Mindenképpen történelmet ír Julia Gillard ausztrál munkáspárti kormányfő, bármi lesz is a szombati parlamenti választás eredménye. Ha a pártja nyer, akkor a kontinensnyi ország első alkalommal választ nőt miniszterelnöknek – Gillard néhány hete párton belüli vezércserével került a posztra –, ha pedig vereséget szenved, akkor 1931 óta először nem tud második mandátumhoz jutni kormány, ő maga pedig Ausztrália történetének legrövidebb ideig hivatalban lévő vezetőjeként köszönhet le. A közvélemény-kutatások felváltva mutatják a Munkáspárt, valamint a neve ellenére konzervatív Liberális Párt, illetve kisebb szövetségese, a nacionalisták alkotta koalíció előnyét, ezért a versenyfutás kiszámíthatatlan.
Julia Gillard
AP/ Rob Griffith
Gillard éppen azért állt június végén a Munkáspárton belüli puccs élére, mert a népszerűségét rohamosan vesztő elődje, Kevin Rudd vezetésével biztos vereség nézett ki a hónapokon belül esedékes választáson. Rudd támogatottsága tavaly még történelmi rekordokat döntögetve 60 százalék fölött volt, az idén februárban viszont valami megtört. Előbb megszegte legfontosabb választási ígéretét, és elhalasztotta a legnagyobb szennyezők szén-dioxid-kibocsátásának korlátozását, illetve az emissziós kvóták piacának kialakítását. A bányacégek májusban ismertetett különadójától – ami a bányajáradékot váltotta volna fel – pedig azt remélte, népszerű lesz, mert a nyersanyagpiaci árrobbanás nyomán keletkezett extraprofitot fölözi le, és csatornázza a költségvetésbe nemes célokra, például az ausztrál nagyvárosok túlterhelt infrastruktúrájának fejlesztésére.
A választópolgárok ehelyett annak a veszélyét látták, hogy a kormány kockázatos teherrel sújtja a gazdaság legfontosabb ágazatát – amelynek teljesítménye meghatározó szerepet játszott abban, hogy Ausztrália tavaly a súlyos világgazdasági válság idején is növekedni tudott, és már két évtizede nem szenved recessziótól.
A vezérváltás adta kezdeti lendülettől bátorítva Gillard előrehozta a szavazást, ám a Munkáspárt visszanyert előnye eltűnt. A libikókázó eredményű közvélemény-kutatások mellett a végeredményt az ausztrál választási rendszer sajátosságai miatt is nehéz megjósolni. A voksolás 1924 óta kötelező – aki elfogadható indok nélkül nem adja le szavazatát, pénzbüntetésre számíthat –, és a részvételi arány rendre 90 százalék fölötti, ezért az átlagosnál nagyobb szerepet játszanak az utolsó pillanatban döntők.
Igazán bonyolulttá azonban az teszi a rendszert, hogy az adott választókerületben a választóknak a jelölteket preferenciájuk szerint sorba kell állítaniuk, és ha az első számláláskor senki sem szerez abszolút többséget, a legrosszabbul szereplő kiesik, és a rá adott voksok a szavazócédulán mögötte rangsorolt politikushoz áramlanak. A másodlagos preferenciáknak köszönhetően fordulhatott elő például, hogy 1998-ban a konzervatív John Howard kormánya a leadott szavazatoknak csak a 49 százalékát megszerezve is biztosan megőrizte mandátumát. Az pedig legutóbb 1940-ben esett meg, hogy sem a Munkáspárt, sem a jobbközép koalíció nem szerzett többséget. Ez akár most is megtörténhet, és akkor a 150 fős alsóházban a választókerületéből várhatóan újra bejutó három független – korábban a liberális–nemzeti tábort erősítő – képviselő alkothatja a mérleg nyelvét.
Pedig segíthetné a választást, hogy a két versengő erő között markánsak a különbségek. A Munkáspárt csak csökkentené a bányavállalatokra kivetni javasolt különadót, a jobbközép koalíció viszont kormányra jutása esetén azonnal eltörölné azt. Gillard 33 milliárd dolláros beruházással az egész országot összekötő, széles sávú internetes kapcsolatot teremtő gerinchálózatot építene, amit a néhány hete még könnyen verhető ellenfélnek tartott ellenzéki miniszterelnök-jelölt, Tony Abbott által új élettel megtöltött liberális–nemzeti pártszövetség pénzkidobásnak tart.
A kiotói szerződésben vállaltaknak megfelelően mindketten 5 százalékkal csökkentenék az ország szén-dioxid-kibocsátását, ám míg ezt a Munkáspárt adóval kényszerítené ki, addig riválisa ösztönzőkkel és az elavult technológiák lecserélésével érné el. Abban is egyetértenek, hogy Ausztráliában – ahol valaha az elsők között kaptak szavazati jogot a nők – ideje lenne bevezetni a fizetett szülési szabadságot. Ezt a Munkáspárt 18 hétre minimálbéren garantálná, a konzervatívok pedig az évi legalább 5 millió dollár nyereséget elérő cégekre kivetett 1,5 százalékos különadóból finanszíroznák, és akár 26 hétre, évi 150 ezer dolláros fizetésig nyújtanák.
Az eltérő karakterű két miniszterelnök-jelölt (róluk lásd Kettős portré című írásunkat) a legélesebb vitát a bevándorlásról folytatta, amit egymással versengve ígérnek korlátozni. Ez pedig azért pikáns, mert Gillard és Abbott is Nagy-Britanniában született, ahogy a 22 millió ausztrál negyede is külföldön látta meg a napvilágot (a szintén bevándorlók hazájának tartott USA-ban az arány ennek a fele). Rudd még a népesség gyors növekedésével a század közepére 36 milliósra hízó Ausztráliát vizionált, Abbott azonban a tavaly 300 ezer legális bevándorló számát egy év alatt 170 ezerre csökkentené. Gillard pontos határt nem volt hajlandó mondani, de a – különösen az Indonéziából és Kelet-Timorról érkező gazdasági menekültek áradatától tartó – közvélemény nyomását érezve maga is korlátozná a befogadottak körét.
A számok azt mutatják, hogy míg 2000–2004-ben 575 ezer bevándorló talált otthonra Ausztráliában, a következő öt évben ennek a duplája, és az európaiak helyét a kínaiak és más ázsiaiak vették át. Az üzleti szférában azonban úgy látják, a gazdasági növekedéshez a képzett és a képzetlen bevándorlókra egyaránt szükség van. Az előbbiek a versenyképességet javítják, az utóbbiakat pedig a bányászat – kínai kereslet által táplált – fellendülésével Nyugat-Ausztrália lelőhelyein több százezer munkahely várja, amelyekre az 5,1 százalékra süllyedt országos munkanélküliség mellett nem találnak elég hazai jelentkezőt.
NAGY GÁBOR
