„A táj nagyon hasonlít az ittenire” – ezzel próbálta az Észak-Kaukázus vidékére csábítani a külföldi befektetőket a múlt héten a régió turisztikai fejlesztésére létrehozott orosz állami társaság vezérigazgatója. Ahmed Bilalov a svájci Alpokban, Davosban, a világgazdasági fórumon ismertette a grandiózus terveket, amelyeket a múlt hétfői moszkvai reptéri merénylet miatt néhány órásra lerövidített vizitjén Dmitrij Medvegyev orosz államfő is a nemzetközi tőke figyelmébe ajánlott. Moszkva gazdasági programokkal akarja ugyanis javítani a szociális és politikai helyzetet a nyugtalan térségben, ahol szinte naponta követnek el terrortámadásokat a radikális iszlám és a szeparatizmus jelszavaival operáló illegális fegyveres csoportok.
A természeti adottságokra alapozó idegenforgalmi elképzelések a program kulcselemét adják. 2020-ig öt síparadicsomot építenének – egyet Európa legmagasabb csúcsa, az Elbrusz tövében-oldalában, csaknem 4200 méteren –, több mint 800 kilométernyi lesiklópályával és százezer szállodai férőhellyel, ahová főleg hazai, közép-ázsiai, közel-keleti és kínai vendégeket várnának. Az úthálózat, a közművek kétmilliárd dollárt felemésztő kialakítását az orosz állam állná, a 15 milliárdos beruházáshoz szükséges tőke túlnyomó részét viszont magánbefektetőktől remélik. Ezért vám- és adókedvezményeket, állami garanciákat is kínálnak. Bár arab, német, osztrák és svájci érdeklődők is jelentkeztek már, kétséges, hogy külföldi cégek végül kockára teszik-e pénzüket a feszült térségben.
A fejlesztéseknél ráadásul figyelembe kell venni az etnokulturális tényezőket is – mondta a HVG-nek Viktor Csernousz, a rosztovi Déli Szövetségi Egyetem professzora. Szerinte minden köztársaság, minden népcsoport egyedi megközelítést igényel, máskülönben újabb konfliktusok alakulhatnak ki. A földet például hagyományosan közösségi tulajdonnak tekintik ezen a vidéken, így minden idegen gazdasági tevékenységet ellenállással fogadnak.
Az orosz oligarchák persze – főleg a hatalmi körökből érkező buzdításra – alighanem készek lennének részt venni a beruházásokban, bár az Észak-Kaukázusban ők sem igazán aktívak. Az utóbbi években a magánszférából csak a tervezett összeg töredéke – tavalyelőtt mindössze 2 százaléka – futott be szövetségi célprogramok költségeinek támogatására, de még a minisztériumok és az állami bankok is vonakodva juttatnak pénzt ebbe a régióba. Egyelőre a turizmusfejlesztési programba is csak egyetlen üzletember akar beszállni, Dmitrij Pumpanszkij, aki 3 milliárd dollárosra becsült kohászati érdekeltségeivel a harminc leggazdagabb orosz mágnás egyike. Pumpanszkij karacsáj- és cserkeszföldi síközpontra áldozna egymilliárd dollárt.
AP/ Ben Yeomans
Pedig a tőkére másutt is szükség lenne. Főleg mert az utóbbi évtizedben az Észak-Kaukázusnak juttatott 800 milliárd rubelnyi központi támogatás kevés látható nyomot hagyott – jelentős része az elit zsebében kötött ki. Csernousz úgy látja, most is fennáll ez a veszély, vagyis a gazdasági fejlesztési törekvéseket alááshatja a korrupció, ami ellen szerinte a magánbefektetői szerepvállalás sem jelent védelmet, sokfelé ugyanis a hatalom összenőtt az üzlettel és az alvilággal. Az egy éve létrehozott észak-kaukázusi szövetségi körzet elnöki megbízottja, Alekszandr Hloponyin viszont arra számít, hogy minden állami rubelhez hat-hét másikat lehet hozzátenni a privát szférából. Erre alapoz a tavaly ősszel jóváhagyott 15 éves régiófejlesztési stratégia is, amely 2300 milliárd rubeles – közel 77 milliárd dolláros – összköltséggel számol, amiből 300 milliárd származna központi forrásból. Befektetéseket keresnek a mezőgazdaságba, az energetikába, az építőanyag- és a gyógyszergyártásba, a közlekedésbe.
Azt remélik, hogy 2025-re a mostaninak két és félszeresére nő a GDP az Észak-Kaukázusban, ahol a köztársaságok költségvetésének átlagosan jó kétharmada ma még a szövetségi büdzséből származik. Az átlagfizetésnek 9600-ról csaknem 24 ezer rubelre, azaz 800 dollárnyira kellene emelkednie, és abban is bíznak, hogy visszaesik a hivatalosan 16-18 százalék körüli, de bizonyos körzetekben az ötven százalékot is jócskán meghaladó munkanélküliség.
Moszkvában ez utóbbit tartják a régió legsúlyosabb problémájának, mert a létbizonytalanságból fakad a terroristák fő utánpótlásforrása. A megélhetést és biztonságot garantálni képtelen világi államban csalódott munkanélküli fiataloknak igen vonzó a szélsőségesek által kínált, az iszlámra és a helyi tradíciókra hivatkozó alternatíva. A gazdasági fellendülés Csernousz szerint is javíthat a helyzeten, de a probléma összetettebb. A gerillacsoportok ugyanis – magyarázza a professzor – sokszínűek, egyesek nem a modernizáció ellen lépnek fel, hanem azért, hogy az iszlám tényezőt is vegyék figyelembe, azaz pusztán gazdasági eredményekkel aligha lehet hatni rájuk.
Az Észak-Kaukázusban élő 700 ezernél is több állástalan közül a fejlesztések nyomán négyszázezret másfél évtizeden belül helyben tudnának foglalkoztatni. Évente 30-40 ezer főt viszont Oroszország más, munkaerőhiánnyal küzdő vidékeire akarnak átirányítani, önkéntes elvándorlásukat egyszeri segéllyel ösztönözve. Emellett megpróbálnak az ország más vidékeiről és a szovjet utódállamokból orosz ajkú lakosokat csábítani a régióba, ahonnan az utóbbi években 300 ezer orosz vándorolt el. A bírálók ugyanakkor arra figyelmeztetnek, hogy e módszer az észak-kaukázusi népcsoportokat sújtó sztálini kitelepítések rossz emlékét idézi. Ráadásul nem megoldja, csupán más területre helyezi át a problémákat, miközben szítja az Oroszországban időről időre amúgy is felszínre törő nemzetiségi feszültségeket.
POÓR CSABA / MOSZKVA
