Hont András
Hont András
Tetszett a cikk?

A Gyurcsány-fanclub egyre inkább a viccbéli agresszív kismalacra hasonlít, aki ül a gödör alján, és amikor az arra járó róka lekiált, hogy „várj, hozok létrát”, akkor az fölüvölt, hogy nem várok. Már sehol sincsenek, semmijük sincs, de látványosan megvetnek mindenkit, aki nem olyan, mint ők. Ha Sólyom László élesen és nyilvánosan bírálja az alkotmányt, akkor egyikük biztosan megírja, hogy Sólyom most már tényleg szégyellje magát. Így kell a demokratákat összefogni. Azt viszont egyikük se veti föl, hogy a lojalitásuk jutalmaként micsoda rettenetes figurákat kell elviselniük. Nemcsak a „nemzeti oldal” jelesei nem tették soha szóvá Szijjártót, hanem a legendás kritikai értelmiség se mondta azt Gréczyre, hogy „fúj, Feri, ezt vidd innen”. A minőségnél fontosabb a kötelékben repülés.

„Soha egy darab interjút nem fogok adni akkor, amikor be fogom fejezni, hogy ha vitával fogunk elválni egymástól. Soha. Soha nem fogom a magyar baloldalt bántani. Soha. […] Amíg van benne erő és megyünk előre, addig igen, és egyszer meg nagyon csöndben elmegyek.”

(Őszödi Beszéd. Első felvonás)

Áll Feri a pódiumon, és beszél. A pártgyűlés közönsége feszült figyelemmel hallgatja. Csillogó szemek, néha föltörő tapsvihar, ováció. Az egész csarnok egy merő elhatározás: húzzunk bele.

Volt már ilyen.

Feri állt a pódiumon, és beszélt. Azt kérte, hogy legyen ő a miniszterelnök. Az lett, és lett lárifári, meg választási győzelem, majd lázas készülődés a reformmunkára, hogy aztán kormányt alakítson Szekeres Imrével, Kiss Péterrel, Szilvásy Györggyel. És Feri állt a pódiumon, és beszélt. Azt mondta, hogy keressenek másik madámot, ő ezt így nem csinálja tovább. Majd csinálta tovább, és lett Budapesten zavargássorozat, az Országgyűlésben bizalmi szavazás, és tönkrevert baloldal az önkormányzati választáson. És Feri állt a pódiumon, és beszélt. Azt javasolta, hogy legyen ő a pártelnök is. És pártelnök is lett, és jöttek a bársonyos reformok, az újabbnál-újabb kormányprogramok, a népszavazási bukta, a koalíciós társ kiebrudalása. És Feri állt a pódiumon, és beszélt. Azt jelenttette be kissé megtörten, hogy lemond a miniszterelnökségről, de pártelnökként továbbra is a magyar baloldal ügyét szolgálja, hogy három nap múlva úgy se szolgáljon tovább, miközben zajlott minden idők legszánalmasabb miniszterelnöki castingja, és lett a végére Fidesz-kétharmad. És Feri állt a pódiumon, és beszélt. Azt fejtegette, hogy nem új pártot kell alapítani, hanem az MSZP-t megújítani. Megalapította a Demokratikus Koalíciót, amely reményei szerint új életre galvanizálja a szocialista pártot, majd kezdeményezett szervezeti kérdésekről egy eredménytelenségbe fúló pártszavazást, hogy ennek sikerén fölbuzdulva ultimátumot intézzen a vezetéshez. Azonban az nem volt vevő a fölszólításra.

És most áll Feri a pódiumon, és beszél. Új pártot gründol. Nyugatost, nyitottat, baloldalit. Olyat, amilyenné az MSZP-t nem tudta galvanizálni, mert – valljuk be – a párton belüli küzdelemben alulmaradt. De kivel szemben is maradt alul?

Szótagoljuk, mert máskülönben nem fogjuk föl: Mes-ter-há-zy At-ti-lá-val szem-ben.

A baloldal egykori megváltóját, egy értékelhetetlen múltú, értelmezhetetlen jelenű hogyishívják nyomta le. Orbán és a Fidesz bizonyára könnyebb ellenfél lesz. Főleg, hogy ezúttal nem olyanokat kell majd meggyőzni, akik egyszer már pajzsra emelték Ferit, és rajongtak érte, hanem akiknek jelentős része az első perctől fogva utálta, vagy menet közben gyűlölte meg a Progresszív Politika Letéteményesét.

Ha nem jön össze, akkor ismét vissza lehet húzódni a fogyatkozó számú hívek közé, és együtt leprázni a bamba tagságot, az éretlen népet. Nekem ez nem tűnik hasznos időtöltésnek, de végül is magánügy. Mint ahogy magánügy az is (az én magánügyem), hogy komolyan nem értem Gyurcsányt. Szerintem az elmúlt öt évben nem volt annyira jó Gyurcsány Ferencnek lenni. Én nem ragaszkodnék ahhoz, hogy továbbra is a célkeresztben legyek, a közélet annyi más módon is alakítható. Például változatlanul nyitva áll a lehetőség, hogy az ember elmenjen kibaszott jó könyveket írni a modern magyar baloldalról.

*

Van azonban más is, amit nem értek, és az már nem teljesen magánügy, mondhatni nem a humoros része a dolognak, hanem a komoly. A Demokratikus Koalíció egyéves működése során nem sikerült velem megértetni, hogy mi is a konfliktus lényege, amely végül a szakadáshoz vezetett. Sok szó esett mindenféle alapszabályi izékről, hogy ne töltsenek be egyszerre több tisztséget a vezetők (érdekes fölvetés olyantól, aki párhuzamosan volt pártelnök és miniszterelnök), meg hogy adják vissza a listás képviselők a mandátumukat (ami viszont annak fényében tűnik mókásnak, hogy a DK képviselői nemhogy vissza nem adták, de egyenesen elvitték a párttól).

Azt látom, hogy a „demokratikus ellenzék” különféle szereplői mindenféle felállásban és összevegyülésben utálják egymást, de hogy miben különböznek az elképzeléseik, azt nem. Nem csak azt nem tudom, hogy a most szétbútorozók miben hirdetnek mást, de azt sem, hogy az LMP, a Szolidaritás (plusz Milla és egyéb „civilek”), valamint az MSZP és Gyurcsány Magyarországa miben különbözne egymástól. Márpedig a pártosodásnak éppen ez volna a lényege.

Nem segít Gyurcsány szinkronhangja sem. Gréczy Zsolt azzal indokolja a szétválást, hogy „nincs ma olyan közösség az Országgyűlésben, amely ki meri mondani, hogy tiszteli a verseny szabadságát, a szociális piacgazdaságot, amely vállalja, hogy a leszakadókra is ügyelő kapitalizmust akar”. A volt főtanácsadó ismételten téved: a parlamentben csak ilyen közösség van, még a Jobbik is ki meri mondani, hogy „tiszteli a verseny szabadságát”, illetve nem meri kimondani – a többiekhez hasonlóan –, hogy nem tiszteli azt. Azonban amint a részletekre vagy a szlogenekre kerül a sor, akkor tömény demagógia ömlik mindenhonnan. (És igen, valószínűleg ebben a műfajban Gyurcsány május elsejei beszéde viszi el a pálmát, bár a most hétvégi tüntetés jelszava, miszerint „az egyetem a miénk, nem a befektetőké” is ott van az élen).

Nota bene: ebből a szempontból nem csak az nem világos, hogy az ellenzék különféle szervezetei miben különböznek egymástól, hanem az sem, hogy miben különböznek a Fidesztől. A most zajló megmozdulások és szónoklatok többsége kiválóan illeszkedik Orbánék ellenzéki akciói közé, illetve retorikájába.

*

Elvi különbségeket tehát nem érzékelek, legfeljebb azt, hogy a Fideszen kívüli világban megy a helyezkedés, amelynek során, mindenki együttműködőbbnek és önzetlenebbnek óhajt mutatkozni a másiknál. És ebben is Gyurcsányék produkciója a leggroteszkebb. Kiváltak, hogy összefoghassanak. A volt miniszterelnök nem kisebb célt tűzött maga elé, mint hogy a demokratákat összefogja. És erről a demokratákat is megkérdezték? Vagy akit Gyurcsánynak nem sikerül összefogdosnia, az nem is demokrata? Gyurcsány követői szerint föltehetőleg nem.

Helyben vagyunk.

A magyar közélet meghatározó körei aszerint osztályozzák az embereket, hogy azok mennyire tisztelik az ő hősüket. Így van ez mindkét oldalon, és ennek lélektani okai vannak. Az MDF-kormány bukását követően sokan – a történelmi egyházak elkötelezett hívei, a határon túliak sorsáért aggódók, a népi irodalom barátai és a többiek – érezték magukat fölöslegesnek, egy letűnt világ haszontalan túlélőinek. Számukra Orbán Viktor első győzelme az önbecsülés visszaszerzését jelentette. Hasonló folyamat zajlott le a megfáradt européer szellemi nagyságoknál, akiknek Gyurcsány szolgáltatta azt az élményt, hogy számít még a szavuk ebben az országban.

Éppen ezért ezek a notabilitások szinte bármit megbocsátanak a kedvencüknek, és gyűlölnek mindenkit, aki nem respektálja annak tevékenységét. Ez az úgynevezett jobboldal esetében érthető, a rajongásért cserébe minisztériumi pozíciókat osztogatnak, ám a Gyurcsány-fanclub egyre inkább a viccbéli agresszív kismalacra hasonlít, aki ül a gödör alján, és amikor az arra járó róka lekiált, hogy „várj, hozok létrát”, akkor az fölüvölt, hogy nem várok. Hú, most nagyon röstellem magam, mert ezzel a viccmeséléssel az ATV-n futó „Demokraták” című műsorba is befértem volna, ám mit csináljak, ezek pontosan ilyenek.

Már sehol sincsenek, semmijük sincs, de látványosan megvetnek mindenkit, aki nem olyan, mint ők. Ha Sólyom László élesen és nyilvánosan bírálja az alkotmányt, akkor egyikük biztosan megírja, hogy Sólyom most már tényleg szégyellje magát. Így kell a demokratákat összefogni. Azt viszont egyikük se veti föl, hogy a lojalitásuk jutalmaként micsoda rettenetes figurákat kell elviselniük. Nemcsak a „nemzeti oldal” jelesei nem tették soha szóvá Szijjártót, hanem a legendás kritikai értelmiség se mondta azt Gréczyre, hogy „fúj, Feri, ezt vidd innen”. A minőségnél fontosabb a kötelékben repülés.

Habár… habár, ez a Gréczy lehet, hogy mégiscsak hasznos. Mintha váratlanul ő világított volna rá az új párt megalakításának értelmére. Ezt írja: „a hiányzó politikai mezőt – bár ezt némelyek bosszúsan veszik tudomásul – tegnaptól elfoglalták. Ráadásul Gyurcsány tette”. Elfoglalni a hiányzó politikai mezőt? Ennél nem lehet törökgáboribb szabatossággal megfogalmazni, hogy mennek a levesbe. Ha így van, akkor az egyik probléma letudva. Várjuk a következőt.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!