Öt évvel ezelőtt, amikor az Egyesült Államok megtámadta Irakot, a háború megindításához szükséges kommunikációs hadjárat alapvetően az „elegendő gyanú” stratégiájára és a felszabadítást váró, elnyomott iraki nép képére épült. Míg az előbbi abból a feltételezésből indult ki, hogy a Szaddám Huszein által vezetett ország tömegpusztító fegyvereket birtokol, addig az utóbbi, a közel sem homogén nemzet a valódi demokrácia iránti szabad és közös akaratát hivatott igazolni.

A franciák, a németek és más európai szövetségesek heves tiltakozása ellenére, s a „különleges kapcsolatra” hivatkozó britek támogatását birtokolva az amerikaiak által vezetett reguláris csapatok az ugyancsak reguláris iraki erők ellen támadásba lendültek, majd alig hat hét leforgása alatt – előre borítékolható módon – hagyományos katonai győzelmet arattak. Az év hátralévő részében az amerikaiak a már említett gyanú igazolásán, az időközben elbujdosott Szaddám kézre kerítésén, a demokratikus intézmények „gyorsexportján”, a korábbi rendszer támogatóinak eltávolításán és a háború várható költségeinek elbagatellizálásán fáradoztak. Az irakiak mindeközben egyre gyakrabban és egyre erőszakosabb módon adtak hangot azon véleményüknek, hogy köszönik a segítséget és itt az ideje, hogy a „jenkik” távozzanak. A hetek és hónapok múlásával egyre többen kérdőjelezték meg a háború jogosságát, s újabb vélt vagy valós okokat kerestek (olykor találtak is), pro és kontra.

Iraki kisfiúval beszélget egy amerikai katona © AP

Öt évvel később, napjainkban egy etnikailag, vallásilag, politikailag és gazdaságilag szétszabdalt Irakot látunk, amelynek területén – az ott egyre kevésbé hagyományos katonai műveleteket folytató reguláris erőket kiegészítve – kiválóan megfizetett nyugati zsoldosok csapnak össze a számos különböző okból és módon harcoló felkelőkkel. Bár a 2004-ben kezdődött felkelés valamelyest csitulni látszik, mégis a civil és katonai áldozatok száma súlyos százezrekre tehető, a sérültek és menekültek milliókban, míg a ráfordítások dollár százmilliárdokban számíthatók.

Az akkori politikai szereplők közül szinte csak George W. Bush maradt a nemzetközi színtér porondján, mint „utolsó akcióhős”, azonban napjainkra ez a szerep inkább az erő rossz oldalát sejteti. Ma már a kérdés nem az, hogy a korábbi feltételezések alapján a háború jogos volt-e vagy sem, hanem sokkal inkább az, hogy milyen tanulságok vonhatók le, elkerülendő egy hasonló eseménysorozatot?

Az egyik tanulság, amely ismét bizonyságot nyert, hogy a katonai győzelem nem feltételezi a korábban kitűzött politikai célok automatikus megvalósulását. A hagyományos katonai összecsapás időszakában (2003. március-május) az olajozottan, teljes hadműveleti spektrumban működő amerikai erők a kitűzött célokat elérték, azonban felkészültségük már nem terjedt ki a felkelés hozta erőszak elhárítására és megfékezésére. Ez az elvárás a kezdeti időszakban nem is lehetett jogos, hiszen csak nagyon kevesen feltételezték a hagyományostól eltérő harccselekmények bekövetkeztét.

Gócpont

Kövesse nyomon az iraki eseményeket a hvg.hu Irak-dossziéjában!

A felkelők elleni eredményes fellépés igénye magával hozta a „zsoldoscégek” alkalmazását is, amelyek emberveszteségei nem jelennek meg közvetlenül az állami halálozási listán, így a közvélemény felé „csak” az általuk kínált „szolgáltatás” igénybevételéért kifizetett összeg látszik. (A veszteségek csökkentését indokolja a harctéri robotok minden eddiginél nagyobb mértékű alkalmazása is.) A felkelők elleni harc közben újabb iskolapéldáit hozta az aszimmetrikus hadviselésnek, ahol a high-tech professzionális haderő nagyon nehezen birkózik meg a gyengén felszerelt, ugyanakkor fanatikus és kiszámíthatatlan, a helyi adottságokat kiválóan ismerő szabadcsapatokkal. A háborús kiadások tetemesnek tűnnek (jelenleg ez több, mint 500 milliárd dollárra tehető), azonban ez a kép csalóka, hiszen a kifizetett összeg az amerikai költségvetés szempontjából elenyésző, másrészt nagymértékben hozzájárult a hadi- és olajipar felpörgéséhez.

Amerikai parancsnok szunnita sejkkel tárgyal © AP

Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a háború tervezésének időszakában az amerikai stratégák milyen hatásfokkal modellezték a számításba jövő partnerek várható viselkedését. A 2001-es terrortámadások után az amerikaiak iránti elkötelezettség ez esetben nem volt elegendő, hiszen a főbb potenciális fegyvertársak nemet mondtak. A franciák és a németek ellenkezése indokoltnak tűnt: ők ugyanis egyrészt féltették térségbeli gazdasági és politikai érdekeltségeiket, másrészt tudták, hogy a kialakult helyzet sokkal bonyolultabb annál, semmint egy háborúval elintézhető legyen, harmadrészt pedig tartottak attól, hogy a háború eredményeként erősödni fognak országaikban az iszlám szélsőségesek. Úgy látszik, hogy az amerikaiak számoltak az említett országok ellenkezésével, azonban az „oszd meg és uralkodj” elv alkalmazásával súlyponteltolást hajtottak végre a transzatlanti kapcsolatrendszerben is: szövetségeseket kerestek és találtak a közép- és kelet-európai országokban. Tény, hogy az iraki háború megindítása az eddigi legsúlyosabb válságot idézte elő az amerikaiak és az európaiak között, amely megbontotta az atlantizmus hagyományos alapjait, de egyben elősegítette új, közös értékek és érdekek felkutatását is.

Az is fontos tanulság, hogy a világ legerősebb hatalmának meg kell tanulnia erejét vállalt kötelezettségeivel összhangban használnia. Irak esetében nem legitimizálta az erőszakot az a hit, amely a demokrácia elterjesztését tűzte ki célul Teherántól Damaszkuszig. Különösen úgy nem, ha annak „elszenvedői” jogosan követelnek beleszólást saját sorsuk formálásába.

© AP

A jövőben érdemes elgondolkozni azon is, hogy csekély pozitív eredmény esetén is megéri-e súlyos terheket vállalni és olyan nagymértékű külső beavatkozást végrehajtani, amely megbontja a huzamos idő óta kialakult regionális egyensúlyt. Ez pedig nemcsak Irakra igaz, hanem a Közel-Kelet egészére is, ahol pont az az Irán erősödött meg, amelynek befolyása igencsak borzolja más térségbeli államok, de akár az európaiak kedélyét is.

Az amerikaiaknak abban talán igazuk volt, hogy a helyzet rendezését az irakiak maguk akarják, azonban nem voltak tisztában azzal, hogy valójában kik, mit és hogyan szeretnének elérni? A korábbi kormányzati rendszer „kitakarításával” nagyon komoly politikai, gazdasági és igazgatásszervezési vákuum keletkezett, amely szinte beszippantotta azokat, akik egyrészt jól ismerték a hibák kihasználásának előnyös módját, másrészt elegendő eszközzel, és megfelelő számú saját milicistával rendelkeztek.

Irak jövője számos tényezőn, de legfőképpen az ott élők és az erős befolyással rendelkező hatalmak közös megegyezésén és együttes cselekedetein múlik. Az amerikaiak hosszú távon minden bizonnyal csökkenteni fogják katonai jelenlétüket az országban és csak a stratégiailag fontos területeket (elsősorban az olajlelőhelyeket és hozzá kapcsolódó feldolgozóipart) tartják meg ellenőrzésük alatt. A hőn vágyott iraki demokrácia, amely kulcsa lehetett volna a közel-keleti rendezésnek egy jó darabig hiú ábránd marad, a tanulságok ahhoz viszont elegendők kell legyenek, hogy valódi megoldásukat találjunk a problémák valós okainak felkutatására és kezelésére.

Végezetül érdekes, ugyanakkor szomorú párhuzamként említésre méltó Pearl Harbor japánok általi megtámadása, a Kennedy-gyilkosság és a 2001. szeptember 11-ei eseményekből levonható következtetés: bár mindegyik esetben lehetett tudni, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, azonban azok kiváltó okáért valódi, ha úgy tetszik egyszemélyi felelőst nem sikerült találni. Kár, hogy Irak esetében sem lesz ez másként, így csak egy kötelezettségünk maradt: a tanulságok levonása után a lehető legnagyobb mértékben rehabilitálni a maradandó sérüléseket szerzett térséget.

Dr. Németh József

(A szerző független biztonságpolitikai szakértő)