A kilencvenes években kialakított, részben foglalkoztatáspolitikai célokat is szolgáló tömegegyetem eszméje – nemcsak nálunk, de szerte a világon – válságba került; a tömeges oktatás a lélektelenség és a személytelenség kultúrájának kialakítása mellett pedagógiailag sem hatékony, hiszen a kiemelkedő képességű diákokkal való további foglalkozásra egyszerűen nincsen mód, a gyengébbek felzárkóztatása ugyanígy képtelenség.
Ez az állami felsőoktatás-politika felől nézve nyilvánvalóan részletkérdés: makroszintű megközelítésben, ugyan kit érdekel, hogy miképpen érzik magukat a hallgatók az egyetem falain belül, vagy hogy az egyik oktató szívesebben tartana-e 5-6 fős intenzív, magas színvonalú köröket a 200-300 fős tömegelőadások helyett.
A „költségvetés szempontjából”, a „foglalkoztatáspolitika nézőpontjából” vagy az „oktatáspolitikai elveket figyelembe véve” kezdetű okfejtések valahogyan – többnyire hallgatólagosan – mindig arra ösztönzik az egyetemek polgárait: ne vegyék észre, hogy a 25 négyzetméteres teremben nem lehet leülni ötvenen, ne érezzék magukat kellemetlenül, hogy a mellékhelyiségeket két-három hete nem takarították, s förtelmes bűzt árasztanak.
Rá se rántsanak, hogy a kurzusra feladott könyv az egyetemi könyvtárban elérhetetlen, hogy a folyosókon nincs egy pad, amire le lehet ülni, hogy a termekben lévő székek utolsó leltári éve 1974 volt, s ekképp jó eséllyel összecsuklanak az óvatlan felhasználó alatt, hogy egyes egyetemi campusok udvarai fizetős autóparkolóként működnek. Erre könnyű lenne rávágni: édes istenem, hiszen szinte minden ezen a színvonalon működik a mai Magyarországon, miért is kellene ezt észrevenni és szóvátenni. Hol slamperáj van, ott slamperáj van.
K. Horváth Zsolt egyetemi oktató írását teljes terjedelmében az Eduline oktatási oldalon olvashatja el.
