TGM: A tánti

Angela Merkel, németországi szövetségi kancellár nemsokára Magyarországra látogat. Evvel a banális vizittel kapcsolatban – amelynek berlini hírek szerint csak Európa és Oroszország viszonya a tárgya, kihasználva a magyarországi rezsim kivételes kapcsolatát a Putyin nevű Gazprommal – hazánkban a leggyerekesebb népmesék terjengenek.

Némelyek azt képzelik, hogy az európai fölnőttek majd jól leteremtik a züllött óvodásokat, akik fatális véletlenek folytán Magyarországot irányítják, és bőgve tombolnak a homokozóban, ameddig meg nem érkezik a nagynéni, aki megtörli az orrukat, ráver a fenekükre, majd megvigasztalja őket csokis keksszel. Van, aki tart ettől, van, aki örül neki – de ez az infantilis és nevetséges fantáziálás meglehetősen elterjedt.

A mai Németország (néhány észak-európai országgal együtt) körülbelül a maximumot képviseli, ahová a jelenkori polgári demokrácia eljuthat. Ez a maximum nem túl sok. Bár távol álljon tőlem, hogy lebecsüljem a nyugalmat és a bőséget, a viszonylagos toleranciát és nagylelkűséget, a szociális biztonságot, a más helyekhez képest elsőosztályú köz- és fölsőoktatást, közlekedési, népjóléti, egészségügyi, környezetvédelmi rendszert, és így tovább. Nyilván némi irigységgel nézi az ember a nem valami mély, de annál kiterjedtebb antifasiszta konszenzust. Természetesen más az az ország, amelynek a leginkább befolyásos társadalmi gondolkodója Jürgen Habermas, nem pedig – de hagyjuk...

Angela Merkel mindennek a megalkotásában nem játszott szerepet. Kifejezetten szerencsés kezű politikus, a liberális-demokratikus, középpolgári status quo sok gondolattól nem nyugtalanított, kiegyensúlyozott és egykedvű kezelője. Fő jellemvonásai: a szolid jelentéktelenség, az óvatosság, no meg a fantázia, az újítás és a kezdeményezés iránti bizalmatlanság. Személyes érdeklődéséről, kedvteléseiről, olvasmányairól, elfogultságairól, lelkesültségeiről nincs megbízható hír: a kancellár mintha nem is rendelkeznék ilyenekkel. A német konzervatívoknak és sörpolgároknak ő a mutti.

A magyaroknak meg ő a tánti.

Az az ötlet, hogy Angela Merkel budapesti látogatása alkalmából tüntetést szervezzenek a kancellár köszöntésére – „néni kérem, tessék szíves lenni megszabadítani bennünket Orbán Viktortól, és tess’ megmondani nekünk, hogyan kell bevezetni a szabadságot” –, egészen fantasztikus.

Hogy lángszavú próféta köszöntésére tömegek tóduljanak az utcára, és tüzes zsoltárokat zengjenek: ezt el lehet képzelni.

De hogy a gondolat nélküli tánti üdvözlésére tíz- vagy százezrek zengjék az időszerű harci jelszót: „mi se akarunk semmit, Angela néni”, vagy: „édes tánti, követünk téged az állagőrzés és józan számvetés útján!”, ez társaslélektani ősbemutató. Ez mintha annak a jele lenne, hogy az ellenzéki középosztálynak a NER nem túl kevés, hanem túl sok. „Életünk és halálunk a békén hagyásért!” „Mindenünk a kóma!” „Jó modorú zombik, egyesüljetek!” „Előre a díjmentes, európai autópályákért!”

Sajnos ez ugyanaz a meghunyászkodó, passzív, mazochisztikus hatalomimádat, amellyel a ballib médiák – nem ok nélkül – gyanúsítják az Orbán-fanokat: csak itt ebbe még a kőgazdag Németország iránti irigy/szolgalelkű csodálat elemei is belevegyülnek.

Miközben az ellenzéki kispolgárságnak a tánti az angyal, a nemzeti kispolgárságnak ő a démon.

Ez még nevetségesebb. Még annál is nevetségesebb, mint hogy sátánnak tartanak egy mosolygós (amerikai) követségi tisztviselőt, aki olykor digitális fényképezőgéppel sétál a pesti utcán, ironikus tweetekkel inspirálja a nívótlan vidéki közéletet. Kénköves pokol! Armageddon! (Ugyanez a barátságos kishivatalnok más körökben bizarr kultusz tárgya: ha a magyar állam valamiért nem smakkol, akkor más államtól kell függővé lenni, csak állam legyen, csak hatalom legyen, csak Főnéni legyen.)

A tántidémont az avar-hun-szittya sajtó szerint a judeobolsevista/judeoliberális demokraták, plutokraták (akik „igyák csak az angol teát”, mondja a híres dal az Egy szerelem három éjszakája c. keserédes mjuzikelban…) befolyásolják, akik keltik, csak keltik hazánknak azt a rossz hírit. Pedig a tántit csak az nyugtalanítja, ami mindenkit: Kelet-Ukrajnában háború folyik, márpedig ez Európában van, és szemben minden ellenkező híreszteléssel: Oroszország európai nagyhatalom, és valamit csinálni kéne, hogy a földrészünkön – a jugoszláviai háború sajnálatos, ám egyedi kivételével – 1945 óta béke van, s nem ártana, ha ez folytatódnék. De nem, a nemzeti radikális kispolgárság azt hiszi, hogy a tánti a ridiküljébe gyömöszöli magyarságunkat, s magával viszi. Keveset tartanak a nemzeti kultúráról ezek a tájékozatlan etnokamaszok.

Miután Merkel szövetségi kancellár megismétli Pesten is azt az antifasiszta gesztust, amelynek az egyesült Németország a jólétét köszönheti, s amelynek a lényege: „soha többé háborút!” (és van-e nagyobb kéjöröm, mint az antifeminista nőkancellár, aki szerint „a multikulti halott!”, és aki komoran fenyegeti a görög baloldalt, de aki itt vidéken már majdnem píszí), majd elutazik, s az ünneplő tömegek konstatálni fogják, hogy nem történt semmi, az ellenségesen vicsorgó jobboldaliak ugyancsak látni fogják, hogy nem történt (mert nem is történhetett) semmi, s ebből mindenki le fogja vonni azt az előrelátható következtetést, hogy ő győzött, ami onnan is tudható, hogy a tánti már megint nem mondott semmit, vagyis azt, hogy a demokrácia egyébként pöpec.

A tüntetéshullám egy pillanatra azt a benyomást ébresztette olyan naiv emberekben, mint e sorok írója, hogy van itt azért nonkonformizmus meg fantázia meg eredetiség.

Pedig nincs itt semmi, csak a tánti, és ő is csak két napra.

Aztán már ő se lesz, s marad alapkérdésünk: a nagy M nulla.