A politika sokszor hangos felszíne olykor elhiteti velünk, hogy a kormány vagy egy párt megítélése azon múlik, hogy mennyire sikeres a politikai terepen. Ennek jelentőségét mi sem vonjuk kétségbe, azonban érdemes felhívni a figyelmet a kevésbé látványos, de a mélyben zajló folyamatokra, amelyek szintúgy komolyan kihatnak a politika szereplőinek, ez esetben a kormánynak és a mindenkori kormánypárt(ok)nak a megítélésére.

Érdemes elgondolkozni azon, hogy mennyire működik hatékonyan és jól a mindennapokban a politikai rendszer és annak hangsúlyos szereplője, a kormány. Jó-e a távolsági és a tömegközlekedés, jó minőségben épülnek-e az autópályák, milyenek a kormányzati ügyfélszolgálatok, időben válaszolnak-e az állampolgárok és a partnerek leveleire, észrevételeire, megfelelő-e a jogszabályok végrehajtása, azaz, hogyan „üzemel” az ország? Ezt a tevékenységet az államapparátus (minisztériumok és háttérszervei) vezetik és koordinálják. Így a kormányzati szervek szakmai munkájának színvonala perdöntő ezekben a kérdésekben, amelyek előbb-utóbb jócskán kihatnak mindannyiunk életére.

Korábbi sikertelenségek

Mindez hatással van a politikai rendszer, a mindenkori kormány és az országot irányító pártok megítélésre. E tekintetben a rendszerváltozás óta eltelt húsz évben egyik kormány sem lehet túl büszke magára: a magyar politikai rendszer intézményeinek nagy többségével a lakosság folyamatosan elégedetlen. Aligha függetleníthető ettől a körülménytől, hogy Gyurcsány Ferencet és az MSZP-t kivéve eddig még senkinek sem sikerült az 1989-90-es rendszerváltozás óta egy ciklusnál tovább kormányoznia. Az eleve meglévő nagyfokú elégedetlenségre érdemes volt építeniük a mindenkori ellenzéki pártoknak, amelyek aztán hol nagyobb, hol kisebb médiazajjal adták a választópolgárok tudtára, hogy nem mennek jól a dolgok ebben az országban.

Az előző nyolc év szocialista-szabaddemokrata kormányzása új dimenziót ért el e tekintetben. Az MSZP kormányra kerülve eleve lemondott komolyan vehető vízió kialakításáról (ennek pótlására Gyurcsány tett majd kísérletet), s kormányzati tevékenységének nagy részét részben emiatt is folyamatos irányváltás jellemezte. A helyzetet csak súlyosbították az MSZP irányzatainak belharcai, amelyek szintén a kormányzás követendő irányának módosítgatására késztették a mindenkori kormányfőt. Ebből adódóan egymásnak szögesen ellentmondó döntések követték egymást: eleinte nagy béremelések örvendeztették meg a közalkalmazottakat, majd kisebb megszorítások után, 2006-ot követően, fokozatosan visszavették a jövedelemnövekedés jelentős részét. Az SZDSZ-szel való huzavona után bevezették a felemás egészségügyi reformot, majd a 2008 márciusában tartott, a vizitdíjat, kórházi napidíjat és felsőoktatási részhozzájárulást megbuktató „szociális” népszavazásra hivatkozva, lemondtak a társadalombiztosítás átalakításáról. A központi államigazgatás átszervezése permanens volt, így az ott dolgozók nem tudtak normálisan tervezni, bő táptalaja volt a folyamatos pozícióharcoknak.  Hosszan lehetne folytatni a sort, de könnyű belátni, hogy így nem lehet jó kormányzati munkát végezni.

Az államapparátus nem egyszer szenvedett megalázó kudarcokat, az egyik legnagyobb kudarc az érettségi botrányos megszervezése volt, amikor a tételek idő előtt kikerültek. De említhetnénk a konvergencia program kényszerű átírását, vagy a kormányzati negyed elvileg már eldöntött tervének kínos bukását is. A Bajnai-kormány egy éve annyiban jelentett más minőségű kormányzást, hogy a részben új döntéshozók egyértelműen tudták, mit akarnak csinálni, de az általános kormányváltó közhangulatot már nem tudták megfordítani. Nem kétséges ezek után, hogy a Fidesz „kétharmados” választási győzelméhez az is hozzájárult, hogy a választók nagy része a kormányzat mindennapjait igen negatívan ítélte meg.

A kormányzás mindennapjai

A vízió-politika színterén erős fölénnyel rendelkező Fidesz joggal gondolta úgy, hogy a kormányzás így nem folytatható. Miután ellenzékben folyamatosan hangoztatta a szocialisták kormányzásra való alkalmatlanságát, választási győzelme után általános volt a várakozás hogy a korábbiakhoz képest jóval magasabb szintű kormányzást fogunk látni, különösen, hogy a Fidesznek nem kell egy  „okvetetlenkedő” koalíciós párttal huzakodnia nap, mint nap. Vajon az elmúlt időszakban megkaptuk-e ezt?

Nyolchónapnyi kormányzati tevékenység után aligha lehet egyértelmű felelet adni erre a kérdésre, különösen annak fényében, hogy a példátlan tempójú jogszabálygyártás sok mindent háttérbe szorított. Ennek ellenére több megállapítás tehető, és itt vissza kell térni az államapparátus helyzetére.

A Fidesz-kormányzás mindennapjait eddig nem éppen a nyugodt munkavégzés jellemezte. Orbán Viktor hivatalba lépését követően, a kormányzati szerkezet jelentős átalakítása miatt, hónapok mentek el a minisztériumok és azok háttérszervezeteinek szervezeti és működési szabályzatainak megalkotására. Egy ilyen helyzetben nem csoda, hogy időbe telik, mire a szereplők értik és tudják, hogy mi a feladatuk az új felállásban. Az pedig nem volt meglepetés, hogy ebben a folyamatban hatásköri villongások ütötték fel a fejüket, maga a sajtó is hírt adott a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium és a Nemzetgazdasági Minisztérium ellentéteiről.

A kormányzati szerkezetátalakítás csak akkor lesz képes pozitívan hatni az országra, ha minél több jó szakember kerül a központi közigazgatásba, és a meglévők tudása és kompetenciája tovább fejlődik. Ezt aligha segíti a kormánytisztviselők indoklás nélküli felmentése, ugyanis az ügyintézők figyelmének egy része saját munkahelyük megmentésére, azaz főnökeiknek való minél jobb megfelelésre irányul, nem pedig az eléjük kerülő ügyek minél színvonalasabb megoldására, kreatív gondolkodásra, és új ötletek felvetésére. Ettől függetlenül, az Orbán-kormány gyorsan reagált a vörösiszap-katasztrófára, ugyanakkor hónapok óta késik a Nemzeti Eszközkezelő Társaság létrehozatala. Utóbbi létrehozásához nem csak sok pénzre, de arra is szükség van, hogy ennek a bonyolult kérdésnek a felgöngyölítésében egy jó apparátus vegyen részt. A politikai vízió fontos, de ha azt hosszabb távon nem sikerül alátámasztani okos döntések sorával, egy idő után elveszti az értékét. Fontos az is, hogy az Orbán-kormány növeli az állam hatókörét, viszont így tovább gerjeszti a vele szemben jelentkező lakossági elvárásokat, ezért még inkább megnő a kormányzati tisztviselők munkájának fontossága.

Digitális legitimáció

Olyan korszakban élünk, amelyben a politikai élet (is) úgy felgyorsul, hogy mellette akár még egy 15 évvel ezelőtti kormányzási folyamat is elavultnak hat. A globalizáció, az internetes forradalom korában egy kormányzatnak nem csak a fizikai, hanem a virtuális térben is egyre jobban helyt kell állnia, sőt ott egyre inkább. Amikor Orbán Viktor 1998-ban először lett kormányfő, a lakosság nagy része nem használta rendszeresen az internetet, a mostani ciklus végére viszont megfordul ez az arány. Az Orbán-kormánynak ebből adódóan nem csak pl. a nyugdíjak zökkenőmentes kiosztásában, egy minél jobb fővárosi közlekedési vállalat kialakításában kell helytállnia, hanem a web 2-es felületeken, a digitális hálózatok mind sűrűbb szövetében is. El kell tudni fogadtatnia mindennapokat érintő döntéseit a Facebook, a Twitter és más közösségi oldalak mind nagyobb számú használóival.

A hagyományos legitimitás nem elég, a kormányzatnak immár a virtuális téren is sikereket kell elérnie, szimpátiát kell begyűjtenie, azaz elektronikus legitimitást is meg kell szereznie, idővel ez tűnik majd lényegesebb faktornak. Ma az USA-ban a polgár akár chat-elhet a szövetségi állam ügyintézőjével, nálunk azonban a kormányzati weblapok még eléggé statikusak, nem eléggé nyitottak az állampolgár felé. Van tehát mit intézni az elektronikus ügyintézés területén is. Csakhogy az internet fejlődése nem áll meg, a magyar társadalmat – ha lassabban is, mint a nyugati társadalmakat – szintén átjárja a digitalizáció, annak minden politikai formájával és következményével együtt.