Hervadó rózsa

Valami szokatlan történik Svédországban, ahol a társadalom gyökeres átalakuláson megy át. Szociológusok szerint visszaesőben van a svédek közösség iránt érzett felelőssége, terjed az individualizmus, és rohamosan növekszik a nehezen integrálható külföldi menekültek száma. A negyvenes-ötvenes években főként más észak-európai országokból érkezettek telepedtek le Svédországban, az 1990-es évek elejétől azonban látványosan megugrott az EU-n kívüliek száma. Mára a lakosság 15 százaléknyi, 1,4 milliós bevándorlóseregéből kilencszázezren Európa határain túlról származnak. Több városban komoly feszültség alakult ki a svédek és közöttük. Malmőben, ahol a nem svédek aránya a 300 ezres lakosság 40 százaléka, 2009–2010-ben bevándorlókra vadászó sorozatgyilkos tartotta rettegésben a menekültek közösségét (HVG, 2010. november 20.). A növekvő idegenellenességet bizonyítja, hogy a Svéd Demokraták (SD) nevű párt két éve a szavazatok 5,7 százalékával bejutott a parlamentbe, ahol addig nem voltak szélsőjobboldaliak.

A foglalkoztatás biztonságát fenyegeti, hogy a munkáltatók nagy része már az alkalmazottakat szerintük túlzottan bebetonozó munkajogi törvényeken is lazítana. Olyan változtatásokra lenne szükség szerintük, amelyek megkönnyítenék a munkahelyváltást, és kevésbé védenének az elbocsátások ellen. Az is a svéd modell eróziójára utal, hogy Fredrik Reinfeldt kormányfő a nyugdíjkorhatár 65-ről 75 évre emelését javasolja. Bár az okok érthetőek – egyre tovább élnek a svédek, miközben a fiatalok átlagosan már nem 21, hanem 28 évesen lépnek a munkaerőpiacra –, az ötletet egyelőre határozott elutasítás fogadta a parlamentben és a társadalomban is.

A jóléti állam válsága a kiépítésével szorosan összefonódott szociáldemokratákat is megviseli. A baloldali párt az utolsó nyolcvan évből hatvanhatban kormányon volt, de 2006 óta a Reinfeldt vezette jobbközép koalíció ellenzékbe szorította, és még nem volt példa ilyen hosszú száműzetésükre a hatalomból. Ez meg is látszik, mert egy éven belül a harmadik elnök áll a párt élén. Tavaly márciusban Mona Sahlin azért mondott le, mert a 2010-es választáson nem tudta megfordítani a szociáldemokraták szerencséjét.

Utódja, Hakan Juholt az idén januárban távozott, mert kiderült, hogy szabálytalanul vett fel lakhatási támogatást, és alaptalanul vádolta meg a hatalmon lévő jobbközép kormányt azzal, hogy a háttérben együttműködik a szélsőjobboldali SD-vel. Juholt és Sahlin így azzal a szomorú megjegyzéssel kerülhetnek be a svéd politika történetébe, hogy a szociáldemokraták azon vezetői a pártot elsőként, 1896–1907 között irányító Claes Tholin óta, akikből nem lett miniszterelnök. Ezt személyes hibáik mellett főleg annak köszönhetik, hogy a Svédországot a XX. század nagy részében kormányzó szocdemek népszerűsége a nem is olyan régen mért 50 százalék fölötti szintről 24 százalékra olvadt.

Sovány vigasz számukra, hogy az új pártelnök, az 57 éves Stefan Löfven két hónap alatt megállította a támogatottságuk csökkenését, és március elejére öt százalékpontot javított rajta. A pályafutása szinte egészét a szocdemekhez kötődő szakszervezeti mozgalomban töltő politikus új embereket vitt be az ellenzéki árnyékkormányba, majd pártja eddigi álláspontjával szakítva bejelentette, hogy kész tárgyalásokat kezdeni a kormánnyal a svédországi atomerőművek élettartamának meghosszabbításáról és új reaktorok építéséről. Erőfeszítései ellenére a párt támogatottsága még mindig kisebb, mint a sorrendben második vereséget hozó legutóbbi választáskor.

A már a 2014-es megméretésre készülő szociáldemokraták helyzetét tovább nehezíti, hogy Reinfeldt túlesett a közvélemény-kutatásokat 35 százalék körüli eredménnyel vezető Mérsékelt Párt megújításán. A korábban egyértelműen jobboldali tömörülés megindult a centrum felé: felhagyott a szakszervezetek bírálatával és a munkáltatóknak kedvező adócsökkentések követelésével, s nem szorgalmazza a lakbér-korlátozás eltörlését sem. Reinfeldték két éve inkább az oktatás és az egészségügy színvonalának emelésével, a bűnüldözés hatékonyabbá tételével és a munkából élők életkörülményeinek javításával kampányoltak, és győztek. Összefogtak a többi mérsékelt jobboldali párttal és a liberálisokkal, s finomítottak a szóhasználatukon is: nem változást, hanem javítást szorgalmaznak, a privatizáció helyett pedig a tulajdonformák változatosságának fontosságáról beszélnek.

A belső reformokat a szociáldemokrata párt is megkezdte, és az első lépéseket éppen Sahlin tette meg. A párt azonban nem egységes, az ideológiai irány újrafogalmazása három szárny, a hagyományos szocialisták, a modern, középutas szociáldemokraták és a liberálisok küzdelmében dőlhet majd el, ami csak most kezdődik igazán.

NÉMETH ANDRÁS