Furcsa volt elnézni Szijjártó Pétert, amint bő egy hete, Orbán Viktor külpolitikai háttérbeszélgetésén főnöke mellett ült. Jobbára bólogatott, olykor kihívták telefonálni, ha bent volt, nagyrészt számokat sorolt, de csak ha kérdezték. Külpolitika és külgazdaság volt a téma, de ő csak statiszta volt. Igaz, annak megbízhatónak tűnt, és főleg olyannak, akinek önállósági szintje messze nem közelíti meg azt, ami bármiféle szakmai vagy politikai veszélyt jelentett volna Orbán Viktor szempontjából.

Mindeközben napok óta tartotta magát a híresztelés, amely szerint a Merkel-vizit, illetve a Putyin-látogatás visszhangja (és ekkor még hátravolt Orbán balul sikerült lengyelországi útja) már sok volt a kormányfőnek, ezért hozzányúl a Külügyi- és Külgazdasági Minisztériumhoz. A várakozásokat csak erősítette, hogy kiszivárgott: március elejére soron kívüli értekezletre hazahívták az összes magyar nagykövetet. (Azóta kiderült az is, hogy a találkozót megtartják ugyan, de nem a hónap elején – egyesek állítják: elfelejtették időben elküldeni a meghívókat –, hanem a második felében.)

Stiller Ákos

Külügyekkel foglalkozók rövid időn belül három lehetséges forgatókönyvet vázoltak arra, mit jelenthetnek be ezen a fórumon. Az első szerint a nemzetpolitika visszakerül a Bem térre, és ismét csöppet nagyobb hangsúlyt kap. Második lehetőségként az fogalmazódott meg, hogy a nagyköveteknek be kell számolniuk, mennyire teljesítették a kormányzati igényt, külgazdasági vonal megerősítését, milyen üzleteket hoztak. Végül a harmadik: bejelentik a külügy és a külgazdaság szétválását, Szijjártó megbukik, de megkapja az utóbbit, a külügy pedig végre ismét egy ehhez valóban értő ember kezébe kerül.

Elszigetelődtünk

A magyar külügy kétségtelenül ritka nehéz időszakot él meg: Orbán lengyelországi látogatásával kiborult a bili, Magyarországnak padlón van a nemzetközi megítélése, a nemzetközi sajtó és közvélemény szemében lényegében az oroszok EU-s ügynökei vagyunk, egyféle alkalomra váró belső ellenség. Tény, hogy nehéz helyzetbe lavíroztuk magunkat: Putyin elnök bejelentkezett, Orbán pedig nem tudott nemet mondani neki, holott a látogatás az oroszoknak volt fontos. Az ukrán válság kiéleződött, Európában felerősödött a hidegháborút idéző tömbös logika: próbáljunk meg egységfrontot kialakítani oroszügyben. Ebből a tömblogikából lóg ki Orbán.

De nyilván nem a putyini látogatással indult mindez, a folyamat megkezdődött már az illiberálisozással, erre jött az orosz szankciók folyamatos kritizálása, az amerikai kitiltási botrány és kezelése, a paksi elköteleződés (amiért az európai szervek már két vizsgálatot is indítottak) és a külföldi multik és nagy cégek folyamatos szívatása. Ezek együtt eredményezték, hogy a külföld összevonta a szemöldökét, és ma már Obamától Tuskig terjed a Magyarországra legalább is gyanakvással nézők koalíciója.

No, erre jött az orosz látogatás, amely túl Orbán Viktor hűségesküvel felérő nyilatkozatain, megalázta még az ukránokat is. Elég csak arra gondolni, hogy Putyin ugyanott szólította fel megadásra a debalcevéi körbezárt ukrán erőket, ahol 1994-ben, a Budapesti Memorandumban Oroszország Ukrajna területi egységét szavatolta. Ráadásul (és ez egyébként láthatóan mély benyomást tett Orbán Viktorra, aki ezt többször is felhozta háttérbeszélgetésén) mindebben tovább is ment, amikor arról értekezett, ő elismeri, hogy nehéz lehet a vereség beismerése, amikor a reguláris hadsereg erőit traktoristák és bányászok győzik le.

Hogy ezek után Orbán számított-e bármilyen nyugati elismerésre, nehéz lenne megmondani, de valószínűleg nem. Arra pedig szintén biztos nem készült, hogy alig 36 órával Putyin elutazása után jóformán meg is alázzák Varsóban – mégpedig csupa régi barát. (Magyarország lengyel megítéléséről, az elszigeteltség mértékéről és kiterjedéséről a csütörtökön megjelent HVG hetilapban olvashat további részleteket.)

És jöttek az itthoni „belsős” kritikák is. Martonyi János volt külügyminiszter, elkötelezett atlantista például a minap Kolozsvárott arról beszélt: a magyar értékek nem kerülhetnek szembe a magyar érdekekkel. Márpedig ez szögesen ellentétben áll azzal, ami Orbán külügyi újságíróknak tartott háttérbeszélgetésén elhangzott. Ott ugyanis a miniszterelnök arról beszélt, az oroszokkal szemben Európában az értékalapú politizálást a lengyelek és a balti államok képviselik, mi és a csehek, szlovákok, osztrákok, németek az oroszokkal való pragmatikus együttműködés pártján vagyunk, akik, bár óvatosak vagyunk, de egyes ügyekben megegyezünk az oroszokkal. (Martonyi kritikája Szijjártónak is szólt, aki a 444-nek adott interjújában úgy fogalmazott: „A mi koordináta-rendszerünkben nem úgy tevődnek fel a kérdések, hogy akkor orosz- vagy amerikai-barát politikát folytassunk-e, hanem megnézzük, hogy mi Magyarország érdeke az adott helyzetben, és aszerint döntünk, nem igazodva valamilyen ’oldalhoz’”.)

És mégsem történik semmi?

Mindezek alapján elméletileg akár logikus is lenne egy irányváltás, illetve az ehhez kapcsolódó szerkezeti átalakítás. De nem ebben a rendszerben. Amikor e hét elején azt feszegettük a külpolitika egyik közvetett alakítójánál, mennyi esélyt lát ő a klasszikus, illetve a gazdasági alapú diplomácia szétválasztására, ő nyomban nullát mondott. És alapvetően egyetértett azzal a hasonlattal, hogy ez olyan lenne, mint ha a kormány most hirtelen a boltok vasárnapi nyitva tartása mellett kezdene kampányolni. „Ez konkrétan egy ideológiai váltás lenne, pont az ellentéte annak az integrációnak, amit a harmadik Orbán-kormány e téren meghirdetett és megvalósított. Ez pedig ebben a pillanatban elképzelhetetlen Orbántól” – mondta. Azt amúgy elismerte, hogy a külügy folyosóin lényegében november óta hallja, hogy ez bekövetkezhet, ám úgy vélte: ez akkor is, illetve a mostani híresztelések elterjedésénél is sokkal inkább a régi külügyesek vágyálma, mintsem realitás.

És ezt erősítik azok a hírek is, amelyek a szerdai kormányülés után jutottak el a hvg.hu-hoz. Ott ugyanis Orbán állítólag hangsúlyosan felszólította Szijjártót: verjen vissza minden híresztelést, amely arról szól, hogy hamarosan ismét lesz külön külügyi és külgazdasági tárca.

MTI / Bruzák Noémi

Feltettük egyébként a kérdést magának az érintett tárcának is, amely a válaszban így fogalmazott: „A Kormány nem tervez változást a külpolitikai irányvonal tekintetében. A Külgazdasági és Külügyminisztérium továbbra is pragmatikus külpolitikát folytat, melynek fókuszában a magyar nemzeti érdekek képviselete áll. A Kormány a Külgazdasági és Külügyminisztérium tekintetében semmiféle szervezeti változást nem tervez.”

Hiába tehát a nyugati bírálatok, illetve a Martonyi-féle „hümmögés”, lényegi változás nem lesz, illetve ha lesz is egyszer, most biztosan nem. Orbán Viktor továbbra is teljes gőzzel kiáll a keleti nyitás, az integrált külügyi szervezetrendszer és a külpolitikai feladatok átfogalmazása mellett. No meg persze a hűséges Szijjártó Péter kk-miniszter mellett.

Kinek kell a nemzetpolitika?

Mindez pedig azt is jelenti, hogy csökkent a valószínűsége a nemzetpolitika visszairányításának is a Bem térre. Igaz, volt egy pillanat, amikor az ezt támogatók, illetve azok, akik egy ilyen lépésben a külügy rehabilitálásának jeleit vélték felfedezni, reménykedni kezdtek. Január végén ugyanis a kormányfő a tárca helyettes államtitkárát, Altusz Kristófot jelölte ki a Magyar-Román Kisebbségi Vegyes Bizottság ideiglenes elnökének, amire azért egy ideje nem volt példa.

Ha azonban a kérdés iránt többek által már-már érzéketlennek mondott Szijjártó marad a teljhatalmú vezető a külügyben (már amennyire ez a teljhatalom arra vonatkozik, amit a diplomáciában a személyes kapcsolatokra építő, és ennek megfelelően a KKM-en szó nélkül átlépő Orbán engedélyez), akkor a nemzetpolitika marad ott, ahol van: a Miniszterelnökségen. Ráadásul többen úgy vélik, a terület költözését Kövér László házelnök is megfúrhatja (megfúrhatta). Ő ugyanis különösen érzékeny e téren, szoros határon túli kapcsolatai miatt pedig jobbnak tartja, ha a kérdés nem kerül a diplomaták kezébe, inkább foglalkozzon azzal Semjén Zsolt, illetve a Potápi Árpád vezette miniszterelnökségi államtitkárság.

Marad a külgazdasági fejtágítás, készül a nagy bejelentés

A három forgatókönyvből tehát, amelyet a nagyköveti értekezlet előtt a külügyi folyosókon összeraktak, leginkább a második jöhet be: a külgazdasági eligazítás, beszámoltatás, esetleg némi feddés, megspékelve egy kormányfői „bezzeg én” kezdetű beszéddel. Amikor a KKM-et a tanácskozás céljáról kérdeztük, a válaszban így fogalmazott: „A világban zajló világpolitikai, világgazdasági és biztonságpolitikai változások indokolják azt, hogy a nagyköveteket ne csak évente egyszer, hanem kétszer hívja össze a minisztérium.”

Amibe persze bármi belefér, de valószínű, hogy a kulcsszavak az „érdekeket szem előtt tartó diplomácia”, a „gazdasági kapcsolatok bővítése”, a „nem Kelet VAGY Nyugat, hanem Kelet ÉS Nyugat” jelszavak lesznek. Az amerikai-magyar feszültség is csillapodott valamelyest a két új nagykövet hivatalba lépésével, ráadásul Orbánék sikerjelentéssel is készülnek gazdasági téren. Eredetileg ugyanis a nagyköveti találkozóra, vagy annak környékére ígérték annak a csomagnak a bejelentését, amelyről a kormányfő azt mondta: Angela Merkellel egyeztek meg arról, és jelentős, munkahelyteremtő befektetésekről van benne szó. Hogy azután az értekezlet elhalasztásával halasztódik-e ez is, vagy Orbán elmondja a parlamentben, netán már pénteken, az évértékelő beszédében bemutatja, majd kiderül. Mindenesetre van egy ilyen, és ezzel elő fognak állni.

És – mint már említettük – nyilvánvalóan marad (egyelőre legalábbis mindenképpen marad) Szijjártó Péter is. Az ő leváltása egyértelműen egy személyzetpolitikai, illetve egy stratégiai kudarc beismerése lenne, ami most kizárt. Ráadásul kockázatos is lenne. A kormány ugyanis abban reménykedik, hogy a közeli jövőben egy nagy autógyár bejelenti: Magyarországra telepíti gyártókapacitását. Nem árulták el, melyik márkáról van szó, annyit azonban igen, hogy ez nem a BMW, és kiderült: a tárgyalásokért elsősorban Szijjártó Péter felel. Külügyi források szerint külön csapat állt fel e célra, mindent megmozgatnak a sikerért. Ebben a helyzetben egy miniszterváltás (vagy akár csak egy részkudarc elismerése) erős pozícióvesztéssel is járhat. Más kérdés, hogy mi történik Szijjártóval, ha végül mégsem ide települ a gyár.

Akkor ugyanis ismét felerősödhetnek azok a hangok, amelyek szerint hiába minden felhajtás, ez a politika nem feltétlenül működik. Márpedig fenntartások vannak. Emlékezetes például, amikor 2013-ban Varga Mihály arról beszélt egy konferencián, hogy nem sikerült növelni egy év alatt a keletre irányuló exportunkat. Mert bár az elképzelés az volt, hogy 2018-ra Magyarország exportja egyharmada Európán kívülre irányuljon, de egy év alatt a kormány nem mutatott fel biztató eredményeket. És nem javult később sem a helyzet: 2014-ben nőtt ugyan a magyar export, de a kivitel 79 százaléka még így is az EU-s országokba megy.

És mindeközben – hiába Orbán magabiztos értekezése a szerinte nála remekül működő „személyes (pontosabban: a vezetők közvetlen kapcsolatain alapuló) diplomáciáról” – azért a hagyományos külpolitika terén sincs nyugalom. És az előjelek sem jók: a második minszki megállapodás aligha lesz hosszú távú megoldás, tehát a Nyugat továbbra is elköteleződést vár majd tőlünk; a Washingtonban minden bizonnyal elégedettséget okozó magyar terv a katonák Iszlám Állam ellen küldéséről elbukhat idehaza a parlamentben; Románia megérezte a magyar pozíció gyengülését, és Budapest ellenében is igyekszik a térségben az uniós stabilizátor szerepének elnyerésére; a horvátokkal az INA-konfliktus ismét kiéleződött, Hernádi Zsolt visszakerült az Interpol-körözési listára; benne van a pakliban, hogy a cseh-osztrák-szlovák, úgynevezett slavkovi együttműködés a lengyelek felé nyit, minket pedig kihagynak belőle; az EU pedig minden bizonnyal lesöpri az asztalról elképzeléseinket a nonprofit energiaszolgáltatókról, elkezdi vizsgálni Paks 2-t, ráadásul a Macedónián és Szerbián át érkező gázszállításokat megfúrhatja. Ha ezek mind beütnek, végképp egyedül maradunk az EU-n kívüli szövetségeseinkkel. Szijjártó Péter pedig mindezt biztos nem tudja megmagyarázni. De lassan Orbán Viktor is nehezen.