Egy mérete és sokkhatása miatt irracionálisnak tűnő cselekedet, mint a szeptember 11-ei terrortámadás, sokszor még irracionálisabb válaszokat, feltételezésekre alapuló magyarázatokat vált ki. Ha a traumatikus valóság nehezen feldolgozható, ha a „hivatalos” magyarázatok ellentmondásosaknak, eljön az ideje az önjelölt szakértőknek, a félszavakon, állítólagos elszólásokon, kivágott filmkockákon lovagoló médiakutatóknak, hogy – a feltételes módot hamar félretéve – bebizonyítsák, amit előtte amúgy is feltételeztek.
Bush és Cheney támadta meg Amerikát, a WTC ikertornyai nem a repülőgépektől, hanem belső robbantások miatt dőltek össze, az iszlamista gépeltérítők maguktól soha nem tudtak volna megoldani egy ilyen feladatot, a BBC riporternője előre tudott a 7-es épület összeomlásáról, a Pentagonba nem is repülőgép, hanem egy rakéta fúródott, a United Airlines gépét a katonai-ipari komplexum egyszerűen lelőtte – ilyen és ehhez hasonló kérdések ezreit teszik fel a konspirációs elméletek hívei, akiket a sokszorosan előadott cáfolatok nemigen zavarnak világlátásukban.
AP
A nemzetközi terrorizmus történetében is egyedülálló 9/11-es tragédia összeesküvés-elméletek egész sorát produkálta, jelezve, hogy a nyilvánosság egy része képtelen elfogadni, feldolgozni a történteket, azzal vádolva a kormányzati hivatalokat, hogy eltitkolnak, illetve megmásítanak egyes mozzanatokat. Mohammad Atta és társai ebben a narratívában csak a kormányzat hasznos idiótái, de nem kitervelői és egyedüli végrehajtói a politikai tömeggyilkosságnak. Ha meg nem így volt, annál rosszabb a tényeknek, tehát annak, hogy a törvényhozás 9/11-es Bizottságának 2004-es beszámolója és a tudóselit színe-javát tömörítő National Institute of Standards and Technology (NIST) jelentése is a hivatalos verziót igazolta.
És bár a különböző blogok, fórumok, obskurus videókkal sűrűn teletűzdelt (időnként ufókkal is tarkított) honlapok ezrein csak egy kisebbség űzi szabadidősportját, azért intő jel, hogy egy 17 országot átfogó, 2008-as felmérés kimutatta: csak 46 százalék hisz az al-Kaida felelősségében, 15 százalék az Egyesült Államokat, 7 százalék pedig Izraelt vádolja 9/11 végrehajtásával. A politikusok közül – nem túl meglepő módon – Fidel Castro, Hugo Chávez és Mahmúd Ahmadinezsád hangoztatták az elmúlt években 9/11-szkepszisüket.
A tudományos cáfolatok ellenére még egy 2010-es amerikai kutatás is azt mutatta, hogy a megkérdezettek 15 százaléka hisz az egyik legelterjedtebb elméletben, abban, hogy a WTC ikertornyaival nem a repülőgép-támadások, hanem „kontrollált rombolás”, tehát az épületekben jó előre elhelyezett robbanóanyagok végeztek. Németországban az Emnid intézet januári felmérése szerint a megkérdezettek 90 százaléka (!) úgy gondolja, hogy Washington valamit elhallgat az ominózus eseménnyel kapcsolatban.
A 9/11-revizionista ismert „celebek” közé tartozik a Fahrenheit 9/11 című áldokumentarista filmjében számos tényt totálisan elferdítő, a terrortámadásért Amerikát felelőssé tevő Michael Moore filmrendező, aki szerint a hatóságok „még az igazság felét sem” vallották be. Az afganisztáni és iraki háborút fölösleges ember- és pénzpocsékolásnak tartó Moore-nak főként a Pentagonba csapódott gép gyanús („látni akarom a videót, hol van a száz videofelvétel?”), határozottan állítva, hogy a pilóta nem tehette meg az utat a „hivatalos” módon.
Az épülő emlékmű
AP
A bal- és jobboldali táborokat Amerikában és Németországban is összekötő, nem egyszer antikapitalista Amerika-ellenesség lehet az oka, hogy tömegek feltételezik: kizárt, hogy egy olyan eredendően gonosz hatalom, mint Bush kormánya ne lenne nyakig sáros az ügyben. Egy 2005-ös „békekonferencia” résztvevői egyenesen azzal vádolták Bushékat, hogy külön létre is hoznak terrorszervezeteket, manipulálásuk és külpolitikai, illetve nemzetbiztonsági felhasználásuk, valamint muszlimellenes hangulat keltése céljából. És természetesen a megcélzott térség olajkészleteinek lenyúlása érdekében (vö. „No Blood For Oil!”).
A 9/11-revizionisták a „cui bono” (kinek használ) elvéből indulnak ki: aki állítólag politikailag vagy gazdaságilag profitál a tömeggyilkosságból, az állhat mögötte. A válaszra többnyire nem kell sokáig várni: a mindenható kormány hivatalai és ügynökségei, a titkosszolgálatok, a „kifelé” imperialista célokat követő, „befelé” rendpárti, szabadságmegvonó jogszabályokat keresztülvinni akaró politikusok. Innentől azonban, mint az a Wikipediából is kiderül, két iskolára szakadnak a paranoiások: a passzív, de tudatos jóváhagyás („Let it happen on purpose“, LIHOP) és az aktív megtervezés („Made it happen on purpose“, MIHOP) híveire.
Az évek során „igazságmozgalmakba” tömörülő átlag paranoiás könnyen összerakja, ki profitálhatott a leginkább 9/11-ből: a washingtoni neokon háborús uszítók, hogy végre legyen ürügyük Afganisztán és Irak kolonizálására (nem utolsósorban a védelmi büdzsé feltornászására), és Izrael, hogy végre legyen ürügye a „palesztinkérdés” erőszakos rendezésére. Ráadásul, mint ezt a 9/11 után az egész világon tapasztalható antiszemita („anticionista”) és Izrael-ellenes hullám mutatja, e gondolatfutamok nem éppen veszélytelenek.
Hogy Izrael hogy kerül a képbe, például a sokat idézett „négyezer zsidó megúszta” elmélet keretében, könnyen kitalálható: az amerikai külpolitika stabil pillére a többé-kevésbé elvhű kiállás a Közel-Kelet egyetlen parlamentáris demokráciája mellett. E külpolitika kritikusai nemegyszer túlzott Izrael-barátságot, a „zsidó lobbi” kiszolgálását vetik Washington szemére, mint történt főként a Bush-érában, a zsidó állammal/lobbival azonosítva Bush neokon (vagy annak mondott) tanácsadóit. (A „zsidók előre tudtak róla” elméletet Amerikában főként a holokauszt-tagadó Willis Carto weboldala, az American Free Press terjesztette.)
AP
Korábbi civil szervezetüket, a Cheney, Rumsfeld és Wolfowitz nevével is fémjelzett Project for the New American Centuryt (PNAC) egy 1998-as (!) stratégiai papírral összefüggésben egyenesen világuralmi célokkal vádolták meg, és állították pellengérre a szeptemberi támadások után. A dokumentum a Clinton-adminisztrációt iraki rendszerváltás előmozdítására sürgeti, mivel a Szaddám-rezsim szerintük nem csupán regionális, de Amerika biztonságát és a demokráciát globálisan is fenyegető probléma. A vád szerint a PNAC egy „Pearl Harbourhoz mérhető” katasztrófát is elképzelhetőnek tartott a külpolitikai irányváltás előmozdítására. A PNAC szemére hányják azt az egy nappal a támadások előtt közzétett iratot is, amelyben a szerzők magasabb védelmi büdzsé mellett kardoskodnak.
Az igazán aggasztó az, hogy Európában a paranoiás gondolkodást nem egyszer a „hivatalos” nyilvánosság is segít szalonképessé tenni. A német Matthias Bröckers újságíró például már a második kötetét jelentette meg, amelyben kétségét fejezi ki a történtek hivatalos verziójával szemben, és az „ellenőrzött robbantások” teóriáját fejtegeti. „A hazugságépítmény összeomlása” alcímet viselő könyvét komoly napilapok méltatták, és a közszolgálati ARD kulturális műsora is dicsérte.
Hasonló történészi revizionizmusban utazik Andreas von Bülow volt tudományügyi miniszter vagy a francia szélsőbalos Thierry Meyssan is, aki hazájában 200 ezer példányt adott el könyvéből, melynek központi tézise, hogy a támadással a Bush-kormányzat valójában egy katonai rezsimet akart létrehozni.
A baloldali Die Tageszeitung volt szerkesztője, Bröckers egyébként arról is nevezetes, hogy Busht és Saron volt izraeli kormányfőt is Hitlerhez hasonlította, ez utóbbit azzal vádolva, hogy közölte: „Mi, zsidók ellenőrizzük Amerikát”. Mint kiderült, e mondatot csak az iszlamista Hamász egyik adója adta Saron szájába, jelentősége azonban a hazai szélsőjobb köreiben nagy karriert befutott Simon Peresz-idézethez hasonlítható, mely szerint Izrael „felvásárolja” Magyarországot. Szórakoztató eleme a történetnek, hogy az al-Kaida sértődötten kérte ki magának az izraeli megrendelésről szóló teóriákat, hiszen mint találóan megállapították, képesek ők erre maguk is.
A 9/11-szkeptikusok annyit mindenesetre elértek, hogy a hivatalos vagy nem hivatalos verzió elfogadása egyszerű hitvitává degradálódott. „Az acél olvadási tulajdonságairól szóló számok és adatok végtelen mennyiségét, a WTC romjai között talált robbanószerekre történő hivatkozásokat az olvasók képtelenek ellenőrizni. Minden arra a sorok között megbúvó kérdésre redukálódik: feltételezzem-e az amerikai kormányról, hogy meggyilkolja közel 3000 polgárát, vagy legalábbis nem akadályozza meg megölésüket, csak hogy megindokolhassa a háborút Afganisztánban és Irakban?” – írta lényeglátóan a Der Tagesspiegel kommentátora.
