Tony Judt írta Hannah Arendről, hogy „számos apróbb hibát vétett, amit kritikusai soha nem bocsátanak meg neki, de a nagy dolgokban igaza volt és ezért kell megőriznünk emlékezetünkben”. Az alapjövedelem kritikusai – a hvg.hu-n, vs.hu-n, a Népszabadságban, az Élet és Irodalomban – épp fordítva vannak ezzel: miközben számos dologban igazuk van, a nagy dologban tévednek és ezért nem szabad hallgatnunk rájuk.

Ma Magyarország legnagyobb problémája a szegénység és annak újratermelődése, valamint a jövedelmi és egyéb egyenlőtlenségek növekedése. A rendszerváltás óta eltelt huszonöt évben úgy gondoltuk, hogy ha növekednek a beruházások, áramlik be a – nyugati – tőke, akkor előbb-utóbb kinőjük a szegénységet. Valójában ennek épp az ellenkezője történt. Magyarországon a tőkebeáramlás és növekedés ellenére nőtt a szegénység. Felelős és baloldali politikusnak ezzel kell foglalkoznia, ezen kell változtatnia. Ehhez viszont mást és másképp kell csinálni, mint eddig.

A szegénység újratermelődésének az egyik legfontosabb oka az oktatási rendszer egyenlőtlensége. Ma Magyarországon közel nyolcvan százalékban az határozza meg, hogy ki mire viszi az életben, hogy hova születik és hol jár iskolába. Finnországban ugyanez az arány kilenc százalék. Miközben az ún. Gini együtthatóval mért jövedelmi egyenlőtlenségek európai szinten átlagos mértékűek. Az egyenlőtlenségnek számos olyan jellemzője is van, ami nem jövedelmi, hanem hozzáférésbéli. A közszolgáltatások minősége és az ahhoz való hozzáférés – oktatás, egészségügy, kultúra, infrastruktúra – jelentősebben befolyásolja a felemelkedést, mint a jövedelem. Így a szegénység újratermelődésének az egyik legfontosabb oka a közszolgáltatásokhoz való egyenlőtlen hozzáférés. Ez a „perverz újraelosztás” (Ferge Zsuzsa) egyik legfontosabb terepe: a közös pénzt – melyhez szegény és gazdag egyaránt hozzájárult – elsősorban a jobbmódúak számára könnyen hozzáférhető közszolgáltatásokba pumpáljuk. Így fizeti meg a szegény a jobbmódú oktatását, egészségügyi ellátását, közlekedését. Ezen változtatni kell: ehhez emelkedő bérekre, a városiasodás erőteljesebb támogatására is szükség van. Az alapfeltétel ugyanakkor az éhezés, a fázás, a megközelíthetőség akadályainak legküzdése. Ezért is van szükség alapjövedelemre.

A jövedelemegyenlőtlenség valóban nem kiemelkedően nagy, de a szintje aggasztó. A magyar lakosság nagy része az európai szegénységi küszöb alatti jövedelemmel rendelkezik, így – miközben a szegények és gazdagok közötti különbség nem drámai –, a gazdagok európai mértékben nem túl gazdagok és viszonylag kevesen vannak, a szegények nagyon szegények és sokan vannak. Vagyis a távolság valóban nem akkora, mint a legegyenlőtlenebb országokban, de a jövedelmek nagyon alacsony szinten rögzültek, így a dolgozó szegények rosszul (a lakosság hetvennégy százalékának semmilyen váratlan helyzetre szóló megtakarítása nincs), a legszegényebbek, alkalmi munkából, segélyből tengődők borzasztó nyomorban, kilátástalan helyzetben élnek. Az egyenlőtlenséggel kapcsolatos gond nem annak mértéke, hanem iránya. Vagyis az, hogy az egyenlőtlenségek folyamatosan növekszenek: az egyre szűkebb felső-középosztályt leszakadó alsóközép és reménytelen helyzetben lévő, nyomorgó szegények követik. A rendszerváltáskori 4,5-szeres jövedelemkülönbség a lakosság felső és alsó tizede között a tízes évekre 10-szeresre emelkedett és tovább növekszik. A növekvő jövedelemegyenlőtlenség egyik oka az alacsony bérszint, a mélyszegénységben élők esetében a munkajövedelem-szerzési képesség hiánya.

A munkajövedelem-szerzési képesség állapot, nem pedig akarat kérdése. Minden kutatás azt mutatja, hogy értelmes és megélhetést biztosító bérmunkát – fizikai, egészségügyi alkalmasság esetén – szinte mindenki végezni akar. Ám munka gyakran nincs, a közmunka fokozott kizsákmányolás, időnként büntetés, megbélyegzés. A rászorultsági alapú támogatás kirekesztő, megbélyegző és sokszor mélyíti és nem elkerüli a szegénységi csapdát. Ráadásul jelentős adminisztratív költség terheli, gyakran nem jut el a rászorulókhoz és hatalmi visszaélésre ad lehetőséget. Ezen is változtatni kell.

A jövedelmi egyenlőtlenség növekedésének másik oka a munkabérek alacsony volta. A magyarországi termelékenység az unió hatvan százaléka, míg a bérszínvonal annak csupán harminc százaléka (eközben az árszínvonal az uniós átlag nyolcvanöt százaléka). A különbözet profittá válik, ami helyes, kivéve, ha azt a munkaerő kizsákmányolása révén érik el. Itt ez történik. Az alacsony munkabérek mellett a munkaadóknak nem éri meg befektetni az emberek képzésébe. Gyakori tévedése volt a rendszerváltóknak, hogy előbb kell a termelékenységnek növekedni, utána lehet a béreket emelni. Ez valójában fordítva van, ráadásul itt ellentétes a profit-érdek és a társadalmi érdek, így szükség van erős szabályozói beavatkozásra. E tévedés alacsony szinten fagyasztotta be a képzettség nélküliek bérét – gyakran dolgozói szegénységet eredményezve, mely szintén korlátozta a jó minőségű közszolgáltatásokhoz való azonos hozzáférés lehetőségét –, miközben a közpénzből (lásd hozzáférésbéli egyenlőtlenség) képzettséget szerzettek bére – bár lassan – közelített az európai átlaghoz, különösen a szolgáltató szektorokban. A termelékenység/bér arány valójában már most is lehetővé tenne jelentősebb bérnövekedést (akár a közszférában is – a drámai adósságnövekedésnek nem a Medgyessy-kormány közalkalmazotti béremelése volt az oka, hanem a későbbi kormány kapkodó és felelőtlen gazdaságpolitikája), ezt a minimálbér jelentős emelése tudja kikényszeríteni. A nettó százezer forintos minimálbér megfelelő mérték lehet. Emelkedő bérek a munkaadóra helyezik át a termelékenység növelése feltételeinek megteremtését – így már érdekelt lesz abban, hogy képzésre is költsön. Ha mindeközben a munkavállalót erős jogi védelem és határozott szakszervezetek védik, akkor nem fojtottuk meg, viszont élhetővé tettük a piacot.

A minimálbér ugyanakkor csak védelem, de nem ösztönzés. A jövedelmek lassú és fejlettségarányos, ám a vállalatok számára önkéntes növelését az úgynevezett „megélhetési bér” (living wage) bevezetése is segíthetné: régiók szerint különböző mértékű, a minimálbér fölötti minimálfizetés nyújtására lehetne ösztönözni a vállalatokat. Az ilyen minimálbér-fizetéseket adó vállalatokat közbeszerzéseken való részvétel során nyújtott előnyökkel lehet ösztönözni. (Ehhez persze átlátható közbeszerzésekre van szükség.)

Az alacsony jövedelmek emelésére ráadásul most van makrogazdasági lehetőség. A fentieken túl az alacsony inflációs környezet miatt a béremelés nem hoz létre inflációs sokkot, ugyanakkor a növekvő jövedelem keresletet teremt és fogyasztást ösztönöz (mely a magas áfa miatt növekvő közbevételeket is teremt), ez – elsősorban a helyi szolgáltatásokban – munkahelyek létrejöttét is elősegítheti. A közgazdaságtudomány bár számokkal dolgozik, de emberekre hat. A számoknak semmi nem fáj, az embereknek igen. Ha egyetlen gondolatban kell megfogalmazni, hogy mit rontottunk el az elmúlt huszonöt évban, akkor az így szólna: azt hittük, Magyarország fejletlen Ausztria. Ha ugyanazt csináljuk, mint a fejlett, nyugati központ-országok, akkor előbb-utóbb mi is odakerülünk. Ez nem igaz. Olyasfajta tévedés ez, mint az, hogy a modernitás hajnalán a nemesség a gyerekeket „kis felnőttnek” gondolta. Így ábrázolták a festményeken, így nevelték őket. A modern polgári társadalomfejlődés több száz évére volt szükség, hogy Freud – és mások – rájöjjenek, hogy ez nem így van. Tehát: Magyarország nem (ahogy a többi európai perifériaország sem) „kis Ausztria”. Ezért más módszerekre, más prioritásokra, más célokra van szükség.

Például arra, hogy a mélyszegénységet és a leszakadást a legfontosabb megoldandó kérdésnek tekintsük. Többen állítják: nem szabad kísérletezni. Számomra az elmúlt huszonöt év volt a kísérlet. Nem a piac, hanem annak szabályozatlansága. Nem az állam visszaszorulása, hanem a rosszul megválasztott prioritások. Nem a verseny, hanem a verseny következményei kezelésének hiánya. Nem a profit, hanem – sokszor – annak mértéke. A kísérlet kudarcot vallott. Ideje belátni és nem folytatni.

Így érünk el a feltétel nélküli alapjövedelem kérdéséhez. A kihívások tekintetében sok részletkérdésben a kritikusoknak igazuk van. Ahogyan Csillag és Mihályi írja az ÉS-ben, megoldandó a vélhetően az alapjövedelem bevezetése hatására növekvő feketefoglalkoztatás, a több munkahely teremtette adminisztratív nehézség, ahogyan Simonovits Andrásnak is igaza van abban, hogy nyugdíj- és egészségügyi járulékproblémákat is felvet, Surányi Györgynek is, hogy növeli az importkitettséget és ezzel rontja a külső egyensúlyt. Ezek valós problémák, melyek megoldást kívánnak. De a nagy dolgot nem érintik. A nagy dolog pedig három fontos felismerés:

1. A feltétel nélküli alapjövedelem ügye a harmadik generációs alapjogok alkotmányos intézményesülését jelenti. A szociális jogok és az emberi méltóság közös ügye a huszonegyedik század egyik legfontosabb megharcolandó vívmánya, a „modernitás projektjének” végigvitele. Az éhezés, nyomor elfogadhatatlan. Ha tehetünk ellene, akkor tennünk kell.
2. A munka nem erkölcsi kérdés. Ráadásul többféle munka van, nem csupán bérmunka. Nem a munka, hanem az értékteremtés a fontos. Ahogy az értékek teremtését nem csupán monetizálható tranzakciókban (ezt méri a GDP), hanem az emberek jóllétének növekedésében, az életminőség javulásában kell mérni. Ráadásul a termelő munka szerepét egyre inkább a sokkal hatékonyabb gépek veszik át. Meg kell változtatnunk a munkáról, értékteremtésről és -mérésről alkotott képünket.
3. A feltétel nélküli alapjövedelem finanszírozható. Ezzel a legfontosabb akadály elhárult. Nem utópia többé, hanem politikai kihívás. Ezt bizonyította be a LÉT tanulmány. Ötvenezer forint radikális fordulatot hoz. Nem nézhetünk félre.

Szinte biztos, hogy a magyarországi alapjövedelem bevezetésére nem a LÉT-ben leírtak módján kerül majd sor. De ez nem baj. Olyan anyag került az asztalra, melytől beszakadt az asztal. Nekünk most fel kell venni, megérteni a jelentőségét, majd a szükséges politikai/kommunikációs munkát elvégezni. Szövetségeseket szerezni, érvelni, változtatni ott, ahol változtatni kell. Meglehet, nem is feltétel nélküli alapjövedelemre, hanem garantált minimáljövedelemre vagy negatív jövedelemadóra van szükség. De a lényeg nem ez. A nagy dolog az, hogy felismerjük, mi a valódi sorskérdés és azzal foglalkozzunk. A szegénység és az egyenlőtlenség sorskérdés. Most már tudjuk. A kis dolgok fontosak. De a nagy dolgok számítanak. Nem azért, hogy emlékezzenek ránk, hanem mert ma az én hazámban közel ötszázezer gyerek éhezik. És tehetnénk ellene. Ezért.

(A szerző az MSZP választmányának tagja)