A The New York Times szerkesztőségi kommentátora úgy vélekedett, hogy Paul Wolfowitz jelölése a Világbank élére a nemzetközi közösség arcul csapása, mint ahogy az volt John Bolton kinevezése is amerikai ENSZ-nagykövetté. A lap szerint csak remélni lehet, hogy Wolfowitz hasznosítani fogja indonéziai nagykövetként és kelet-ázsiai ügyekben illetékes külügyi államtitkár-helyettesként a nyolcvanas években szerzett tapasztalatait, és visszatalál korábbi önmagához, aki valaha arról írt, hogy a biztonság és a szegénység összefügg, s a globális konfliktusok megoldását nemcsak a fegyverzetellenőrzésben kell keresni, hanem a szegénység mérséklésében és a gazdasági fejlődésben is.

A The Washington Post szerkesztőségi kommentárja kiállt a jelölt mellett. Wolfowitzot a világon sokat bírált, de nem nagyon értett neokonzervativizmus megszemélyesítőjeként tartják számon, a vele szembeni ellenségeskedés azonban többnyire indokolatlan, és ő a legalkalmasabb az összes szóba került jelölt közül a Világbank vezetésére. A Bush-kormány nagyra értékelt tagjának kiszemelésével az elnök megmutatta, hogy tisztában van a Világbank fontosságával. A vezető részvényeseknek üdvözölniük kellene Wolfowitz jelölését, nem pedig az akadályozására törni. A Világbank tízezer embert foglalkoztató bürokrácia, s egy ilyen szervezet irányításához Wolfowitznak jó felkészülést adott védelmi miniszterhelyettesi tisztsége - írja a lap.

A konzervatív The Wall Street Journal szerkesztőségi kommentárja szerint a Világbank működési zavarokkal küszködő bürokrácia, amely reformra szorul, ha vissza akarja szerezni az amerikai adófizetők bizalmát, és fontos intézményként fenn akar maradni a XXI. században. Wolfowitz kinevezése annak a jele, hogy Bush elnök még mindig komolyan veszi a Világbankot. A kommentár a zimbabwei elnök nevét általánosító értelemben használva zárómondatában hangsúlyozza, hogy ha van valaki, aki szembe tud szállni a Robert Mugabékkal szerte a világon, annak olyan embernek kell lennie, aki szembeszállt Szaddám Huszeinnel.