„A republikánus párt jelöltállítási versenye vámpírok és zombik harcává vált: az olyan jelöltek, mint Rick Santorum és Newt Gingrich, úgy tűnik, csak azért halnak meg, hogy újra feltámadjanak, miközben Mitt Romney úgy jár-kel, mintha nem lenne teljesen életben” - írja szarkasztikus kommentárjában a Slate kommentátora, igencsak találóan jellemezve a „régi nagy párt” (GOP) aktuális hangulatát, félelmeit és dilemmáit.

Az előválasztási szuperkedd, amikor egyszerre tíz államban tartanak előválasztásokat, egyben pedig jelöltállító helyi gyűlést (kaukuszt), valószínűleg csak közelebb visz a republikánus válaszhoz, de még nem maga a megoldás. A konzervatív pártnak ugyanis inkább előbb, mint utóbb el kell döntenie, melyik elnökjelölt mellett sorakozik fel. Az előválasztások eddigi menete csak nagy vonalakban körvonalazta a végső opciót, azaz Romney-t, de mivel ő egyelőre képtelen megszólítani a hardcore konzervatívokat, a párt még mindig keresi az ideális anti-Romney-t, úgyhogy meglepetések mindig közbejöhetnek.

Mit dönt el a szuperkedd?

A január elején kezdődött jelöltállítási harc célja, hogy az augusztus végi, tampai republikánus kongresszusra egy jelölt 1441 küldöttet tudjon maga mellé állítani, ebből 419-ről a mostani szuperkedden döntenek. (Ezen belül is kulcsfontosságú a 66 jelöltet hozó Ohio állam döntése.) A párt azonban mindenáron el akarja kerülni azt, hogy csak a kongresszuson dőljön el, ki lesz az elnökjelöltjük. Normális körülmények között az előválasztások (primary-k) már tisztázzák a fő kérdést, most viszont – hacsak ez a kedd másképp nem rendeli – sokan elhúzódó megosztottságtól, last minute alkuktól, a csúcsjelöltek nem túl elvszerű kényszer-megállapodásaitól féltik a pártot.

A hagyományosan Iowában kezdődő kaukuszok (amelyeken az ember úgy dönt, hogy előtte órákon át végighallgatja körzetének, szomszédságának jelöltjeit) és az előválasztások lényegében a világ leghosszabb, bázisdemokráciára épülő választási kampányát jelentik. Heteken-hónapokon át kóstolgatják az egyes jelölteket, akiknek egy jó része felkészületlenség vagy más szakmai, ill. jellemhiba okán el is bukik.

Ez történt például a texasi kormányzóval, Rick Perryvel, a nőügyeken megcsúszó expizzagyáros Herman Cainnel, vagy a konzervatív-libertárius teadélután-mozgalom harcos éllovasával, Michele Bachmannal, akik valószínűleg amúgy sem tudták volna megszólítani a bázis számottevő részét. A primary-ken ugyanis az tarol, akinek meggyőződése, hosszú távú stratégiája, pénze és kellő taktikai érzéke van ahhoz, hogy a kellő helyen a kellő bázist szólítsa meg.

Az előválasztások szabályai államonként változnak. A zárt primary-k során a szavazófülkében voksolhatnak a párt mellett elkötelezett, regisztrált szavazók, a nyílt primary-ken a csapos is közbeszólhat, azaz a párton kívüli, sőt az ellentáborhoz tartozó polgár is voksolhat. (Erre buzdította nemrég a michigani demokratákat – nagy vihart kavarva – Rick Santorum, pontosan tudva, hogy némelyek azért szavaznak rá, hogy a centrista, ezért Obamára leginkább veszélyes Romney-t gyengítsék.) Az idén a négy évvel ezelőtti 13 százalékról 24-re nőtt a független és demokrata résztvevők száma, és ami igazán perdöntő: ezek 43 százaléka a libertárius kívülállót, Ron Pault támogatja.

Márpedig egyáltalán nem kizárt, hogy az elmúlt hetekben kikristályosodó Romney-Santorum párharc egyik eredménye az lesz, hogy – ahogy Molnár Gusztáv is megjósolta – a teljesen esélytelen Ron Paul végül függetlenként indul az elnöki posztért, épp annyi szavazatot elcsaklizva a mainstream jelölttől, hogy akaratlanul is Obamát segítse újra a bársonyszékbe. Holott Obama leginkább Romney-től tarthat: a CNN felmérése szerint a szuperkedd előtt Romneynak 207, Santorumnak 86, Ron Paulnak 46, az önfejű, de roppant kitartó Newt Gingrichnek pedig 39 szavazata van.

Amerika talpra állt?

Nem mintha Obama szénája rosszul állna. Épp ellenkezőleg, a No.1 kampánytémának számító amerikai gazdaság kezd kilábalni a válságból. Miközben Európa továbbra is a mediterrán uniós országok problémáival kínlódik, Amerika elkerülte a recesszió második hullámát, megindult a lassú növekedés, a munkanélküliség valamelyest csökkent, az elnök népszerűsége tehát elmozdult a korábbi kritikus tartományból, amire a republikánus kampányok joggal alapozhattak. A Romney-csapat közgazdászai szerint nem Obama tehet a javulásról, hiszen keveset tett érte – az viszont tagadhatatlan, hogy politikailag profitálhat belőle.

A republikánusoknak azonban még csak nem is Obama a fő problémájuk, hanem az, hogy nem tudtak egy olyan, meggyőződéses és meggyőző arcot elővarázsolni, aki képes hatékony koalíciókat kötni a párton belüli főbb áramlatokkal (a szociális és fiskális konzervatívokkal, a keresztény jobboldallal, a külpolitikai héjákkal, valamint a szabadpiaci libertáriusokkal), célcsoportonként adagolva, megfelelően időzítve az egyes üzeneteket. Erre még leginkább a tévévitákban és előválasztásokon jól szereplő Romney lehet alkalmas, ám ahhoz az eddigieknél jobb formáját kéne hoznia.

Az esélyesek

Gyökeresen átalakította a párt közhangulatát és közbeszédét az Európában szélsőségesnek tartott, a politikai osztályon a klasszikus, szabadelvű amerikai értékeket számon kérő, hatalomkritikus Tea Party mozgalom, amelynek jelöltjei azonban konszenzus-képtelenek maradtak. Ám a republikánusok legfőbb, mondhatni filozófiai problémája abból ered, hogy miközben gazdasági és politikai téren sikeresen ostorozzák Obamát és a „big government” demokratákat, számos olyan társadalmi, kulturális és vallási kérdést is felvetnek, amelyre valójában állami, „központi” megoldásokat várnának.

Romney, a szuperkedd előtti éllovas

AP / Gerald Herbert

A legékesebb példa erre az elmúlt hetek vallásos-konzervatív üstököse, a kiemelkedő tehetségű Rick Santorum volt philadelphiai kormányzó, aki gazdaságpolitikában, külpolitikában abszolúte hozza az elvárható tudást és elkötelezetteséget, mégsem ezzel foglalkozik senki. Santorum ugyanis – ahogy elemzők fogalmaztak – „spirituális háborút” indított nem csupán a demokraták, de a másképpen hívők és a párton belüli szabadelvűek ellen is („a boldogság keresése árt Amerikának” - akasztotta ki mindazokat, akik hisznek a Függetlenségi Nyilatkozat „pursuit of happiness” jogában).

A mélyen hívő katolikus politikus „hamis teológiával”, „nem a megfelelő kereszténység gyakorlásával” vádolta meg Obamát, közölte, hogy még a protestantizmus sem eléggé keresztény, „hányingere van” attól a Kennedy-beszédtől, melyben JFK még szenátorként állam és egyház szétválasztásáról beszélt, egyszer pedig azt mondta, a sátán kiszemelte magának Amerikát, hogy tönkretegye. Obamáék február közepén kezdtek el számolni Santorummal: a stáb egyik tagja szerint kutatják a múltját, hátha találnak valamit, már mindazon túl, amiket belső kontroll nélkül, nyíltan közzétesz.

A 76 éves Ron Paul, aki 1988-ban még a Libertárius Párt elnökjelöltje volt, elérkezett karrierje csúcspontjához: főként fiatal értelmiségiek tömegét sikerült megnyernie, de egyszerre tiszteli a Tea Party és az antikapitalista Occupy-mozgalom egy része is. A texasi képviselő azonban olyannyira radikálisan, túlhajtottan képviseli a libertárius gondolatot (Ron Paul megszüntetné a FED-et, azaz az amerikai szövetségi központi bankot, továbbá egy rakat minisztériumot, teljesen kiiktatná a személyi jövedelemadót, külpolitikája pedig „az erőszak kezdeményezésének tilalma” doktrínájából kiindulva a teljes izolacionizmus, a be nem avatkozás), hogy sokakat viszont eltaszít magától.

A nyolcvanas-kilencvenes években Ron Paul hírlevelei gyűlölködő nyelvezetet használtak feketékkel, melegekkel és Izraellel szemben, ő viszont állítja, hogy soha nem volt köze ezekhez a hírlevelekhez. Kritikusai nem is rasszistának tartják Ron Pault, hanem felelőtlennek: amikor felhánytorgatják neki, hogy támogatói között tudhatja a marginális náci Stormfront honlapot is, egyszerűen közli, rajta ne kérjék számon azt, hogy ki támogatja.

A volt republikánus kongresszusi vezető, Newt Gingrich is radikális kiszólásaival hívta fel magára a figyelmet, és ami azt illeti, nem kis sikerrel. Elnökként szorgalmazná, hogy a Holdon amerikai kolónia jöjjön létre – közölte egy tévényilatkozatában, a munka nélkül lófráló tinédzserek gondjait meg úgy oldaná meg, hogy bevezetné számukra a munkakényszert, a házmesteri teendők például szerinte remekül javítják e generáció munkamorálját. A szeszélyes és nárcisztikus Gingrich bevezetné a 15 százalékos egykulcsos adót, a külpolitikában pedig egyértelműen kemény héja, ugyanakkor folyamatosan szállítja a támadási felületeket: nyilván kár volt például havi 25 ezer dollárt kapnia a válságban elhíresült Freddie Mac állami jelzálog-hitelező cégtől.

Kiforrott külpolitikai és gazdasági tervei, ismeretei leginkább a valószínű tampai győztesnek, a mormon vallású, franciául tökéletesen beszélő Mitt Romney-nak vannak, aki sikeres üzletemberként – és a Salt Lake Cityben rendezett téli olimpia anyagi megmentőjeként – már bizonyított. Bizarr mellékzöngéje azonban a párton belüli kampánynak, hogy a szabad vállalkozás hívei, a republikánusok egy része (Gingrich és Perry is) azzal támadta őt, hogy cége, a Bain Capital a válság idején is profitot termelt. Nincs nagy tábora a konzervatív médiában sem.

A most 20 százalékos adócsökkentéssel és 20 százalékos alkotmányos adósságplafonnal kampányoló volt massachusettsi kormányzó adóemelés nélkül tudta konszolidálni állama büdzséjét, de a demokratákkal karöltve kereszülvitt egy olyan egészségügyi reformtervet („RomneyCare”), amely a keményvonalasok szerint erősen inspirálta az általuk teljesen elutasított ObamaCare-t. Ezt a jelölt azonban tagadja, szerinte az ő akkori programja állami szintre hozta le az eü-biztosításról szóló döntést, míg Obama szövetségi szinten döntött.

Romney szabadpiaci érvekkel védte meg reformját, mondván, mindenki fizet a rendszerbe, sőt épp az lett volna a „demokrata megközelítés”, ha a 30 millió eü-ellátás nélküli ember a többiektől várja annak finanszírozását. Külpolitikában Romney már négy éve is erős, önmagát megvédeni kész Amerikát akart, ez a nézete csak felerősödött az iráni nukleáris ambíciók nyomán.

A verseny tehát még nyitott. Obama előtt a republikánusoknak még önmagukat kell legyőzniük.