David Hunter, az austini Texas Egyetem zenetudósa úgy véli, Händel élete utolsó húsz évében elhízott, és nem tudta kontrollálni az étvágyát. Európai utazásai során hatalmas étkezési számlákat csinált... De ez a megromlott egészségi állapotban eltöltött két évtized furcsa módon igen termékenyen hatott zenei munkásságára.
Hunter minderről a londoni Handel Múzeum új kiállításának katalógusában számol be. A tárlat a barokk zeneszerző halálának 250. évfordulója alkalmából nyílt meg csütörtökön – olvasható a The Daily Telegraph brit napilap honlapján.
Händel egyszer még a barátját, Joseph Goupyt is otthagyta, mert az túl egyszerű étellel kínálta. Goupy, a francia művész ezt egy nem túl hízelgő metszettel viszonozta: a disznóorrú Händel lovagol egy orgonán. David Hunter úgy gondolja, Händelt mérhetetlen étvágya és az asztalon mindig kéznél lévő bor mérgezhette meg. A bort ugyanis ólomot tartalmazó kancsókban tárolták. Ez megmagyarázhatja a zeneszerzőnél fellépő bénulást okozó rohamokat, gyalázatos természetét és az 1751-ben bekövetkezett időszakos vakságát is.
1751 februárjában Händel ezt írta egyik utolsó zeneművének partitúrájára: „Nem tudom folytatni, annyira gyengén látok a bal szememmel”. A zenetudós szerint Händel első, 1737-es bénulása jelentősen befolyásolta a zeneszerző zenei teljesítményét, befelé fordult és az emberi szenvedésről írt zenét: az angol udvar számára írt operáktól az elmélkedőbb oratóriumok felé fordult, és 1741-ben megírta leghíresebb alkotását, a Messiást.
Az ólommérgezés a XVIII. században súlyos betegség volt, de gyógyításához nem igazán értettek. A szőlő- és almabor volt a legszennyezettebb termék, utóbbi súlyos bélgörcsöket okozott. De az élelmiszerek és a víz is fertőzött volt. Händel évtizedekig parókát hordott, a parókára szórt por is ólmot tartalmazott.
Händel haját nem lehet vegyelemzésnek alávetni, a zeneszerző ugyanis rendszeresen kopaszra borotválta a fejét. A zeneszerző 1723-tól haláláig Londonban élt, és betegségei ellenére magas kort ért meg, 74 éves korában halt meg, a Westminster-apátságban temették el. Utolsó otthonát 2001-ban alakították múzeummá.
