Halasi Endre: Mind megette

Túlzás nélkül állítható, hogy a kormány múlt héten megkezdett Alkotmánybíróság (AB) elleni offenzívája meglepetésként érte a közvélemény döntő többségét. A putyinista „viktatúra” rémét eddig is emlegető kisebbség most igazolva láthatja önmagát, ám őket leszámítva a legtöbb kommentátor látható értetlenséggel szemléli az eseményeket. Kemény bírálatok már nemcsak balról, hanem a független elemzők, sőt a jobboldali média részéről is érik a kormánypártokat, miközben a Fidesz prominensei sem tudtak értékelhető magyarázattal előállni.

Első pillantásra ezért úgy tűnhet, hogy csupán kétféle narratíva alapján értelmezhető a kormány AB elleni támadása. Az ellenzéki értelmezési keret szerint a tekintélyelvű rendszer kiépítése felé vezető úton tett a miniszterelnök újabb lépést, míg a politikai elemzők többsége azon az állásponton van, hogy meggondolatlan, hosszabb távon bizonyosan a kormánypárt hitelességére és támogatottságára is visszaütő döntésről van szó. Észre kell azonban vennünk, hogy a fenti két magyarázat alapjai meglehetősen ingatagok. Az egyik abból indul ki, hogy a Fidesz vezetőinek diktátori ambíciói vannak, a másik pedig abból, hogy a párt teljes vezérkarában nem akadt egyetlen tehetséges politikus sem, aki felmérte volna a lépés lehetséges hatásait. Az előbbi feltételezésre talán nem is érdemes kitérni – hiszen nem lehet mindenki diktátor. Az utóbbival kapcsolatban pedig emlékeznünk kell arra, hogy két elvesztett választás után a Fidesz korántsem csupán vakszerencsével, hanem a politikatudomány legújabb kutatási eredményeit is felhasználva, kitűnő stratégiával jutott el a kétharmados parlamenti többség megszerzéséig.

E két, gyenge lábakon álló narratíva mellett van egy harmadik értelmezési keret is, amely abból indul ki, hogy az Alkotmánybíróság jogköreinek korlátozása nem kicsinyes bosszúból vagy elvakult voluntarizmusból fakad, hanem hosszú, gondosan megtervezett folyamat része. Olyan folyamaté, amelyben az alkotmányozó hatalmat birtokló párt a magyar demokráciát csendben, lépésről lépésre közelebb viszi a brit mintájú többségi modellhez, egyszersmind eltávolítja a rendszerváltás idején meghonosított konszenzuskereső német mintáktól. E törekvés indítéka egyrészt az lehet, hogy a kormánypárt vezetésének politikafelfogásához közelebb áll a demokrácia többségi modellje – melyben a kormányra kerülő erő teljes felhatalmazást nyer az ország sorsának alakítására (és lépéseiért a következő választáson a felelősséget is egyedül és teljes mértékben vállalja!) –, mint a hatalmi egyensúlyra épülő rendszerek, ahol a kisebb felelősséghez kisebb lehetőségek is társulnak. Emellett a Fidesz vezetői minden bizonnyal tisztában vannak azzal is, hogy a kétharmados parlamenti többséget aligha tarthatják meg több cikluson keresztül, így pusztán gyakorlati szempontból is célszerű számukra a – csupán egyszerű többséggel rendelkező – kormányzat lehetőségeit korlátozó intézmények átalakítása.

Ebben az értelmezési keretben a 98 százalékos különadóról hozott, látványosan alkotmányellenes törvény nem cél volt, hanem eszköz: egyszerre ürügy és figyelemelterelés. A Fidesz vezetése nem csupán tisztában volt azzal, hogy a jogszabályt meg fogja semmisíteni az AB, hanem a döntést előre látva (egyeztetve?) egyenesen casus bellinek szánta azt. A terv a jelek szerint működik, hiszen a törvényhozó és végrehajtó hatalommal szembeni ellensúlyok lebontását már az új alkotmány elkészítése előtt végrehajthatja a kormányzó pártszövetség, így az új alaptörvénynek jövő tavasszal már lényegében csak meg kell erősítenie a következő hónapokban kialakuló status quót.

Ha pedig ez a helyzet, az elemzők részéről súlyos hiba ráharapni a csalira. Felesleges azon merengeni, hogy a kormány lépései demokratikusak-e, hiszen még az AB teljes megszüntetése – amiről persze szó sincs – sem a demokrácia végét jelentené, hanem csupán másfajta modell alkalmazását, amelyben a törvényhozói hatalomnak valamilyen más bírói vagy egyéb kontrollja lenne. Az igazi vitának ezért inkább arról kellene szólnia, hogy a többségi rendszer alkalmazása milyen előnyökkel és hátrányokkal járhat a magyar politikai rendszer egésze szempontjából, illetve hogy ezek fényében a társadalom többsége számára elfogadhatóak-e a kormányzat által preferált célok és módszerek.

HALASI ENDRE

A szerző politikai elemző