Társkereső

„A küldetés az, ami megteremti a koalíciót” – ez volt a 2001-es nemzetközi afganisztáni katonai akcióra készülő amerikai védelmi minisztérium mottója. Ez akár a katonai rendszerek új korszakának a jelszava is lehet, hiszen Washingtonban mind többen vélik úgy, a hidegháború megnyerése után két évtizeddel csökken a NATO jelentősége, és egy évtizede ehhez igazítják az amerikai stratégiát. Miközben az Irak elleni második Öböl-háborút sem a NATO, hanem az USA vezette koalíció vívta meg, Robert Gates, a nyugalomba vonult amerikai védelmi miniszter nemrég minden korábbinál élesebben kelt ki a védelmi kiadásokon spóroló európai NATO-szövetségesek ellen. A hivatali ideje lejártával szabadabban fogalmazó szakember szokásos nyerseségével közölte, hogy az amerikai politikusok új generációja felesleges kiadásnak tekintheti az észak-atlanti szövetség fenntartását, ha az európaiak nem járulnak hozzá több pénzzel.

Míg Gates azt állította, hogy az európaiak garasoskodása miatt már most sem elég hatékony a NATO – a Líbia elleni katonai akcióban részt vevő szövetségesek egy része kifogyott a munícióból –, a bírált partnereknek is megvannak a maguk sirámai. Az egyik legfontosabb, hogy szerintük Washington értelmezésében a szövetségesi szolidaritás azt jelenti, hogy az európaiak mindenre szolgaian igent mondanak. A kulisszák mögötti beszélgetéseken az is sokszor elhangzik, hogy az USA mindig igyekszik magánál tartani a parancsnokságot, illetve a légierő, valamint a távközlés ellenőrzését, és a szövetségesektől erejüknél nagyobb hozzájárulást kér a szárazföldi akciókhoz, valamint a békefenntartó feladatokhoz. Az észak-amerikai és európai NATO-országok a bővítési ügyekben sem értenek egyet: Washington támogatta volna Ukrajna és Grúzia felvételét, az orosz reakcióktól inkább tartó európaiak gyakorlatilag megvétózták a két volt szovjet tagköztársaság befogadását.

Washingtonnak azért sincs igazán szüksége a NATO-ra, mert a hidegháborús időkkel ellentétben nincs rászorulva, hogy szövetségesei állják a sarat, amíg egy támadás esetén megérkezik az amerikai derékhad – véli egy amerikai szakértő, Bruno Tertais. Szerinte az USA addig érdekelt az észak-atlanti szövetség fennmaradásában, amíg úgy érzi, az általa elfogadott politikai kompromisszumokért cserébe az európaiak megfelelő mértékben hozzájárulnak a védelmi képességek fenntartásához.

Az európai katonapolitika is átalakulóban van, az EU mellett működő, elsősorban védelmi kérdésekkel foglalkozó Nyugat-európai Unió (NYEU) a napokban adja át valamennyi funkcióját az EU-nak. Az egy évtizede már csak papíron létező NYEU feladatait az EU közös biztonsági és védelmi politikája veszi át, és ennek részeként megkezdődött az európai hadseregek működésének összehangolását célzó SAFE-program végrehajtása. A főként a kiképzési elvek, illetve a védelmi képességek szinkronizálására létrehozott SAFE-ben nem kötelező a részvétel: a tagállamok maguk dönthetik el, melyik részprogramhoz csatlakoznak, így szerepet vállalhatnak benne az egyébként semleges európai országok haderői is.

Az is csökkenti a NATO súlyát, hogy miközben a hetvenes évek második felétől megszűnt vagy kétoldalú paktummá alakult át több katonai szövetség – például a közel-keleti CENTO, a délkelet-ázsiai SEATO, illetve az ausztrál–új-zélandi–amerikai védelmi szövetség –, Washington állítólag készül a Japánnal és Dél-Koreával létrehozandó új katonai koalíció megteremtésére. Az új szövetség célja az lenne, hogy csökkentse az egyre erősödő Kína jelentette biztonsági veszélyeket, főleg az ázsiai és csendes-óceáni térségben.

Kína közben Oroszországgal, illetve négy közép-ázsiai volt szovjet tagállammal – Kazahsztánnal, Tádzsikisztánnal, Üzbegisztánnal és Kirgizisztánnal – 2001-ben létrehozta a Sanghaji Együttműködési Szervezetet (SESZ), az 1996 óta működő Sanghaji Ötök nevű csoportra építve. A SESZ a külső jelek alapján működik ugyan – India, Pakisztán és Mongólia már megkapta a teljes tagságig vezető folyamatot beindító megfigyelői státust, Oroszország pedig támogatja Afganisztán közeledését is –, ám csak látszólag egységes. Oroszország több okból is bizalmatlanul figyeli a világ legnépesebb országát. Elsősorban attól tart, hogy Peking magához édesgeti az energiahordozókban gazdag, hagyományosan oroszbarát közép-ázsiai államokat, s azt is el tudja képzelni, hogy a kínaiak békés eszközökkel, befektetésekkel, illetve migrációval meg akarják szállni Szibéria nélkülük elnéptelenedő déli részét.

A SESZ-t az is próbára teszi, ha a terveknek megfelelően néhány év múlva csatlakozik hozzá az egymással ellenséges viszonyban lévő India és Pakisztán. A két ország ugyanis óhatatlanul magával viszi kétoldalú vitáit.

Oroszország a SESZ mellett tagja az egykori Szovjetunió romjain létrehozott héttagú katonai szövetségnek, a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének (ODKB) is, amely gyakorlatilag tetszhalotti állapotban van. Ami nem csoda, mert tagjai – Belarusz, Kazahsztán, Kirgizisztán, Oroszország, Örményország, Tádzsikisztán és Üzbegisztán – közül öten a SESZ-ben is benne vannak. A szervezet tavalyelőtt elhatározta ugyan közös gyorsreagálású erő létrehozását, ám az egységek feltöltése vontatottan halad. Az ODKB-n belüli viszonyokat jól jellemzi, hogy amikor Moszkva 2008-ban felszólította a tagállamokat a hivatalosan Grúziához tartozó két tartomány, Dél-Oszétia és Abházia függetlenségének elismerésére, egyikük sem tett eleget a kérésnek.

NÉMETH ANDRÁS