Bérlakásokról és a lakásfelújítások támogatásáról kezdtek beszélni kormányzati tisztségviselők az elmúlt hetekben, olyan dolgokról, amelyek sosem érdekelték a Fideszt, vagy amiket a kormánypárt mindeddig kifejezetten elutasított. Mintha nagyon lassan észlelni kezdenék az eddigi lakáspolitika mellékhatásait, legfőképpen azt, hogy a kormány a fennálló programjaival még a saját céljait sem lesz képes elérni. Fordulat nem várható, kisebb elmozdulásokra talán lehet számítani. Egyúttal pedig a kormány maga rajzolja be a gyenge pontokat, amelyeken az ellenzék nem csak támadhatná, de kiforrott elképzelésekkel még elébe is vághatna.

„Összehasonlítva sok nyugati országgal, ahol bérlakásban élnek az emberek élethosszig, hazánkban saját tulajdonú lakásban él a magyar emberek többsége, és erre is vágynak” – szögezte le dogmaként egy tavalyi nyilatkozatában Novák Katalin, hogy mit akarnak a magyarok. A családügyi államtitkár azt is mondta, szerinte nem igaz, hogy a csok dedikáltan kedvezményezi a magasabb jövedelműeket, pedig a támogatás teljes összegének kihasználására – és ez az Orbán-érában általános elv – valójában csak az képes, aki ehhez megfelelő mértékű jövedelemmel rendelkezik.

De volt már égzengetőbb érve – „érve” – is a bérlakások elutasítására a kormánypártnak: „a szociális alapú bérlakások tömeges építésének ötlete kifejezetten veszélyes és nem időszerű a hazánkat és Európát érintő rendkívüli mértékű népvándorlás közepette”, imígyen szólt a Fidesz közleménye 2015-ben.

Ezekhez képest számít fordulatnak, amikor Fürjes Balázs, a kormány Budapest-államtitkára arról beszél egy interjúban, hogy „meggondolandó” egy olyan bérlakásprogram indítása, amely az átlagjövedelem körül keresőket, és a húszas éveikben járó „dolgozó fiatalokat” (ha jól értjük, nem kizárólag a családosokat) célozza meg. Hallgatólagosan elismerve ezzel: a kormány mostani programjai nem ezt teszik. Hogy ideológiai elhajlással se vádolhassák, Fürjes a Kaczynski-féle lengyel kormány lakáspolitikájára hivatkozik példaként. Itt jegyezhetjük meg, hogy Orbán lengyel elvbarátai a Magyarországon elsorvasztott családi pótlék emelését is a középpontba állították.

A lakáspolitikai ötletelés amiatt vált ismét érdekessé, hogy Matolcsy György megint odaszúrt a Pénzügyminisztériumnak, kevesellve az épülő lakások számát, és az ágazat gazdaságélénkítő hatását. A Magyar Nemzeti Bank elnöke nyilván gondos mérlegelés után a saját első gazdasági minisztersége időszakát állítja követendő példaként Varga Mihály elé. Tény, hogy a 2000-2001-es kormányzati intézkedések nyomán lódult meg akkoriban a lakáshitelezés, és az ezredfordulót követően a mostanihoz képest több mint kétszer annyi lakás épült, számuk többször is meghaladta az évi negyvenezret.

Arra azonban nem tér ki Matolcsy, hogy az első Orbán-kormány kamattámogatási politikája évekre előre hatalmas költségvetési forrásokat kötött le, kiszorítva például a bérlakásépítést a lehetséges kormányzati vállalások közül. A társadalom felső harmadát célzó intézkedések gazdaságélénkítő hatását Matolcsy felülbecsülte, miből adódóan a költségvetési hiányt növelő hatásukat sem mérte fel helyesen. Ez volt az oka annak, hogy ezt a lakástámogatási programot a Medgyessy-kormány – egyáltalán nem azonnal – kivezette, és ennek a piaci helyére lépett be aztán a devizahitelezés.

Az Orbán-kormány a csok-kal a saját korábbi támogatási rendszere logikájához lépett vissza, csak éppen, mint 2010 után mindent, még extrémebb formában valósítja meg. Még inkább felfelé osztó programot valósít meg, még több pénzből, még a deklarációk szintjén is elvetve a bérlakás-politikát. Közben radikálisan beszűkítette az önkormányzatok jogkörét és anyagi lehetőségeit, hogy ezt a lakáspolitikát – vagy bármi mást – ellensúlyozni tudják, ha akarják.

Némi elmozdulást sejtet viszont, hogy Varga Mihály január közepén kormányzati lakásfelújítási programot harangozott be, mondván, 550 ezer lakás áll üresen Magyarországon. Jegyezzük meg, ez pontosan az egyik érve azoknak, akik évek óta tudatos közösségi bérlakás-programot követelnek a kormánytól, és akiket a kormány minduntalan letorkollt a fentebb már idézett retorikai csúcsteljesítményekkel.

Ezen kívül is lehet benyomásunk arról, a kormány mennyire nyitott mások javaslataira. Januárban az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetsége a kormánynak címzett tízpontos javaslatcsomagot tárt a nyilvánosság elé. Ennek egyik eleme például, hogy a lakásfelújításoknál a munkálatok áfaértékének felét, 3 millió forintig számla alapján vissza lehessen igényelni. A dologban az a legérdekesebb – és ez az, ami jellemzi a kormányt –, hogy a szakszövetség szó szerint ezt kérte már egy évvel ezelőtt is.

Az ilyen apróságok figyelembevételével érdemes hallgatni azt is, amikor a parlament gazdasági bizottságának elnöke, Bánki Erik úgy okolja a piaci folyamatokat az elszabadult lakásáraként, mintha azokhoz a kormány politikájának semmi köze nem lenne. Holott, az elsősorban politikai kommunikációs hatásokat mérlegelő szakpolitikai döntések minduntalan beleütköznek a saját következményeikbe.

A kormányzati lakáspolitika, amely a tágabban vett „családvédelem” részeként értelmezhető, nem csak azért problematikus, mert nem céloz az alsóbb osztályokra, hanem azért is, mert a kormány saját demográfiai céljait sem elégíti ki. Tudniillik a felülre célzással annyira beszűkíti a lehetséges kedvezményezettek körét, hogy így számszerűen nem bír kijönni az a népesedési adat, amit a miniszterelnök látni szeretne. És a gazdaságélénkítő hatás is kérdésessé válhat, ha a kormány késve kezd foglalkozni az ingatlanpiaci buborék kidurranásának eshetőségével.

A most pislákolni kezdődő kormányzati problémaérzékelés forgatókönyve ismert utat követ. Az alacsony jövedelműek kihagyása a lakáspolitikai programokból nem számított, sőt tudatos volt. A vészcsengő akkor szólalt meg, amikor a valamivel tehetősebb rétegek napi szinten beleütköznek az elszabadult árak problémájába. Miniszter és államtitkár most rácsodálkozik arra, ami sokaknak évtizedes krízis: a mozgósítható családi vagyonnal, leginkább a szülők által összespórolt pénzzel vagy a nagyszülők ingatlanával számolni nem tudó fiatalok (és idősebbek) első, illetve élethelyzetüknek megfelelő lakáshoz jutása lényegében megugorhatatlan probléma milliók számára. Például ezen is tudna minimum enyhíteni egy létező és funkcionáló közösségi bérlakásszektor.

A lakhatás ügyének középpontba állítása egyébként a 2018-as ellenzéki pártprogramok innovációja volt, annál különösebb, hogy ugyanezek a pártok túl sokat nem beszéltek a témáról az elmúlt két évben. Igaz, a hírek szerint néhány ellenzéki önkormányzat megpróbálkozik a lehetőségei szerint valamiféle szociális lakásprogrammal. Ezek a kísérletek akár országos tanulságokkal is járhatnak. Persze, csak akkor, ha bárkit is érdekelni fognak a társadalmi-szakpolitikai kezdeményezések – értsd: azok a dolgok, amelyek ténylegesen meghatározzák, hogyan élünk – a végletes polarizációval szétbombázott pártpolitikai küzdelem közepette.