„A ZDF riportere Felcsútra utazott, ami a beszámoló szerint 'első látásra nem egy metropolisz', de a falu egyre inkább egy 'kalandparkhoz' hasonlít.” (hvg.hu)

Kérdés, Miseta Imre kire szavazott volna, ha Tapolcán él. Ha ezt megértjük, akkor számos politológiai okfejtést megspórolhatunk magunknak.

Miseta Imréről leginkább azt kell tudni, hogy nem tudja eltemetni az édesanyját: 120 ezer forint kellene hozzá. Mint arról a Somogy megyei lap beszámolt, Miseta Imrének éppen akkor halt meg az édesanyja, amikor ő kórházban feküdt, csípőprotézis-műtéten esett át, semmit sem tehetett, ha otthagyja a kórházat, öt évet várhat újabb időpontra, úgyhogy az asszony holtteste most a temetkezési vállalkozónál vár sorsára. Miseta Imrének lényegében semmije nincs, nyilván annyit is ér.

A 63 éves férfi egész életében keményen dolgozó kisember volt, de annyit nem tudott félrerakni, hogy eltemethesse az édesanyját. A segélyét most vették le 26 500 forintról 22 ezerre, a napi dilemmáját úgy összegzi, hogy „vagy a csekkeket fizetem, vagy ételt veszek”. Ilyen körülmények között természetesen a kedvezményes árként felkínált 120 ezer forintos temetés is az öncélú luxus kategóriája. Inkább össze se számoljuk, hogy az elmúlt évtizedekben hány kormányzat áldásos ténykedése kellett ehhez a helyzethez.

Ha viszont a jelenlegi kormányzat valamiért nem halasztja el a szociális temetés bevezetését jövő januárra, akkor Miseta Imre számára most új perspektíva nyílna: felkelhetne ágyából, eldobhatná a mankóit, és sietős léptekkel, friss csípőprotézisével meg 1 db ásóval felszerelkezve nekivághatna a temetőnek, hogy do it yourself alapon, pár nap alatt maga ássa meg anyja sírját, nix ugribugri, a munkát el kell végezni. Ám ez az alaposan átgondolt opció sajnos idén még nem játszik, tekintve, hogy az államnak még „felkészülési időre” van szüksége, ezenkívül dúl a „kapacitáshiány”.

Mondjuk elképzelni sem tudjuk, mire kell esetünkben felkészülni, és mire fel a kapacitáshiány, hiszen temető van, föld van, ásó van, halott van, rokon van. Az állam egyetlen problémája max. az lehet, hogy ha az idős, nyomorgó rokon ott pusztul bele helyben a sírásásba, akkor egyszerre két halott szociális esete zúdul a nyakába. Bár nagy gond akkor sincs, az állam ugye az élőkkel is hogy elbír.

Az államnak szerencsére nincsenek olyan problémái, mint Miseta Imrének (és mint sejthetjük, igen sokaknak): nem hogy 120 ezer, de 1700 milliárd forintot is tud áldozni egy temetésre; még jó, hiszen mi dobtuk össze neki. Jó, nem akármit kell a föld alá helyezni, a paksi atomhulladékról van szó, úgyhogy igen, lesz rá pénz. Amint arról a Népszabadság beszámolt, az amúgy is generációkra titkosított paksi bővítés 3600 milliárdos számlájához jön hozzá ez az apró tétel, kvázi nem várt fordulatként, hiszen a parlament még csak most tárgyalja azt, hogy „Magyarországon kell véglegesen elhelyezni” a nagyon radioaktív hulladékot.

Nahát, hogy erre nem gondoltunk – csapott a homlokára megannyi honatya, ahol atomerőmű van, ott radioaktív hulladék keletkezik, és ezzel valamit kezdeni kell, állandóan elfelejtünk valamit. Nem baj, jobb későn, mint soha, bár jegyezzük meg, hogy a magyar parlament lényegesen nagyobb rizikófaktor egy kibővített atomerőműnél, ellenben annyi pénz (pénzünk) felett rendelkezik, hogy ha véletlenül beesik egy ilyen 1700 milliárdos tétel, azt kipengeti. Egyszer élünk.

Még nem tudjuk, honnan veszi majd el, de el fogja venni, lehet találgatni, kitől, és át fogja csoportosítani. A kormányzat nyilván úgy gondolja, erre tartjuk. Rosszul gondolja, és aztán csodálkozik, hogy egyre több lesz az országban a Miseta Imre és az éhes gyerek, akikkel az a baj, hogy összetapossák a rózsákat ételosztásnál. A kormányzat egyébként sem ízléses része a társadalomnak, szőke hölgyek, nagy autók és megkárosított állampolgárok világa ez.

Nem valamiféle balos, lélegeztetőkészülékes demagógia, hanem az elképzelhető legindividualistább megközelítés azt firtatni, hogy mégis mi a jó bánatra fordítja ez a kormányzat az adóforintjaimat, tehát a tőlem és Öntől erővel beszedett védelmi pénzt. Ha már A-Z-ig meghazudtolja választási ígéreteit, illetve olyanokat lép sorozatban, immár ötödik éve, amiket soha nem ígért, mert pontosan tudja, hogy ha beígéri, nem szavaznak rá. Számos példát sorolhatnánk, de vegyük csak a legelképesztőbbet: a nép háta mögött suttyomban tető alá hozott paksi különalkut Putyin birodalmával, a „keleti nyitás” eme csúcspontját. Amelyhez akkor most hozzájön ez a plusz 1700 milliárd, a kiégett fűtőelemek betemetésére.

Nem, nem akarok „szociálisan érzékeny” kormányt. Véletlenül sem kelteném azt a látszatot, hogy ha ennek a pénznek a töredékét odaadnák Miseta Imrének és 1,7 millió sorstársának (a Tárki szerint ennyien élnek szegénységben, merthogy jövedelmük nem több 78 ezer forintnál), akkor az ügy le van tudva. Egyáltalán nincs. Hosszú távon nem megoldás a segélyezés, nyilván, de annak a nemzetnek nincs jövője, amelyben Miseta Imre segélyét valakik 26 500 forintról 22 ezerre csökkenthetik.

Pont az az egyik legfőbb gond a NER-rel, hogy ténykedése a másik oldalon felszínre hozza a legsúlyosabb populista, szocdem és szélbalos ötleteket, a progresszív adóztatástól a minimálbér emelésén át a „feltétel nélküli alapjövedelemig”, mert az „jár”, magyarán osszunk több pénzt az embereknek, és akkor lesz méltóság meg polgári tartás. Nincs, nem ettől lesz. Új beruházásoktól, több növekedéstől és egy szigorú korlátok közé szorított, valóban polgári kormánytól már inkább.

Közhely, hogy minden közpénzköltés politikai döntés eredménye, az azonban valamiért mégsem a köztudás része, hogy eme érem másik oldala mirajtunk áll, nem a kormányon. Ha látványosan és tartósan megvonjuk tőle a bizalmunkat, akkor minden kormányzat megbuktatható – ha más nem: morálisan –, akkor is, ha de facto még kormányoz, vagy legalább úgy tesz. Nem tudom, van-e erősebb érv a mostani kormány ellen ennél: rakjuk egymás mellé, mire költi (és nem költi) a pénzünket ez a társaság, amely minderre semmiféle felhatalmazást nem kapott tőlünk.

Legyen rajta a listán az 1700 milliárdos paksi atomtemető, a sok százmilliárdos stadionok, a felcsúti kalandpark 600 milliós kisvasútja, a készülő csónakázótó, az MTVA 80 milliárdja, a Századvég sokmilliárdja, és számtalan társa – nem azért, hogy a pénzt valakiknek újraosszuk, hanem hogy lássuk: mi az a feladatkör és mekkora az az összeg, amely fölött kormányzat egyszerűen nem rendelkezhet, merthogy a miénk. Aztán mi majd szépen eldöntjük, mire fordítjuk, és mennyiért nyugszunk békében.