A Radičová-kormány októberi bukása után az elemzők számára leginkább a széteső jobboldal jövője szolgáltatott témát. A parlamentben csak szűk többséggel rendelkező négypárti koalícióról három kisebb-nagyobb törmelék is lehullott. A legfontosabb ezek közül a libertárius Szabadság és Szolidaritás (SaS) volt, amelynek a legnagyobb szerepe volt abban, hogy Iveta Radičová elvesztette az euró-mentőfallal egybekötött bizalmi szavazást. Velük együtt, és a kormány ellenében szavazott két minifrakció is: az Igor Matovič vezette, a SaS listáján a parlamentbe jutó Egyszerű Emberek (OĽ) négy politikusa, valamint a magyar többségű Híd párttal együttműködő Polgári Konzervatív Párt (OKS) három képviselője is.

Az egykori koalíció kohézióját azonban nem csak a félreszavazók rengették meg. A legnagyobb kormánypárton, a kereszténydemokrata SDKÚ-n belül reflektorfénybe került az ellentét a miniszterelnök, illetve Mikuláš Dzurinda pártelnök és támogató csoportjaik közötti ellentét. Mindeközben a kisebb kereszténydemokrata mozgalomról, a KDH-ról is tudni lehetett, hogy belső megosztottság gyötri.

Bár a kormánypártok korábban egyértelműen egy Fico-ellenes összefogás ígéretével kampányoltak, az új politikai realitások és az egyre aggresszívabb, euroszkeptikus retorikát használó SaS izolációja probára tette a maradék három koalíciós párt ideológiai elkötelezettségét. Ez a kérdés még ma, azaz csaknem öt hónappal később sem lefutott: a jobboldal ugyanis az egész kampány során képtelennek bizonyult az egységes kiállásra. Jelen állás szerint egyedül az ősszel a (szokás szerint tévedő) „jól értesültek” szerint még nagykoalícióra készülő SDKÚ zárja ki a kormányra lépést a Smerrel, de az is inkább csak a politikai realitások felismerésének köszönhetően, s nem elvi meggyőződésből. A KDH és a Híd nem zárkózott el egy jobb-bal egyességtől, azonban ha ragaszkodnak jelenlegi feltételeikhez, akkor az ő koalíciós potenciáljuk sem túl nagy. Már ha ragaszkodnak.

Robert Fico

Túry Gergely

A kampány fő kérdésevé azonban mégsem a Smerhez fűződő viszony, hanem a korrupció vált. A január elején napvilágra került, a politikai és a gazdasági elit háttéralkuit leleplező ún. Gorilla-ügy kipattanása csak a bevezető volt egy botrányokkal és titkosszolgálati anyagokkal teli, a szlovák viszonyokhoz mérten „piszkos” kampányhoz. A prímet a már említett Gorilla viszi, amely egy lehallgatott ún. konspirációs lakásban készült hangfelvételek alapján a titkosszolgálat által készített, több mint száz oldalas irat. A lakásban 2005 és 2009 között végeztek lehallgatásokat, alanyuk pedig többek között az Jaroslav Haščák volt, aki az egyik legnagyobb szlovákiai pénzügyi csoport, a Penta egyik tulajdonosa.

Haščák és beszélgetőpartnerei az irat tanulsága alapján kormányzati ügyletekről, közbeszerzésekről lecsípett százalékokról, politikai machinációkról tárgyaltak. Bár az ügyben gyakorlatilag minden akkori párt érintett, Robert Fico az egyetlen, aki személyesen meg is jelent a lakásban. Ennek ellenére némileg meglepő módon mégsem ő lett az ügy vesztese. Az utcára vonuló civilek dühe ugyanis elsősorban az SDKÚ és Mikuláš Dzurinda irányába fordult. A kereszténydemokraták ennek meg is itták a levét: a mérések szerint a néhány hónapja még 12% körüli preferenciájuk ma valahol 4 és 6 százalék közé olvadt. Bár sokan úgy vélik, a tüntetések irányítottan a jobboldalt célozták, az SDKÚ vesszőfutásának van egy belső oka is: a párt szavazói korábban is minden tábor közül a leginkább elégedetlenek voltak a sajátjaik politikai teljesítményével, ezért eleve érzékenyebben reagálhattak az ügy kipattanására.

A történések nyertesévé (a támogatottságát megőrző Smer mellett) az új pártok váltak. A már említett, jobb-populista irányba induló Egyszerű Emberek és megosztó vezetőjük, Igor Matovič ma valahol 10% környékén járhatnak, miközben az ismeretlenség homályából érkező, egyébként a hírek szerint ipari lobbikhoz köthető 99% nevű új formáció is bőven a küszöb fölött mozog jelenleg.

Az idei kampányban azonban nem ez volt az utolsó csavar. Az SaS is belefutott egy hatalmas pofonba, amikor kiderült, hogy a pártelnök, Richard Sulík szoros kapcsolatot tartott fenn egy kétes hírű nagyvállalkozóval, Marián Kočnerrel. Az egyébként a transzparens politika ígéretével kampányoló, a Gorilla mögé felsorakozó pártnak igazán rosszkor jött úgy a Kočner-Sulík találkozóról készült kémvideó napvilágra kerülése, mint a nagyvállalkozó ezt követő, a SaS-ra komoly árnyékot vető sajtótájékoztatója. De nem úszta meg botrány nélkül a 99% sem: a rendőrség jelenleg is vizsgálja a párt regisztrációjának körülményeit, miután kiderült, hogy a leadott íveken található aláírások egy jelentős része – akár többsége – hamis. A mai napig nem világos, mi lesz a párt sorsa: a vizsgálat vélhetően nem fut le a választásokig, ha viszont ott a formáció bejut, mandátumaikat később visszavonhatják. Az alkotmánybíróság bevonása borítékolható.

A sok ügy mellett – üdvözlendő módon – a háttérbe szorult a „magyar kártya”, azaz egyik párt sem próbált a magyarokat célzó nacionalizmussal aratni. Ez részben a Smer helyezkedéséből, részben pedig a romák „előretöréséből” adódik: a nacionalisták egyértelműen a cigányozásban látják a jövőt, a magyaroknak csak pár vérszegény beszólás maradt.

Éles viszont a helyzet a két a magyarokat képviselő párt versenyében. A Bugár Béla vezette, a kormánykoalícióban részt vevő Hídnak eddig többé-kevésbé sikerült átvészelnie a viharokat, és jelenleg valahol 6-7 százalék környékén jár a támogatottsága, miközben Bugár változatlanul az egyik legnépszerűbb politikus a teljes lakosság körében. Közvetlen a Híd mögött, 3-4 százalék magasságában azonban ott van a Magyar Koalíció Pártja (MKP) is, amely visszavett 2010-es aggresszív kampányának hangvételéből, és „a megoldásként” hirdeti saját magát.

Bár nem lehetetlen, hogy mindkét párt bejusson a parlamentbe, nagyobb az esélye, hogy ez csak az egyiknek sikerül. Ebből kifolyólag még az utolsó napokban is öldöklő küzdelem folyt a magyar szavazatokért, a hírek szerint a például egy robothívás arról kérdezi a választókat, hogy kötik-e Bugár nevét a Gorillához (amelyben egyébként valóban szerepel) illetve a magyarság fogyásához, amely az elmúlt napokban publikált népszámlálási eredmények miatt lehet téma. A közvéleménykutatásnak álcázott „push polltól” az MKP egyébként nyilvánosan elhatárolódott, bár aligha a Híd próbálja gyengíteni saját magát.

Március 10-én éjjel tehát Robert Fico ünnepelhet majd, azonban szinte borítékolható, hogy a Smer annak ellenére sem akar majd egyedül kormányozni, hogy maga is többséget szerezhet a parlamentben. Ennek oka részben legitimációs – a Smer nem akar megint a 2006-os Fico-Mečiar-Slota koalícióhoz hasonló karanténba kerülni –, részben a felelősség megosztása van mögötte, részben pedig az alkotmányos többség megszerzésének vágya. Partnert azonban a jobboldal megosztottsága ellenére sem lesz egyszerű szerezniük. A KDH „szokás szerint“ nyitva hagyott minden lehetőséget, azonban a párt egymaga nem szeretne bemenni egy Smer-koalícióba. A történet megoldását az ugyanezt kommunikáló Híd jelenthetné: ez utóbbi pártnak azonban megvan az a „szépséghibája”, hogy pont a nemzetiségi fronton olyan követelései lehetnének, amelyeket a Smer nehezen tudna megmagyarázni saját táborának. Ráadásul gondot jelent az is, hogy a teljesen más kultúrkörből érkező Smer és KDH között az ideológiai kapcsolatot elsősorban a nacionalizmus jelenti, ehhez pedig a Híd aligha megfelelő harmadiknak. Fico potenciális partnernek nevezte még Ján Slotát és az SNS-t: ez azonban valószínűleg elsősorban a Híd egyfajta megfenyegetése akart lenni. A képlet szerint Bugárék vagy bemennek a kormányba, és akkor „megkapják” a status quót a kisebbségek jogállása terén, vagy pedig jön Slota és...

A végső kérdés azonban nem az, kivel kormányoz majd Robert Fico hanem az, hogy milyen közhangulat mellett történhet mindez. A Gorilla és társai ugyanis alapvetően rengették meg a bizalmat a politikai elitben, végleg összetörve azt a mérsékelt optimizmust, amely a szlovákiai jobboldal politikusait egészen a Radičová-kormány bukásáig övezte. Igor Matovič és az OĽ pont ezt a bizalmi válságot látta meg, mint lehetőséget a növekedésre, és úgy tűnik, igazuk lesz. Matovič azonban korántsem csak egy újabb jobboldali politikus: ő azt az új generációt képviseli, amely a permanens kampány szükségességében, az egyszerűsítő retorikában, az új médiákban és a „zemberek” közvetlen megszólításában hisz. Másképpen fogalmazva, a populista baloldalnak megszülethet a populista jobboldali „ősellensége”, és ugyanerre a státuszra törekszik az SaS is. A szlovák parlament 2012 márciusa után ezért könnyen válhat a „populista pingpong” színterévé: a Fico és Matovič közötti szimbolikus kommunikációs háború csatornájává. A többiek pedig, kormányon vagy ellenzéken, kereshetik azt a retorikai és PR ellenszert, ami megakadályozná végleges kiradírozásukat a szavazók számára is látható, releváns politikai erők közül.