak, hogy felzárkóztassanak, modernizáljanak, nyugatiasítsanak minket, barbár magyarokat, akik valójában még mindig a nyereg alatt puhítanánk a húst, ha a fejlett nyugat nem tanított volna meg bennünket, baloldali és liberális követőik segítségével, a klopfoló használatára.  

Schmidt Mária

Schmidt Mária

Melyik ballib vitatná el Svédország demokratikus hagyományait azért, mert 1970-ig mintegy hetvenezer lappot sterilizálták arra hivatkozva, hogy túl sokat isznak és nem elég értelmesek? (Norman Stone: The Atlantic and Its Enemies, A Personal History of The Cold War, Penguin Books, 2010. 174.)  Vagy az USA-jét, amiért a hatvanas évekig nem engedett be zsidókat a keleti parti top egyetemeire, mondhatnánk úgy is, hogy numerus nullust alkalmazott velük szemben? És akkor még nem említettem, hogy feketék és fehérek nem ihattak egy vízcsapból, nem szállhattak fel ugyanazon az ajtón a buszokba stb. Jelenleg is bevett gyakorlat az USA több államában, hogy kiskorúakat felnőttként ítélnek el, nemegyszer halálra. 

Ez a végtelenül leegyszerűsített, legfeljebb a marxista dialektikának (akármit is jelentsen az) megfelelő vagy-vagy gondolkodás tükröződik abban is, ahogy Nádas megállapítja, „a harmadik köztársaság a gondoskodó állam és a rendi tekintélyuralom, a Kádár-korszak és a Horthy-korszak hagyományvilága között fog ingázni.” Remélem is. Mégiscsak Magyarországról beszélünk, országunk történelmi tradícióit akarjuk folytatni, még pedig a lehetőségekhez képest úgy, hogy mindent, ami használható hagyomány megtartsunk, ami pedig nem az, attól megszabaduljunk.  A gondoskodó állam véleményem szerint nem szitokszó. Kádár rendszerével nem az volt a baj, hogy gondoskodott, hanem, hogy hazugságon alapult, hogy nem voltunk szabadok, nem voltunk függetlenek, egy idegen megszálló hatalmas túlereje totális diktatúrát kényszerített ránk. 

Vajon a nyugateurópai mintaországok nem gondoskodó államok? Vagy aki arra a tájékra született, annak jár a gondoskodás, aki pedig ide, annak nem? Miért kell egy Nádas minőségű gondolkodónak elsiklania afelett, hogy a nyugat-európai országok tetemes hasznot húznak évtizedek óta,  a régiónkban kivásárolt piac, elsősorban közszolgáltatásaink megkaparintása révén? A németek például az energiaszolgáltatások és a telekommunikációs hálózatok feletti rendelkezéseket szerezték meg, a franciák a vízellátást, és a sor folytatható. És amilyen haszonnal működtetik, az finoman szólva a pampákat idéző vadkapitalizmusra hajaz, nem pedig a szociálissá tompított piacgazdaságra, amire anyaországaikban olyan nagy súlyt helyeznek. 

Érteni vélem a „rendi tekintélyuralom” szókapcsolatot is. Egyértelmű, hogy egy ballib sok szót a Horthy korszakra nem fecsérel, mert a Horthy név önmagában elegendő ahhoz, hogy egyértelműen negatív asszociációkat váltson ki a baloldali közönségből. Lehet, hogy a Horthy Miklós által fémjelzett, két háború közötti Magyarország rendi volt, ha tetszik, akár félfeudális, és tekintélyuralmi, de akkor minek nevezzem a korszak Nagy Britanniáját, nagybirtokrendszerével, rasszista, arisztokratikus elitjével? Anglia vezető politikusai, miniszterelnökei mind a mai napig szinte kizárólag Oxbridge-ből kerülnek ki, még a nácinak mondott BNP vezetője, Nick Griffin is Oxfordba járt. Az USA-ban számos képviselő és szenátor, felmenői székét foglalja el. Nem kéne Nádasnak a huszadik század történetéről gondolkodva elszakadnia a Rákosi alatt rendszeresített általános iskolai történelemkönyvekben, illetve az ötvenes évek középiskolájában tanultaktól? 

Tény, hogy a kommunista diktatúra szisztematikusan lerombolt minden tekintélypontot társadalmunkban, hogy saját mindenre kiterjedő hatalmát egyértelművé tegye, és ezen az állapoton az elmúlt húsz évben sem sikerült változtatnunk. Tekintélyhiányos a magyar társadalom, és ezért nagyon súlyos árat fizetünk mindannyian. Nem vagyunk képesek megsüvegelni a tehetségeket, nem ismerjük el az eredményeket, percpolitikusokra és félórás szavatosságú celebekre figyelünk. Akiknek pedig mondanivalója lenne a számunkra, akikre érdemes lenne odafigyelnünk, azokat irigységgel és kicsinyességgel keserítjük el. Szükségünk van rendre, tekintélyre és gondoskodásra is. Nem vagy-vagyra, mint Nádas írja, hanem is-is-re.

Az alábbi sorokat azért másolom ide, hogy Nádas is érezze, ez a színvonal méltatlan hozzá. „A tekintélyuralmi hagyománynak erős a klerikális kapcsolatrendszere, alig van hajlama a megegyezésre, erős a folklorisztikus igénye, gyenge az emberjogi affinitása”. Sorolhatnám az ellenpéldákat, a demokratikus és igencsak vallásos USA-ról, a tekintélyuralmi Észak-Koreáról, ahol nem tűrik a „klerikális reakciót”, de Rákosi és Kádár alatt sem volt meghittnek mondható a viszony az egyházakkal. Elgondolkodott-e már Nádas vajon azon, hogy a demokratikus Franciaország hogyan is áll a „folklorisztikus igénnyel” és az „emberjogi affinitással”? Főleg most, hogy útilaput kötött a boldogulásukat ott kereső roma uniós polgárok egy részének a talpa alá. 

Talán nem felesleges felemlíteni, hogy 2001. március 9-én Ön is aláírta azt a levelet, amelyben 39 társával együtt, csupa balos és liberális értelmiségi, megköszönik Lionel Jospin francia miniszterelnöknek a zámolyi romák befogadását. Most, hogy a franciák betiltották a burkát és Angela Merkel Potsdamban a CDU és a CSU fiataljai előtt hivatalosan is bejelentette, hogy„ a multikulti hitvallása : hogy immár egymás mellett élünk, és ez mennyire jó nekünk –  megbukott" (2010. október 16.) kicsit kezdek aggódni a fenti országok „emberjogi affinitásának gyengesége miatt”.        

Ránki György, akitől nagyon sokat tanultam, 1987-ben az MTA-n tartott előadásában összehasonlította a gazdaság korszerűsítésére tett három nekirugaszkodásunkat. A kiegyezés korszakát alapvetően sikeresnek tartotta, a két háború közötti időszakot félsikerként értékelte, míg a szocializmus gazdasági próbálkozásait kudarctörténetnek látta. (Ránki György: A magyarországi modernizáció történetéhez. Világosság, 1987/10.) Nádas többször is használja a modernizáció fogalmát. Hol attól tart, hogy „harmadik nekifutásra sem sikerül a modernizáció”, hol a modernizációs folyamat lezárhatatlanságától fél, hol le szeretné zárni. Számomra a „modernizáció”, a „reform”, újabban a „strukturális reform” kifejezések, melyek egyetlen ballib szövegből sem hiányozhatnak, megfejthetetlen talányt jelentenek. 

Lenin számára nem volt kérdéses, hogy a szovjethatalom villamosítással párosulva elvezet a kommunizmusba, vagyis tökéletes társadalmat eredményez. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a szocialista gazdasági modell összeomlását az okozta volna, hogy a szocialista országokat végül is nem sikerült villamos energiával ellátni. Ha valaki azt nevezi modernizációnak, mint Medvegyev orosz elnök, hogy minél hamarabb az összes települést el kell látni wifi-vel, akkor  e céllal tudok azonosulni. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy ez modernizáció lenne, nem inkább a hibrid autók elterjedése az igazi modernizációs válasz? Mi tehát a modernizáció? A „haladás” idegen szóval történő álcázása?  Jó lenne, ha valaki végre kifejtené, és rögtön a „reformok”, illetve a „strukturális reformok” mibenlétét is megmagyarázná nekem. 

Hihetetlen, hogy ballib körök nem érzékelik, a világ új évszázadba, sőt évezredbe lépett. Nyilvánvalóan modellváltás időszakában vagyunk. Nem vehetjük át kritika nélkül a nyugat-európai tapasztalatokat, hiszen szemmel láthatóan súlyos működési zavarokat mutatnak fel, amelyeknek orvoslása a felkínált receptek alapján igencsak kétséges. A balos értelmiségiek orientációs zavara arra a téves kiindulási pontra vezethető vissza, hogy az 1776-os Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat, illetve az 1789-es francia Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata által megfogalmazott értékek univerzálisak. Pedig a világ nagy része számára a fenti eszmék, csakúgy, mint a demokratikus modell, egyáltalán nem számítanak zsinórmértéknek. 

Amióta a világ demográfiai viszonyai drámaian megváltoztak és a globalizáció kiteljesedett, ez az ellentmondás kikezdte a multikulturalizmust és a szabadságjogok kiterjesztését a szabadosságig erőltetett, politikailag korrektté tett felfogást. Mindez alapvetően megváltoztatja majd Európa magatartását. A nyugat-európai jóléti államok, amelyek jólétét a bipoláris világ erőviszonyai, és az USA biztonságpolitikai garanciája biztosította, súlyos válságba kerültek. Demográfiai hanyatlás, eltarthatatlan gondoskodó állam, és a munkához, a kötelességhez való viszony demoralizálása jellemzi őket. Súlyosbítja a helyzetet, hogy közben identitásválsággal, tekintélyhiánnyal, a saját eredmények lebecsülésével is szembe kell nézniük. Életszínvonaluk, jólétük, mely identitásuk alapját képezte, az utolsó évtizedekben, veszélybe került. Zsákutcának bizonyult a multikulturalizmus erőltetése is. 

Amikor „strukturális reformokat”, valójában kiadáscsökkentő intézkedéseket követelnek tőlünk, azt várják, hogy szorítsuk még szűkebbre a nadrágszíjat, bocsássunk el még több embert a közhivatalokból, ahol az eszeveszett uniós bürokrácia igényeihez képest nagyon is kevés ember dolgozik. És persze, közben csökkentsük a deficitet, ami nyilvánvalóan a belső fogyasztás még drámaibb visszaesését eredményezi majd, és azzal a következménnyel jár, hogy a magyar munkavállalók, akiknek zöme a szolgáltatási szektorból él, elveszti megélhetését. 

 „Nádas azt írja: „Immár öreg fejjel, realistaként sem tudom azt mondani, hogy az unión belüli egyenrangúság problémája elől lenne hova kitérni. Az unióban kétféle tapasztalati anyag találkozott, mindkettő az európai história része, s nem tudják egymást letagadni. Európa nagyobbik felének és Európa erősebbik felének kölcsönösségéről lenne szó.” Szerintem elsősorban a magyar nyelvről van szó.  Vajon mit jelenthet ez? Rossz a fordítás? Vagy rébuszokban beszél, amit én, aki nem vagyok ballib, nem értek?  

Amit Nádas az elmúlt évtizedekről ír, annak nagy részével egyet tudok érteni. Nincs vitám azzal, amikor leszögezi, hogy Magyarország leggazdagabb és legbefolyásosabb polgárai a pártállami nomenklatúra tagjai közül kerültek ki. Meg azokból is, akik nem tartoztak közéjük. Nem vitatom azt a megállapítását sem, hogy „baloldali liberális keretben hordtak szét magánkezek minden olyan intézményt – meg vagyont, teszem hozzá – amelynek ma és holnap a közöst kéne szolgálnia”. A korrupció mindent elárasztó és demoralizáló szerepéről is ugyanazt gondoljuk. Az ugyan nem igaz, hogy olyan léptékű árnyékgazdaság mint nálunk más posztkommunista országban nem működött, mert vannak itt még „célfotós versenyzők”. Tény, hogy a feketegazdaság igen jelentős szerepet játszik Magyarország működőképességének fenntartásában, mert ilyen munkát terhelő adóteher mellett nélküle már rég leállt volna a gazdaság. 

Ténykérdés, hogy az állam sokszor pazarló, sok egyén pedig nélkülözik. De volt ez valaha, valahol másként? Szerintem is mocskosak a vonatok, az orvosi rendelők, a kórházak, az utcák, a terek, főleg Budapesten. Remélem, ez változni fog. Szeretném, ha kötelezően előírnák az évenkénti meszelést az összes egészségügyi intézményben és azt is, hogy a kórházakban, kórtermekben felmosók, a felmosó vizet óránként kötelesek cserélni. Szinte biztos, hogy egy picit jobban éreznénk magunkat tőle. 

Azok, akik megszokták, hogy mindig igazuk van, hiszen a „történelmi szükségszerűségből bekövetkező haladás” értékeit közvetítették számunkra, maradiak számára, bármilyen aktuális álláspontot is foglaljanak el, azt mindig a legcsekélyebb kétely nélkül teszik. Ezzel a magabiztossággal oktattak ki egykor az állam mindenhatóságáról, majd a nyolcvanas évek vége óta arról, hogy az állami szerepvállalást a minimumra kell csökkenteni. Akkor éppen a kis állam és a szabályozatlan piac mindenhatóságában hittek, aki mást mondott, vagy akár csak visszakérdezett, idiótának, de legalábbis mucsainak számított. Amikor 2008-ban a virtuális pénzpiacok összeomlással fenyegették a világgazdaságot, hirtelen újra igény mutatkozott az állami beavatkozásokra. Jó lenne, ha az új évszázadban közmegegyezésre juthatnánk abban, hogy közepes államot, szabályozott piacot és magántulajdont szeretnénk. 

Nádas megállapítja, hogy „Húsz év óta a választópolgárok sem akarják ismerni múltjukat, nem akarják tudni, hogy az egykori titkosszolgálatoknak ki dolgozott, milyen adatokat halmoztak fel és ezzel most mit csinálnak.” Igen, de abban, hogy ez így alakult, a ballib értelmiségiek elévülhetetlen érdemeket szereztek. Volt, aki védelmébe vett ávós gyilkost és védelmükbe vettek mindenkit, akit az első demokratikusan választott magyar országgyűlés bíróság elé szeretett volna állítani.  Az akkor még csaknem teljes ballib uralom alatt álló magyar tömegmédiában alig hangozhatott el olyan vélemény, ami a bűnösök megbüntetése mellett érvelhetett volna. Speciel Morvai Krisztina és jómagam megpróbáltuk ((Schmidt Mária: Az Eichmann-per tanulságai I-II. Magyar Narancs 1991. okt. 23. dec. 18.) 

Az Alkotmánybíróság akkori elnöke, Sólyom László, későbbi köztársasági elnök, arra hivatkozva lehetetlenítette el az igazságtételi törekvéseket, hogy a „jogállami forradalom” által létrehozott jogi kontinuitás megőrzése fontosabb érték a társadalom számára, mint az igazságosság érvényesülése. Azóta is nyögjük ennek következményeit.