Zentai Péter: Híresek, gazdagok, intellektusok, milliók csodálják őket – mégis gyakran ők maguk rombolják le a róluk alkotott pozitív képet. Elég visszaidézni Bill Clinton ügyét Monica Lewinskyvel, vagy a volt New York-i kormányzó, Eliot Spitzer több esetét prostituáltakkal, Michael Douglas megannyi hasonló botrányát. Ha igaz, amit a New York-i szálloda szobaasszonya állít Strauss-Kahnról, akkor a mérleg egyik serpenyőjében találunk egy magáról megfeledkezett férfit, aki egy szobalányt akar erőnek-erejével megerőszakolni, a másik serpenyőben pedig ugyanőt, aki óriási tudással felvértezve vezeti a Valutaalapot, közben ringbe száll a Francia Köztársaság elnöki székéért.

Robert Weiss: Függetlenül attól, hogy igaz-e a sztori vagy nem, életszerű, valószerű esetről van szó.

Robert Weiss

wikipedia.org

Az amerikai közéletben meglehetősen gyakran előfordul ez a viselkedés, ez a nehezen érthető kettős személyiség. Nyilvánvalóan másutt is van rá számtalan példa – legfeljebb másutt inkább elkenik ezeket az eseteket. Ezek az emberek benne is élnek a valóságban, meg nem is. Ebből ered súlyos pszichikai problémájuk.

Z.P.: Ahhoz, hogy valaki feljusson a hatalom vagy másfajta siker csúcsáig, folyton tanulnia kell. Átlagon felüli munkabírásra, szorgalomra, legtöbb esetben kiemelkedő szellemi képességekre, intelligenciára van szükség. Értem, hogy „ott fenn” az ember elszigetelődik bizonyos értelemben, de ettől miért vész el az intelligenciája is?

R.W.: Csak azoknál vész el, akik nem érzik magukat lelki biztonságban. Márpedig még annak is felborítja a lelki békéjét a hét minden napján végzett 16-18 órás munka, a stressz, akiket szerető, segítő család vesz körül. Csakhogy éppenséggel a családi és baráti kötelékek mennek tönkre, tépődnek szét legelőször az abszolút hírességek életében. Aztán nincs megállás a lejtőn: legtöbbjük érzelmileg kiüresedik, és pótlékokra van szüksége. Igen gyakran alkalmi szexuális kapcsolatba menekülnek. Jellegzetes, hogy sorozatosan teszik ezt.

Bármennyire is elképesztő, de azt hiszik, hogy érzelmi viszonyba bonyolódnak. Különös ellentmondásról van szó: realitásérzékük, eszük, döntéshozatali képességük átlag feletti marad továbbra is: abszolút tudatában vannak, mekkora felelősséggel jár a világban betöltött pozíciójuk. Ugyanakkor intim szférájukban működésbe lép az irracionalitás. Gyermeteg reflexek lesznek úrrá rajtuk, különösen, ha magukra hagyják őket. És nem képesek felfogni, hogy – leegyszerűsítetten szólva – ha valamit csinálnak, annak milyen következményei lehetnek.

Z.P.: De hát ott van körülöttük az a rengeteg tanácsadó, vagy, sztárok esetében, a sok  ügynök. Nekik kellene figyelmeztetniük őket. Például a zseniális agyúnak tartott Clinton magától nem jött rá, hogy a fehér házi gyakornoklánnyal folytatott viszonyának következményei lesznek?

R.W.: Amikor Clintonnak – a leköszönése után adott első tévéinterjúban – a híres riporter, Dan Rather feltette a kérdést: „Miért?”, az elnök kis gondolkodás után a következőt felelte: „Mert megtehettem.”. Ebben a válaszban összesűrűsödik nagyjából minden, amit e téma pszichikai hátteréhez tudni kell. Ezek az emberek olyan valós vagy áttételes hatalommal bírnak mások, esetleg milliók, százmilliók sorsa felett, hogy – ha érzelmileg sebezhetőek, ha a karrier során folytatott hajszában, a stresszben elveszítették lelki egyensúlyukat, úgy pályájuk csúcsán tényleg azt gondolják magukban, hogy legyőzhetetlenek, már csak hivataluknál fogva sem büntethetők, leleplezésüket senki nem meri megkockáztatni. Elért eredményeik, teljesítményük ezt igazolják vissza számukra, Más kérdés, hogy – amikor nincsenek magukban, amikor felelős döntéseket hoznak – reálisan fel tudják mérni, hogy nem tévedhetetlenek. Bizony ennyire esendő, ellentmondásos emberek ők.

Z.P.: És a tanácsadók, a menedzserek? Ha minden másban hallgatnak reájuk, akkor intim téren, lelkiekben miért nem?

R.W.: Ez az a terület, ahová nem szerződtették őket. Az, ami számukra is a legsikamlósabb, amelyen ők maguk is elcsúszhatnak, elveszthetik állásukat. Inkább hallgatnak. Annál is inkább, minthogy ők tudják csak igazán, hogy egy igazán nagy karriert végigcsinálni csak átlagon felüli ambíciókkal lehetséges, márpedig az ambiciózusság egyik szokásos velejárója a hiúság, a nagyon erős ego.

Strauss-Kahn és felesége, Anne Sinclair

AP

Legyen szó Clintonról, Berlusconiról, a  prostituáltakat lefizető kormányzóról, a totálisan szexfüggővé vált filmcsillagról, vagy – ha igaz a sztori – a szobalány előtt magát meztelenül mutogató pénzpolitikai hatalmasságról, valójában mind imádják reflektorfényt, azért harcoltak egész életükben, hogy belekerüljenek. Nem is akarnak belőle kikerülni, miközben szenvedni is kénytelenek tőle. Aki mögött nincs kitartó, biztos, áldozatokra képes – alapvetően családi – háttér, annál ez a szituáció érzelmi sivársághoz, magányossághoz vezethet, és így alakul ki a kettős jellem, amiről alapvetően most beszélünk.

Z.P.: De csak férfiakról beszéltünk. A nők immunisak az ilyen kihívásokra? Vagy ők felnőttebbek, kiegyensúlyozottabbak, intelligensebbek?

R.W.: A hatalom szédítő, lelket próbáló hatása alól természetesen a nők sem mentesek. Ünnepelt sztárok százairól, rendkívüli befolyással bíró asszonyok tucatjairól tudjuk, hogy boldogtalanná tette őket a hatalom. Némelyeket öngyilkosságba kergetett. Sokat közülük szenvedélybeteggé: étel-, szex-, szerencsejáték-, drogfüggővé.

Z.P.: Apropó, szerencsejáték. Ha fogadni lehetne, mire fogadna? Megússza-e a botrányt Strauss-Kahn vagy sem?

R.W.: Strauss-Kahn határozottan tagad ugyan, de én mégis arra fogadnék, hogy hamarosan lemondani kényszerül és politikai karrierjének örökre befellegzett. Mert a gyanú nagyon megalapozottnak tetszik. Az ilyen ügyeket figyeli a legnagyobb éberséggel az amerikai és azon keresztül az egész világsajtó. Most annyira kényes a világpolitikai, világgazdasági helyzet, annyira alacsony a társadalmak tűrőképessége, hogy ha bármely potentát ellen ilyen vádak felmerülnek, akkor azokat alaposan ki kell vizsgálni, és ha bebizonyosodnak a vádak, az elkövetőnek nem szabad megúsznia súlyos következmények nélkül. Ez most mindennél magasabb rendű érdek.