Kongó: a Zugló-pokol-tengely
Ebola, AIDS, nemi erőszak, törzsi viszályok, őrült diktátor, népirtó belga király és végeláthatatlan háború. Kongó történelmében szinte minden van, ami pokollá teheti egy ország életét. A föld legrosszabb országai, ötödik rész.
"Uram, ön a világ segglyukán van!" (Apokalipszis most)
A sorozat eddigi részei: Szomália, az unortodox sikersztori, Jemen: az arab világ veszélyes lecsúszottjai, Haiti, a gránitszilárdságú alkotmányok országa, Afganisztán, az ország, ahol háromezer éve háborúznak
A Kongói Demokratikus Köztársaság a világ tizenkilencedik és Afrika negyedik legnagyobb népességű állama. A kontinens közepén a hidegháborúban a nagyhatalmak, utána pedig a környező országok játszóterévé vált: ásványkincseiért, termőföldjeiért vagy egyszerűen csak etnikai okokból folyt a harc. A gyarmati idők kezdete óta vagy idegen hatalmak elnyomása, vagy diktatúra, vagy véget nem érő polgárháborúk keserítette meg a teljes nyomorban élő kongóiak életét. Komikusnak hat, de sokszor megmosolygott belga uralkodócsalád nevéhez tapad Afrika történetének egyik legnagyobb népírtása.
A bukott államok listáján második helyen álló Kongó gazdaságát szétlopták, a mezőgazdaságot ellehetetleníti a folyamatos háborúzás és a körülményeknek milliók estek áldozatul. De Kongó nem Afganisztán, sem mási rivaldafényben lévő konfliktuszóna, így egy helyben toporog. Bár 1999 óta ENSZ-békefenntartók állomásoznak az országban, a végeláthatatlan fegyveres konfliktusokkal és az évtizedek óta súlyosbodó humanitárius katasztrófával ők sem tudnak mit kezdeni mandátum híján. Csak az utóbbi hónapok felkelései miatt másfél millióan váltak hajléktalanná, közel félmillióan pedig a környező országokba menekültek a szörnyűségek elől.
A tavalyi év egyik aktuális főgonoszát, a gyermekhadseregéről ismert Joseph Kony hadurat és magánhadseregét, az Úr Ellenállási Hadseregét (LRA) is itt sejti a nemzetközi közösség. Nyugati nyomásra februárban a kongóiak kétezerre növelték a Kony után kutató csapatok létszámát, azonban a keresés egyelőre itt sem járt sikerrel.
A „fejlett” világ, Európa és az arabok már évszázadok óta csak bajt hoztak a kongói medencében élő bantuk fejére. A középkorban a kongói királyság uralta a medence népeit, amelyek életét azonban arab-zanzibári és európai rabszolgakereskedők rablóhadjáratai keserítették meg, általános káoszt és nagy népességpusztulást okozva.
Az Afrika felosztásáért folyó nagyhatalmi Rizikóban II. Lipót belga király csapott le Kongóra 1885-ben. A saját tulajdonának kikiáltott Kongói Szabadállamban a gyarmatosítás történetének egy legszégyenletesebb fejezete következett. A lassan ébredező autóipar nyersgumi-igénye miatt a népesség jelentős részét ennek termelésére kényszerítették. Lipót a termelési kvóták betartatására magánhadsereget hozott létre. A gyarmatosítók által behurcolt és helyi betegségeknek, az embertelen munka- és életkörülményeknek és a királyi erők atrocitásainak összesen 14-15 millióan estek áldozatul. Ebben az időszakban és itt játszódik Joseph Conrad A sötétség mélyén című könyve, amelyből a sorozatunk mottóját adó Apokalipszis most is készült, Vietnamra fazonírozva.
Zugló hőse, Lumumba
1908-ra a helyzetet megelégelő nemzetközi közösség, de leginkább a britek hangos tiltakozása miatt a belga kormány átvette az uralmat a királytól. Innentől az ország a Belga-Kongó nevet viselte. Némi társadalmi és gazdasági progresszió ellenére az atyáskodó belgák hamar kivívták a kongóiak haragját.
A belga uralom idővel fokozatosan gyengült, a függetlenségi törekvés pedig egyre nagyobb teret nyert. A Kongói Nemzeti Mozgalom és vezetője, Patrice Lumumba végül 1960-ban megnyerte a parlamenti választásokat, így kinevezték miniszterelnöknek. Az elnök Joséph Kaszavubu és Lumumba vezetésével koalíciós kormány alakult, kikiáltották a független Kongói Köztársaságot.
A nagy függetlenedés azonban nem volt megállás. Az autonómiára vágyó Katanga tartományban Moise Csombe vezetésével felkelés indult, s Dél-Kaszaiban is zavargások kezdődtek hasonló céllal. A bányaérdekeltségeiket féltő belgák a szakadár provinciákat támogatták, akik háborút indítottak a központi kormányzat ellen. Hogy a zűrzavar teljes legyen, Közép-Kongó is Kongói Köztársaság néven próbált függetlenedni, így a köznyelv végül Léopoldville-Kongó és Brazzaville-Kongó néven különböztette meg őket, a fővárosuk neve után.
Lumumba a felkelések visszaverése érdekében a tétlen ENSZ után a Szovjetunióhoz fordult, akik boldogan küldték a Kalasnyikov-szállítmányokat és a tanácsadókat. A nyugatbarát Kaszavubu elnök és a miniszterelnök között fokozatosan elmérgesedett a viszony. A fizetések emeléséből kihagyott hadsereg az igazságtalanság és a megmaradt belga tisztek ellen lázadozni kezdett. 1960 szeptemberében Kaszavubu végül menesztette a miniszterelnököt, aki azonnal alkotmányellenesnek nevezte a lépést és megfosztotta hatalmától az elnököt. Lumumba a keleti országrészben kezdett szervezkedni, Stanleyville központtal nemzeti kormányt állított fel. Eközben a hadsereg vezetője, Joséph-Désiré Mobutu is akcióba lépett.
A kommunista ideológiák rohamos előretörése miatt aggódó amerikaiak és belgák sem maradtak tétlenek. A tőlük kapott pénzen Mobutu ki tudta fizetni katonáit, akik így lojálisak maradtak hozzá. Az államfő és a kormányfő is a másik letartóztatására utasította Mobutut, aki a nyugat-kompatibilisebb Kaszavubu mellé állt. Patrice Lumumbát letartóztatták és az ENSZ felügyelete mellett házi őrizetbe került. Ugyan sikerül megszöknie, de elkapták és Léopoldvillebe hurcolták. Mikor forró lett a talaj, úgy döntöttek, Katangába viszik, ahol azonban a helyi erők és a belgák letartóztatták, megkínozták majd agyonlőtték. Lumumba azonnal a keleti blokk vértanújává vált, nem véletlen, hogy a zuglói Róna utca is az ő nevét viselte harminc éven át. A Lumumba halálát követő években a világforradalmár Che Guevara is feltűnt az országban. Che Afrikát a nemzetközi imperializmus gyenge láncszemének tekintette, s úgy vélte, hatalmas forradalmi potenciál rejlik benne.
Kongó eközben fokozatosan káoszba süllyedt. Az ENSZ és főtitkára, Dag Hammarskjöld kétségbeesetten próbálta stabilizálni az országot olyan vicces nevű műveletekkel, mint az Operation Rumpunch, Morthor vagy Grand Slam. A kongói hadsereg végül véres harcok árán visszafoglalta Katangát és Dél-Kaszait. A keleti országrészt védő lumumbista Pierre Mulele gerillái is felkelést indítottak a kormány ellen, amit újabb egy éves háború során sikerült leverni. Az 1965-re megerősödött Mobutu végül egy államcsínnyel átvette a hatalmat Kaszavubutól, véget vetve a kongói krízisnek.
Mobutu, a piperkőc diktátor
Rendíthetetlen antikommunista nézetei miatt Mobutu a nyugat támogatását élvezte. Az országból 1965-ben Kongói Demokratikus Köztársaság, majd 1971-ben Zaire lett. Egypártrendszert épített ki, a látszat választásokon rendre ő volt az egyetlen jelölt. Bár viszonylagos béke és stabilitás alakult ki uralma alatt, eközben a komoly emberi jogsértések, a politikai elnyomás, a személyi kultusz és a korrupció is elszabadult. Ez utóbbit mi sem mutatja jobban, minthogy a Zaire-kór vagy a zairei betegség a korrupció szinonimájává vált. Mobutu olyan ütemben tömte a zsebét a nemzetközi segélyekkel és az államkassza tartalmával, hogy a nyolcvanas évek közepére már Zaire teljes államadósságának megfelelő összeget halmozott fel svájci számláján. A közlekedési infrastruktúra évtizedek óta nem látott színvonalra romlott, az egészségügy és az oktatás romokban ált.
A 60-as évek végén egyébként átnevezési hullám söpört végig az országon. Stanleyvilleből Kisangani, Elisabethvilleből Lumumbashi, Léopoldvilleből Kinshasa lett. A Kongót folyót Zairének keresztelték át, s a nagy átnevezősdibe belejövő diktátor saját nevét is Mobutu Sese Seko Kuku Ngbendu Wa Za Bangára változtatta. Ez magyarul nagyjából annyit tesz: „mindenható harcos, aki szívóssága és megingathatatlan nyerni akarása révén győzelmet győzelemre halmoz, és nyomában tűz keletkezik”. Emellett törvénybe iktatta, hogy a keresztény neveket afrikaira kell változtatni, s betiltotta a nyugati öltözködést is. Ebben maga is élen járt extravagáns divattervezők kreációira hajazó leopárdmintás kucsmájában és ruháiban.
Mindezek ellenére a nyugati blokk továbbra is a szövetségest látta benne. A közös érdek azonban a Szovjetunió szétesésével eltűnt, így a talaj elkezdett kicsúszni Mobutu lába alól is. Mikor a szociális és egyéb reformokat kívánó nyugat szemét látszatintézkedésekkel próbálta kiszúrni, a viszony véglegesen elmérgesedett. Mindezek ellenére, nagyhatalmi támogatás nélkül is 1997-ig az elnöki székben tudott maradni.
Afrika világháborúja
A kongói helyzetet főleg a ruandai népirtás forrósította fel. A tuszik lemészárlásában jeleskedő Interahamwe nevű hutu milícia harcosai a tuszik ellentámadása elől menekülve Kelet-Kongóban kötöttek ki, ahonnan, nem csak a ruandai, de a kongói tuszik ellen is támadásokat indítottak. A ruandaiak viszont Ugandával és a kongói ellenzék régi motorosával, Laurent-Désiré Kabilával szövetkeztek össze a Mobutu-rezsim ellen.
Az így kitörő első kongói háború 1996-tól 1998-ig tartott. Kabila és szövetségesei megbuktatták Mobutut, az ország pedig újra Kongói Demokratikus Köztársaság lett. A háború végével viszont a Kabilának kínossá váló ruandai és ugandai hadak nem akarták otthagyni Kongót. Ez elnök így attól kezdett rettegni, hogy a ruandaiak egy tuszit ültetnek a helyére és bábállamot hoznak létre.
Ezzel megindult a második kongói háború. Uganda, Ruanda és paramilitárisaik Kongó mellett területi viták miatt néha egymásnak is nekiestek. Az Afrika világháborújának is csúfolt konfliktusba Kabila oldalán Csád, Zimbambwe, Angola, Namíbia és vélhetőleg Szudán is bekapcsolódott. Szintén őket segítette Kony LRA-ja is. A második háború elvileg 1998-tól 2003-ig tartott, a bizonyos tartományi harcok azonban a mai napig folynak kisebb-nagyobb kihagyásokkal és intenzitással. Az egyébként jellegzetesen afrikai módon, testőre keze által meghaló Kabila 2001-es halála után fia, Joséph vette át a hatalmat, aki a mielőbbi békét sürgette. Az átmeneti kormányzatot 2006-ig vezethette, majd az ország történetének első tényleg demokratikus választásán törvényesen is megválasztották.
A kormány munkáját a 2004-es és 2012-es kivui felkelések is csak tovább nehezítik. A kongói krízisben eddig körülbelül öt és félmillióan haltak meg. 2009-ben még 40-50000 ember halt meg havonta, a második világháború óta legvéresebb konfliktussá téve a kongói háborúkat. Ez egyrészről a fegyveres harcoknak, másrészről az éhínségnek, maláriának, tüdőbajnak és alultápláltságnak köszönhető. Az áldozatok fele öt évnél fiatalabb gyermek. A hadviselő felek emberi jogi atrocitásai elő menekülők százezrei tovább növelik a humanitárius katasztrófa méretét – mindennapos a civilek elleni erőszak, az ingatlanok lerombolása.
Kongó az egyik vezető a nemi erőszak tekintetében. Egyes források szerint 200000 nőt erőszakoltak meg eddig a konfliktusok során. Csád után Kongó a második gyermekhalandóságban, a lakosság közel öt százaléka pedig HIV-fertőzött. Az ebola vírus legmagasabb mortalitási rátájával rendelkező verziója egyébként pont innen származik. A gyerekek 20 százaléka az öt évet sem éri meg, negyedük pedig csecsemőkorban meghal. A gazdaság tavaly négy százalékos visszaesést produkált, az egy főre eső bruttó hazai termék pedig mindössze 400 dollár, a népesség majdnem egyharmada pedig a szegénységi küszöb alatt él.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
