Pontos és számon kérhető kötelezettségvállalások nélkül ért véget az 1992-es Rio de Janeiró-i környezetvédelmi tanácskozás utókonferenciája. Egyre többen kérdőjelezik meg a látványos nemzetközi csúcsok létjogosultságát.
„Három napotok van arra, hogy döntsetek gyerekeitek, valamint az én gyermekeim és unokáim sorsáról. A saját arcotokat akarjátok megmenteni, vagy minket? – kérdezte a múlt heti Rio de Janeiró-i környezetvédelmi csúcstalálkozó küldötteinek írt üzenetében Brittany Trifford. A 17 éves új-zélandi lány világos választ kapott: a konferencia zárónyilatkozata már a 193 ország képviselőinek megérkezése előtt elkészült, és a résztvevők – köztük száz állam- és kormányfő – elsősorban nem tárgyalni utaztak a brazil városba, hanem azért, hogy a jelenlétükkel igyekezzenek bizonyítani, fontosnak tartják a fenntartható fejlődéshez szükséges feltételek megteremtését. Igaz, a névsor korántsem volt teljes: nem ment el Rióba a világ vezető ipari hatalmának élén álló Barack Obama amerikai elnök és a legnagyobb európai gazdaság, Németország kancellárja, Angela Merkel sem, aki inkább a nemzeti válogatott Európa-bajnoki negyeddöntőjét választotta.
Az előre egyeztetett záródokumentum (lásd Minimálprogram című írásunkat) pontjairól szóló vita megnyitását a házigazda Brazília igyekezett megakadályozni, mivel attól tartott, hogy az esetleges alkudozás veszekedésbe és látványos kudarcba torkollik. „Mindenki feladott valamit. Ez olyan szövet, amiből ha valaki kihúz egy szálat, az egész nagyon gyorsan szétesik” – magyarázta a brazilok álláspontját Todd Stern, a klímaváltozási ügyekben illetékes amerikai különmegbízott.
„A húsz évvel ezelőtti első riói környezetvédelmi csúcs óta nagyon lassú volt a haladás. A szavakat végre tettekre kellene cserélnünk, s most sem sikerült felnőni a feladathoz” – értékelte a találkozót Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár. A riói csúcs eredménytelensége valószínűleg felerősíti azokat a hangokat, amelyek szerint a nagy nemzetközi konferenciák – éppen a kompromisszumkeresés miatt – nem alkalmasak arra, hogy ott döntés szülessen az emberiség legfontosabb problémáinak megoldásáról. „Még a legjobb nemzetközi egyezmények sem hoznak áttörést. Csak akkor lehet előrelépni, ha az országok, vállalatok és magánszemélyek érdeke is egybeesik a megállapodásokba foglalt célkitűzésekkel” – jelentette ki Peter Seligman, az amerikai központú Conservation International nevű környezetvédelmi szervezet vezetője. Hasonlóan vélekedett Sharon Burrow, a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség (ITUC) főtitkára is, aki szerint a fenntartható fejlődést képtelenek olyan politikai vezetők szavatolni, akik még ahhoz is gyávák, hogy leüljenek a tárgyalóasztalhoz, és valódi párbeszédet folytassanak. „Nem voltak hajlandók felelősséget vállalni a határidők és a menetrendek megszabásához” – hangsúlyozta Burrow.
Az üzleti életben a jelek szerint egyre többen akadnak, akik készek pénzt ölni a fenntartható fejlődésbe. A riói csúcs alkalmából jelentették be például, hogy a világ nyolc legnagyobb fejlesztési bankja – köztük az Ázsiai Fejlesztési Bank és a Világbank – a következő tíz évben 175 milliárd dollárt fektet be az ázsiai, afrikai és latin-amerikai nagyvárosok tömegközlekedésének környezetbarát fejlesztésébe. A fenntartható közlekedés nevet viselő program fő célja, hogy annak ellenére is mérsékeljék a fejlődő világ metropolisait fojtogató közlekedési káoszt, hogy az ottani népesség két évtizeden belül egymilliárd fővel növekszik. ENSZ-számítások szerint 2020-ig Afrikában 200 milliárd, Dél-Amerikában 700 milliárd, Ázsiában pedig 2500 milliárd dollárra lenne szükség a közlekedési hálózat fenntarthatóságának szavatolására. Ha ezek a fejlesztések elmaradnak, a légszennyezés, a beláthatatlan dugók sorozata, az ezernyi baleset és a klímaváltozás az érintett országok GDP-jének 5-10 százalékával egyenértékű károkat okoz.
Nick Clegg brit miniszterelnök-helyettes szintén Riót használta fel arra, hogy bejelentsen egy másik, ugyancsak az üzleti szférát érintő döntést. A szigetország kormánya – a környezetvédelmi szervezetek követelésének engedve – arra kötelezi a londoni tőzsdén bejegyzett vállalatokat, hogy 2013-tól évente hozzák nyilvánosságra, hány tonna olyan gázt eregetnek a levegőbe, amely hozzájárul az üvegházhatáshoz.
Gro Harlem Bruntland volt norvég kormányfő – Ban Ki Mun klímaügyi különképviselője – viszont úgy véli, nem a nemzetközi konferenciákkal, hanem azokkal a nagyvállalatokkal van baj, amelyek változatlanul nem érdekeltek a környezettudatos működésben. „Igaz, hogy a kormányok képtelenek voltak elérni az első riói konferencián kitűzött célokat, ám ennek sok oka van. Az egyik legfontosabb az, hogy a vállalatoknak és az üzletembereknek hatalmas befolyásuk van a politikai döntéshozókra” – mondta a 20 évvel ezelőtti riói konferencia előkészítésében is fontos szerepet játszó politikus a BBC-nek.
A bírálók mellett olyanok is akadnak, akik eredményesnek tartják a riói csúcsot. Szerintük a Rio+20 elnevezésű konferencia feladata más volt, mint az 1992-es tanácskozásé. Míg akkor többéves tárgyalássorozat után elfogadott megállapodást írtak alá a résztvevők, a mostani találkozó fő célja az volt, hogy olyan folyamatot indítson be, amelynek vége újabb globális egyezség lehet.
Egyáltalán nem biztos azonban, hogy lesz Rio de Janeiróban Rio+30 vagy Rio+40 konferencia. Már csak azért sem, mert Brazíliában újra kevés figyelmet fordítanak az esőerdők megvédésére, így csökken a dél-amerikai ország presztízse. Amióta az új brazil államfő, Dilma Rousseff másfél évvel ezelőtt átvette a tisztséget, ismét amnesztiában részesítik az illegális fakivágókat, megnövelték a kitermelésbe vonható területek nagyságát, megkurtították a környezetvédelmi hatóság jogkörét, és százszámra engedélyezik az őserdőt és az őslakosok faluit pusztító kisebb vízerőművek építését.
NÉMETH ANDRÁS
Súlyos következményekkel jár és meglepő fordulatokat hozhat az a tulajdonosi összetétel, amely a kormány döntése alapján kialakul a magyar védelmi ipar meghatározó vállalatainál.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
