Akárcsak a koleszterinnek, a legveszedelmesebb kóroknak és károknak is megvan a jobbik énjük, pozitív párjuk. E mélységesen mély taoista bölcsesség egyetlen bökkenője, hogy nem könnyű szétválasztani a jint a májtól, vagy legalábbis elérni, hogy néhanapján némi jó koleszterin is kijusson az embernek.

Szerencsére azért itt is akad kivétel. Méghozzá éppen abban a kérdésben, mely majd egy éve nyűgözi le hazánk közvéleményét, és teszi véglegesen súlytalanná mindazokat a piszlicsáré problémákat –paksi kópéságok, koraközépkori oktatási rendszer, fideszes földosztás, pákosztos nebulók indokolatlan repetázási igénye, egészségügyi dolgozók csoportos külföldi kiküldetése, illetve tábori kórházak ellátására való átállítása, a jogalkotói lendület további szárnyalása...–, amelyeken a centrális erőtér egyre decentralizáltabb ellenzéke lovagolni szokott.

Igen, kitalálták: a muszlim megélhetési migránsok részben munkahelyvesztéssel és terrorizmussal, egészben pedig hazánk és Európa eliszlámosodásával fenyegető inváziójáról van szó, melyet eddig majd mindenki csak a fehér, keresztény civilizáció elleni soros liberális támadásként érzékelt. Kormányunk azonban képes volt lokalizálni a muzulmán támadás napos oldalát, és azt – az árnyékos felétől sebészi precizitással elválasztva – a maga és így, legvégső soron, a magyarok boldogulására felhasználnia.

Az ország szempontjából kimondottan káros iszlám elleni intézkedések minden honfitársunk számára ismertek. A muszlim rémben bujkáló csermelynyi jó hazafias felhasználása viszont nem kapta meg a kellő figyelmet.

Magyarország ésszerű iszlamizálódásának nemzeti stratégiájában – az egyszerűség kedvéért nevezzük Jumurdzsák-hadműveletnek – a legfontosabb, vagy ha úgy tetszik, legsarkalatosabb pont az állam és egyház fokozatos, ámde feltartóztathatatlan egybeolvadása. Igaz, e tekintetben is radikális különbségek vannak a muzulmán országok között, sőt kivétel is jócskán akad – Törökország, a balkáni, némely fekete-afrikai és egykori szovjet muszlim államok –, de mi csak színtiszta, ősi forrásból merítünk.

A jelenleg kormányzó párt melletti templomi agitációtól kezdve az iskolarendszer egyházasításán keresztül a háborús menekültek szenvedése iránti, akár a jézusi tanításokkal és pápai dorgálásokkal dacoló államhű közönyig bezárólag számtalan példát lehet fölhozni ezen egyre tökélesedő szimbiózisra. De nem szabad leragadni egy komplex folyamat egyetlen eleménél, hisz akad itt még jónéhány mohamedán cupák. Hogy mást ne mondjak, a hatalom törzsi alapon való megszervezése és kontrollja, amelyre még csak példát se szükséges fölhozni: hoznak ők (és főleg visznek) eleget maguktól is.

Nem becsülném le a nők lebecsülésének, pontosabban a helyükön (szülőszoba, konyha, veteményeskert...) való kezelésének dolgában tanúsított eredményeket se. A női egyenjogosulatlanság hagyományosan muzulmánnak tekintett ügyéért kormányunk akár az egész korrupt nyugati világgal is hajlandó szembeszállni, amint azt egy államilag szubvencionált másodosztályú tánczenész nemrég történt esete is bizonyítja.

De nem holmi elvont ideákról van itt szó. A női parlamenti képviselők arányát tekintve a megbízható 114-ik helyet foglaljuk el a világon, ami azt jelenti, hogy nemcsak valamennyi európai és észak-amerikai ország előz meg minket, de a legtöbb latin-amerikai, afrikai, közel- és távol-keleti, köztük sok muzulmán nemzet is. Ha a 133 mandátummal rendelkező Fidesz, meg a KDNP-nek nevezett politikai tartozéka női képviselőinek számát számlálták volna össze (8 + 1), nincs az a lista, amelyikre fölfértek volna.

De akad itt még más is. Például az a mélymuszlim tézis, mely minden valaha iszlám fennhatóság alatt állt területet az idők végeztéig sajátjának tart. A muszlim irredentizmus szerint nemcsak al-Andalus, vagyis az Ibériai-félsziget jó része, jár nekik (végtére is az hosszabb ideig volt arab uralom alatt, mint amióta Spanyolország létezik), de a mai Magyarország is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Orbán Viktor az Etelközre ácsingózik, de hogy az egész Kárpát-medencét a saját felségterületének tekinti, arra vannak bizonyos jelek.

A kereszténységre még kétezer évig se jellemző erőszakos hittérítést is fel szokás róni az iszlámnak. A magamfajta tamáskodók persze itt is árnyalással próbálkoznának, de azt még én se tagadhatom, hogy némi hittérítés nálunk is folyik, mégha kimondottan erőszakosnak nem nevezném a gyaurok meghurcolását, tömeges elbocsátását, anyagi elsorvasztását és a feltétlen lojalitást hitbizományilag és hittudományilag is biztosító praktikus csomagokban elfogadott törvényeket, villámrendelkezéseket, meglepi-pályázatokat.

A társadalmi fejlődés valamely tetszőleges fokán megrekedt iszlám társadalmak egyik jellemzője a közösségi (magyarán: hatalmi-vallási) érdekek abszolutizálása az egyéni szabadság (politikai és emberi jogok, szólás- és sajtószabadság...) rovására. Akárha holmi kusza koleszterinről lenne szó, mi ebben is képesek vagyunk különválasztani a szemet a pelyvától és hasznosítani a benne rejlő pozitív üzenetet. Erre utalt  nemrég miniszterelnökünk, amikor az emberi jogokat, a haladást, a toleranciát kedves, ámde másodlagos „dolgoknak” nevezte. Az elsődleges szerinte a vallás (ő kereszténységet mondott, dehát az is egy vallás), a józan ész, a katonai erények és a nemzeti büszkeség.

A többnejűség kérdésébe nem érdemes belemenni, mert az a legtöbb mohamedán vallású országban vagy de iure vagy de facto nem létezik, és ahol mégis, ugyanúgy az anyagi helyzet függvénye, mint a nyugati világban, ahol viszont egyik feleségnek sem kell fátylat hordania.

Érthető okok miatt az iszlám igen markáns szociális tartalmát sem firtatnám: mindent azért nem kell nyakló nélkül átvenni! Azt hiszem, az eddig felsoroltak is éppen elég meggyőzően bizonyítják a nemzeti szempontok szerint vezérelt iszlámosodás megannyi előnyét. Ezt már csak azért is illő – Orbán Viktor találó kifejezésével – megsüvegelnünk, mert mint a hazánkat veszélyeztető mohamedán hordák elleni félelem és gyűlölet felkorbácsolására tett eredményes intézkedések esetében, a pozitív tartalmú iszlamizálódásunkat is sikerült muzulmánok nélkül abszolválni.

Tekintve, hogy a hazai izmaeliták (így hívták őket az Árpád-korban) száma nem haladja meg lakosság 0,1%-át, azaz kábé tízezer főt (bár az egyházuknak befizetett 1% szerint csak 300 körül vannak), és akkor se lennének többen, ha kormányunk annak nyugati rendje s módja szerint levezényelte volna a regisztrációjukat, átvonulásukat vagy visszatoloncolásukat, így végre értelmet kap az Orbán-féle keleti nyitás. Olyan világraszóló teljesítmény ez, amely után már a jókoleszterin-kvóta hazai forgalmazása sem jelenthet gondot.