Ante Gotovina tábornokot felmentette a bíróság. Ugyanazon bíróság, amely Radovan Karadžićot is felmentette. Igaz, őt csak az egyik vádpontban, mert „az ügyészek által benyújtott bizonyítékok nem voltak elegendőek annak megállapítására, hogy a boszniai szerb csapatok által 1992-ben elkövetett gyilkosságok népirtásnak minősülnek.” Ez a két döntés is kitűnően bizonyítja: hiába tudjuk dokumentumokkal, fotókkal, jelentésekkel, tanúkkal igazolni, hogy valahol tömeggyilkosság folyt, annak jogi megítélése, illetve egy adott személy benne játszott felelőssége a bíróság előtt egy jogállamban sajnos gyakran nagyon fájó módon elüt a morális igazságérzettől. Egy dolog, hogy egy dokumentum valamelyik történelmi szakfolyóiratban vagy konferencián bizonyító erejűnek számít. Ettől még korántsem biztos, hogy a bíróságon is megállja a helyét. Ami elég az egyetemi tanteremben, az nem biztos, hogy elég a tárgyalóteremben. Ezt tudjuk. De sem a felmentés, sem a nyomában támadt zágrábi örömünnep nem változat a tényeken. A tények pedig a következők.

 A ’90-es évek közepéig az egyébként nemcsak jogos honvédelmet, de agressziót is folytató horvát fegyveres erők háborús bűnök sorát követték el. Éspedig „1993-ban a horvátok (felbátorodva Milosevič muszlimok elleni kampányán, valamint azon, hogy a nyugati hatalmak következetesen tagadták a fajirtás tényét) beléptek a háborúba korábbi muszlim szövetségeseik ellen, átvéve a szerbek módszereinek zömét: megfélemlítés, deportálás, koncentrációs táborok, civilek bombázása, tömeggyilkosság, a humanitárius segélyek akadályozása, vallási szentélyek lerombolása és a tulajdon kisajátítása. Még tovább bátorította őket, hogy Slobodan Milosevič támogatta a Nagy-Horvátország létrehozásának tervét (melybe beletartozott volna Nyugat-Hercegovina és Közép-Bosznia egy része, ahol nyolcszázezer fős boszniai horvát többség élt.) Mindamellett meg kell említeni, hogy a hadijogot a horvátok a szerbekhez képest lényegesen kisebb mértékben szegték meg.” (Háborús bűnök. Szerk. Roy Gutman és David Rieff. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2002. 83. o.)

Valóban, igaz: Cherif Bassiouni, a chicagói DePaul Egyetem Nemzetközi Büntetőjogi és Fegyverzetellenőrző Központja igazgatójának elnökletével ülésező ENSZ-bizottság megállapítása szerint az atrocitások kilencven százalékát szerbek, hat százalékát horvátok, négy százalékát muszlimok követték el. (A CIA szakértői becslése is nagyjából ilyen arányt hozott ki.) De hát ugyebár a hat embert megölő sorozatgyilkos se védekezhet azzal, hogy a másik kilencven ember ölt, tehát én hozzá képest jófiú vagyok, engedjenek el. A kölcsönös tisztogatások nagyságrendje eltér, a logikájuk ugyanaz. „A megszállt területekről a nem szerb lakosság zöme elmenekült vagy elűzték őket (az etnikai tisztogatások nem Boszniában kezdődtek, bára későbbiekben ott brutálisabb és tömegesebb formát öltöttek), ugyanakkor a többi horvát területről oda menekült a fizikai fenyegetésnek (gyilkosságok) és az ún. csendes etnikai tisztogatásnak (munkahelyi diszkrimináció, kilakoltatás, morális terror)  kitett szerbek egy része” (Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. Aula, 1999. 239.o.) Gotovina jogi ártatlansága semmiképp nem jelenti a horvát oldal gyakorlati bűntelenségét.

S azon sem változtat, hogy Gotovina priuszos bűnözőként lett úgymond nemzeti hős. Köztörvényes bűncselekmény miatt ült Franciaországban. A ’80-as években pedig „félkatonai egységek kiképzésével foglalkozott Argentínában és Guatemalában.” Hogy mire képeznek ki egy félkatonai egységet Latin-Amerikában, azt nagyjából mind el tudjuk képzelni. A reguláris horvát katonaságot alapvetően két tényező segítette a délszláv háborúkban. Egyik a nyíltan usztasa Jogpárt milíciája, a Horvát Védelmi Erők. (HOS). Az usztasákról és vezérükről, Ante Pavelić poglavnikról álljon itt a történet, amelyet Curzio Malaparte örökített meg. „A horvát nép - mondta Pavelić - azt akarja, hogy jóságosan és igazságosan kormányozzák. Én azért vagyok a helyemen, hogy ezt a jóságot és igazságot biztosítsam.” Beszélgetés közben szemembe ötlött egy fűzfából font kosár az íróasztalon… A fedele félig fel volt támasztva, látni lehetett, hogy valami tengeri állattal, azt gondoltam, alighanem osztrigával van tele, de kagyló nélküli osztrigával… - Dalmáciai osztriga? - fordultam a poglavnikhoz. Erre felemelte a kosár fedelét, felém mutatta a nyálkás, kocsonyás osztrigamasszát, majd jóságos, fáradt mosoly kíséretében így szólt: Hűséges usztasáim ajándéka: húsz kiló emberszem.”

Az usztasák eszmei jogutódai mellett ott voltak a gengszterek. „A legismertebb gengszter-katona Mladen Naletilic Tuta volt; büntetőzászlóalja a horvátországi és boszniai-hercegovinai fronton egyaránt tevékenykedett. Az ő egysége biztosította a kábítószer-csempészet zavartalanságát a Stolac-Mostar-Split útvonalon, a kikötőből Nyugat-Európába ment tovább az „áru”. Tuta érinthetetlen volt, mivel baráti kapcsolatot ápolt Gojko Susak védelmi miniszterrel, Tudjman után a legbefolyásosabb zágrábi politikussal. Tuta helyettese, a brutalitásáról ismert Vinko Martinovic Stela elsősorban védelmi pénzek szedésével foglalkozott Hercegovinában.” Ezt a sajátos balkáni gengszterfasizmust leplezte le Slavenka Drakulić horvát írónő. Feltárva a gyilkosságokat, rablásokat, fosztogatásokat, „hogy Gospićban, Pakracban vagy Sisakon tömegével öltek meg szerb civileket; hogy boszniai horvát katonák huszonnégyezer muszlimot tartottak fogva negyvennégy hercegovinai koncentrációs táborban; hogy horvátok száztizenhat polgári személyt öltek meg egy Ahmići nevű faluban, és horvátok robbantották fel a mostari öreghidat; hogy 1991-ben Zágrábban szerb szüleivel együtt megöltek egy tizenkét éves lányt, Aleksandra Zecet.” (Slavenka Drakulić: A légynek sem ártanának. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2005. 13. o.) Drakulić a fenyegetések miatt már ’92-ben menekülni kényszerült hazájából Svédországba. Rosszabbul járt nála a könyvében is szereplő Milan Levar

Aki önkéntesként vezetett egy felderítőosztagot a háborúban. Majd szemtanúja volt a Gospićban elkövetett atrocitásoknak, így annak is, mikor a terület ideiglenes polgári közigazgatásának vezetője, Tihomir Orešković „őt magát is fegyverrel kényszerítette, hogy végignézze, amint szerb civileket telefonkábellel megfojtanak.” (Uo. 26. o.) A véres iszonyat Tudjman elnöksége alatt történt. Emiatt volt, hogy a demokratikus Európa csúcsvezetői szinten nem képviseltette magát a temetésén. Jóformán egyetlen kivétel volt – Orbán Viktor. De Orbán hű barátja, alapító tagtársa is rajong a horvát „nemzeti oldalért.” Szerinte Gotovina első fokú elítélésével Horvátország lett elítélve. Természetesen – üzlet az üzlet – amikor elkezdték a MOL-vezért szorongatni, a horvát „nemzeti oldal” rögvest háborús bűnösöket pátyolgató nacionalisták gyülekezetévé változott. Tudjuk, hogy Orbán Viktor az a politikus, aki soha nem hazudik, és soha nem forgatja elvtelenül a köpönyegét. A mítoszokban Tudjman Horvátországa a tiszta nemzeti értékek földje. Nos: „A Nacional a belügyi vizsgálatokra hivatkozva arról számolt be, hogy a néhai Franjo Tudjman elnök idején és - egyebek között - annak zágrábi elnöki palotájában hamis tanúzásra képezték ki Milivoj Petkovic horvát tábornokot, aki Hágában Blaskic parancsnoki felelősségét megerősítő vallomást tett.” Tudjman tábornokát azért sározták be és áldozták fel, hogy „ne derülhessen fény arra: horvát félkatonai alakulatok politikai utasításra hajtottak végre etnikai tisztogatásokat Bosznia-Hercegovinában.” (Blaskic büntetését másodfokon jelentősen enyhítették, a főbb vádak alól felmentették.) Ez a hősi kultusz mögötti realitás: véres cinizmus, a felelősség hárítása. S ezen a véres tortán már csak hab, amikor Gotovina hazahívja a Horvátországból elüldözött szerbeket.