„Magyarországnak nincs semmi keresnivalója Keleten, mert ott semmilyen babér nem teremne országunknak, csak alárendeltség és kiszolgáltatottság. (…) Európában, bizony, elszaporodtak Putyin pincsijei, és ezt már mindenki kezdi veszedelmesnek látni.” (Orbán Viktor, 2007.)

A külügy átszervezése? Új külügyminiszter kinevezése, mert Szijjártó állítólag már nem tudja követni a legújabb csavarokat? Ugyan már. Marhaság (vö. lárifári), ez támadás, amit kőkeményen vissza kell verni, nincs itt semmilyen csavar. Persze hogy cáfol a miniszterelnök, talán kicsit mérgesen is, hogy az oktondi sajtó nem és nem akarja megérteni: dehogy lesz itt félfordulat, akar a halál lejönni az illiberális tripről.

Az ember nem mindig fogalmazhat olyan nyíltan, mint Tusványoson, vagy Merkel jelenlétében. Putyinnak, Davutoglu kormányfőnek nem merünk feleselni, csak annak, akitől rugalmasan el akarunk szakadni, de visszatáncolásról szó nincs: „...a kormányzás stabilitását veszélyeztetik az olyan hírek, kiszivárogtatások, amelyek a külügyi stratégia irányvonalváltását, a keleti nyitás politikájának a gyengülését láttatják” (nol.hu). Márpedig a külügyi stratégia, ha van ilyen, nem egyszerűen arról szól, hogy a nemzetgazdasági-külkereskedelmi szempontok felülírják az elveket és a morált.

Nem, a külügyi stratégia, ha van ilyen, véletlenül sem választható le a Legfőbb Stratéga belpolitikai céljairól, hiszen a belpolitikai lét határozza meg a külpolitikai tudatot. Jóval nagyobb a baj annál, mint hogy az előbb „sorsdöntőnek”, majd alig leplezetten kínosnak tartott Putyin-látogatást egyszerűen „ki nem kényszerített hibának” tartsuk, mint írja jóhiszeműen Szent-Iványi István. Maga a rendszer a hiba. Az a centrális erőterű rendszer, amelyet Orbán Viktor Kötcsén és Tusványoson is teljes nyíltsággal leírt.

NER = Fideszhatalom + rezsicsökkentés

A Kedves Vezető egy szép napon elhatározta, hogy az emberek minden hónap meghatározott napján, amikor megkapják a gáz- és villanyszámlát, benne a narancssárga keretben virító megtakarítást (amit tehát valakik kifizettek helyette, de hát ezt ki firtatja, van ingyenebéd), imába foglalják majd a nevét, és mivel a nép kilowattra megvehető, szépen mindig újraválasztják majd. És ki garantálja majd az olcsó – na jó, most éppen nem olcsó, de biztos gázt? Bingo. Enter Putyin.

Ugyanakkor nagyon téved, aki azt hiszi, hogy Oroszország egyfajta gazdaságpolitikai példakép a magyar rezsim számára, mondjuk nehéz is lenne. Az illiberális őrületről elhíresült beszédében a Kedves Vezető nem egyszerűen gazdasági, hanem hatalomtechnikai, állam- és társadalomszervezési szempontból tartotta követendőnek az öt felsorolt országot.

„Ma a slágertéma a gondolkodásban azoknak a rendszereknek a megértése, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisak, nem liberális demokráciák, talán még demokráciák sem, és mégis sikeressé tesznek nemzeteket. Ma a sztárok a nemzetközi elemzésekben Szingapúr, Kína, India, Oroszország, Törökország” - hallhattuk tőle (azóta hozzájött új barátunk, Katar). Amióta ezt így kifundálta, azt látjuk, hogy erre is állítja át, pontosabban erre szűkíti az ország nemzetközi mozgásterét. Dacára minden, hazai és EU-s felhasználásra készült dezorientáló manővernek („ősztől Merkelék alá rendeljük külpolitikánkat”).

Dehogy rendeljük. A hitetlenkedő Merkelnek élő adásban közvetített sajtótájékoztatón szólunk vissza, hogy márpedig mi kitartunk illiberális államépítésünk mellett. Lassan nem is értjük, kinek mi baja lehet ezzel.

A modellünk pedig együtt jár azzal, hogy ha Putyin elnök Budapesten szólítja fel megadásra az ukránokat, Budapesten alázza meg őket („veszíteni mindig rossz, különösen ha bányászok és traktorosok győznek”), és Budapesten ismeri el, hogy bizony szállítanak fegyvereket a helyi oroszoknak („minden konfliktusos zónába szállítanak fegyvert”), akkor ezt némán, tehát egyetértően hallgatjuk végig, Ukrajna területi egységének halvány megemlítése nélkül. Mint egy igazi, szervilis csatlós. Most a nyugati embargó kijátszására tett visszautasíthatatlan ajánlatról nem is beszélve. Emlékeztetőül: országunk az EU és a NATO tagja, és senki nem bízta meg a Kedves Vezetőt azzal, hogy elárulja az értékeiket.

Babér, alárendeltség, kiszolgáltatottság

„Magyarország Oroszország megbízható szövetségese lehet az Európai Unión belül, formálisan nem szakítva a szankciós politikával, miközben demonstrálja, hogy a büntetőintézkedések értelmetlenek és sokba kerülnek. (…) A látogatás csak megerősítette, hogy az Oroszország elleni úgynevezett egységes euroatlanti front közel sem annyira egységes, mint amennyire Washington szeretné” – hallhattuk az orosz állami tévé politikai elemző műsorában, és mintha Orbán Viktor pontosan ennek a róla alkotott állami orosz képnek akar megfelelni.

Emlékszünk még, mi is volt a vád a Jobbik uniós külpolitikusa, Kovács Béla ellen? Kémkedés? Igen, de leginkább nem hírszerző volt, hanem megbízott bomlasztó, unióellenes hangulatkeltő, aki a radikális elemeket próbálta meg oroszbarát internacionálévá szervezni. De hogyan nézne ki az, ha ma KGBéla kormányozna?

Hagyná a szélsőjobbot, és az EU-n belüli mainstream politikusokkal próbálna meg szankcióellenes frontot létrehozni. Mondjuk a csehekkel és a szlovákokkal.

Támogatná a minszki megállapodást, hiszen ez semmibe se kerül, semmire se kötelezné őt.

Kiadná az azerieknek a baltás gyilkost. Bezáratna egy fontos balti követséget, és nyitna egy újat Mongóliában.

Pro forma időnként kiállna a Nyugat mellett is, de mindig hangsúlyozná, hogy ez nem jelenthet szembenállást Moszkvával.

Interjút adna egy orosz lapnak, amelyben közölné: „Mi a magunk részéről azon gondolkodunk, hogyan lehet a legjobban helyrehozni az EU és Oroszország közötti kapcsolatokat”, ami ebben a formában, a Moszkvával szembeni feltételek kihagyásával, tök véletlenül pont a Kreml álláspontja.

Az EU-s közbeszerzési és trösztellenes kifogások dacára ragaszkodna a paksi projekthez, amit addig titkosítana, amíg csak lehet.

Egyetértene a török gázvezetékkel, Ukrajna megkerülésével, és pont leszarná, hogy a lengyel nagykövet észrevette: „Tény, hogy magyar politikusok mondták ki egyedül nyíltan, hogy Ukrajnát el kell kerülni, pedig ez Oroszország érdeke elsősorban.”

A román hírszerzés leendő főnöke arra figyelmeztetne, hogy Magyarország az EU-n belül nemzetbiztonsági rizikóvá vált: "Magyarország arra tendál, hogy fenyegetést jelentsen az európai építmény számára, trójai faló, amely egyre inkább Moszkva befolyása alatt áll."

Nyilván nem a KGB irányítaná, de ma már alapvetően nem is zavarná őt egy volt KGB-s autokrata kiszolgálása. Nem emlékeztet mindez valakire?

A rezsim az értékelvű politikát immár hivatalosan is átengedte a lengyeleknek és a baltiaknak, és „pragmatizmus” címén követi saját, rosszul felfogott szuverén érdekét. Ez már azért is teljes tévedés, mert a rezsim és az ország érdeke véletlenül sem esik egybe. A Kedves Vezető a „keleti nyitás” keretében, a gazdasági együttműködésre hivatkozva rendszerstabilizáló autokratákkal barátkozik, és ma már egyáltalán nem zárható ki az sem, hogy azokat a tehetős szponzorokat keresi, akik egyszer, tíz év múlva esetleg kiváltanák az uniós támogatásokat.

Hogy ennek ma ára van? Igen. De még nem láttuk a teljes pávatáncot.