Adj, király, katonát!

Tízezer, állandóan ott állomásozó NATO-katonát kért Lengyelország a maga, illetve a három balti állam, Észtország, Lettország és Litvánia számára. Brüsszel viszont csak pár repülőgépet és néhány hadihajót küldött, azt is csak átmenetileg, a balti térségben, illetve a Fekete-tengeren zajló észak-atlanti hadgyakorlat idejére. A múlt héten Varsóban Chuck Hagel amerikai védelmi miniszter is arra sürgette az USA NATO-szövetségeseit, hogy ők is adjanak erősítést a közép-lengyelországi laski légitámaszponton lévő 200 amerikai katonához, és az év végéig az országba vezényelt F–16-os vadászgépekhez. Az immár többszöri varsói kérés figyelmen kívül hagyására sokan adtak magyarázatot; Frans Timmermans holland külügyminiszter például azt mondta, most, a krími és ukrajnai válság idején nincs szükség újabb NATO-erőkre Oroszország határainál.

Az elutasítás után joggal merül fel a kérdés, a szavakon túl mit tennének a nyugati hatalmak, ha Ukrajna után Oroszország a NATO-tag balti államokat fenyegetné, amit egyelőre csak elvi lehetőségként latolgatnak. A NATO eddig csak egyszer – a 2001. szeptember 11-ei, USA elleni terrorakciók után – alkalmazta a katonai szövetség alapszabályának ötödik paragrafusát, amely szerint az összes tagállamnak együtt kell működnie, ha egyiküket megtámadják. Akkor Washington kérte a közös fellépést Afganisztán, illetve a tálibok ellen, és a NATO-n belül nyílt titok, hogy a szövetség csak akkor lép fel, ha azt a kiadások háromnegyedét előteremtő USA is jóváhagyja. Van magyarázat arra is, miért hagyták a Krím félsziget elszakítását. „Az USA nem megy bele hagyományos fegyverekkel vívott háborúba Oroszország határai mentén, mivel a térségben korlátozottak az érdekeink, miközben a vita akár nukleáris összecsapásba is torkollhat. A Krím nem ér meg ennyit” – idézte a The New Republic című amerikai liberális folyóirat Joseph Parentet, a Miami Egyetem amerikai külpolitikával foglalkozó professzorát.

A Lengyelországba küldendő katonák ügye arra is rávilágít, hogy az 1949-ben alapított NATO negyedszázaddal a hidegháború vége után gyakorlatilag kettészakadt. Az egyik oldalon azok a tagállamok állnak, amelyek jelentős összeget áldoznak a védelmi költségvetésre, és komoly erőkkel vesznek részt a katonai szövetség akcióiban. A másik oldalra pedig azok szorultak, akik csökkentik kiadásaikat, s csak a minimálisan elvárható mértékben vállalnak feladatot közös katonai fellépésben.

Bár hivatali idejének utolsó, 2011-es beszédében Robert Gates akkori amerikai védelmi miniszter elfogadhatatlannak minősítette a helyzetet, az utóbbi években tovább nőtt a szakadék, és a 28 tagállam közül csupán öt – az USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Görögország és Albánia – teljesíti azt az elvárást, amelynek értelmében a GDP mintegy két százalékát védelemre kell költeni. Brüsszeli statisztikák szerint az európai szövetségesek átlagosan GDP-jük 1,4 százalékát áldozzák a katonaságra, s komoly változásra egyelőre nincs esély. Magyarország is az alulteljesítők között van, a NATO adatai alapján 2012-ben 2,6 százalékkal, tavaly pedig 11,9 százalékkal csökkentek a haderőre fordított kiadásai.

Miközben apadt az európai NATO-tagok védelmi büdzséje, a költséges afganisztáni jelenlét miatt alig jutott pénz a hadsereg fejlesztésére, illetve a katonák továbbképzésére. Az európai hadseregek felszerelése hiányos és elavult, egyikük sem képes arra, hogy amerikai segítség nélkül elrettentő erőt mutasson a 766 ezer aktív katonát, több mint 15 ezer harckocsit, illetve 3 ezer repülőgépet hadrendben tartó Oroszországgal szemben. Különösen úgy nem, hogy miközben az európai kiadások esnek, Moszkva egy évtized alatt 80 százalékkal növelte védelmi költségvetését.

Igaz, az évi 76 milliárd dollárt költő Moszkva még így is alig több mint tizedét szánja a hadseregre, mint az USA, amelynek katonai költségvetése a lefaragások ellenére is meghaladja a 600 milliárd dollárt. A három legerősebb európai hadsereg közül Nagy-Britanniának 174 ezer katonája, 407 harckocsija és több mint 900 repülőgépe van, Franciaországnak 213 ezer katonája, 710 repülője és 420 harckocsija áll hadrendben, a német Bundeswehr pedig 184 ezer katonát, 400 tankot és ezernél több repülőgépet számlál.

Az európaiak ráadásul nem hangolják össze megfelelően kiadásaikat. „A nem észak-amerikai NATO-tagok évente összesen 300 milliárd dollárt költenek védelemre, amiből, ha bölcsen és megfelelő stratégiával használnák fel, komoly fejlesztéseket lehetne megvalósítani. A valóságban ugyanakkor az eredmények jóval kisebbek, mint ha összeadnánk a részeket, s emiatt a jelenlegi akciók, illetve a jövőbeli képességek is kárt szenvednek” – korholta Gates a szövetségeseket.

Az európaiak egyebek mellett a légi szállítási kapacitásban állnak rosszul. De a 2011-es líbiai NATO-beavatkozás során az is kiderült, hogy nincs elég precíziós bomba, illetve légi utántöltő gép az arzenálban, így végül ismét az USA-nak kellett besegítenie. A NATO keleti határainál állomásozó szövetséges erők most gyengébbek, mint a Kelet-Ukrajnánál összevont orosz csapatok, amelyeket 40 ezer katona alkot, több száz katonai repülőgéppel és helikopterrel felszerelve. A balti államok légterét ellenőrző NATO-gépek – a három kis országnak nincs saját légiereje – sem büszkeségei a szövetségnek: a viszonylag modern F–16-osok mellett jócskán akadnak a múltat képviselő amerikai F–4-esek, francia Mirage-ok, illetve orosz MiG–29-esek.

Kérdés, hogy az USA meddig tudja, illetve akarja finanszírozni az Európa fölé emelt védőernyőt. A hidegháború csúcspontján 450 ezer amerikai állomásozott földrészünkön, most csupán 64 ezer. A jövő évi amerikai katonai költségvetés eredményeként pedig az USA hadereje a második világháború vége óta a legkisebbre zsugorodik, miközben Washington figyelmét egyre inkább Ázsia, illetve a Közel-Kelet, nem pedig Európa köti le.

NÉMETH ANDRÁS