Hogyan lett jó fiú Európa utolsó diktátorából?

Akár az öt évvel ezelőtti jegyzetekből is megírhatták volna jelentésüket a Belaruszban hét végén tartott elnökválasztást értékelő EBESZ-megfigyelők: most is komoly gondok voltak a szavazatok összeszámlálásával, majd az adatok kezelésével, s 2010-hez hasonlóan az 1994 óta hatalomban lévő Alekszandr Lukasenko ismét hatalmas előnnyel indult. Miközben a téesz-elnökből államfővé avanzsált politikus valamennyi tévécsatornát uralta, az ellenjelölteknek se lehetőségük, se pénzük nem volt arra, hogy valódi választási kampányt folytassanak.

Csak az erőszakra ugrottak volna

Brüsszelnek hirtelen mégis megtetszett a voksolás módja, s a kulisszák mögött az EU vezető diplomatái már a választás napja előtt elhatározták: ha a hatalom nem vet be erőszakot az eredmények láttán esetleg tüntető ellenzékiek ellen, akkor januártól felfüggesztik a Lukasenkót és körét érintő beutazási tilalmat, s feloldják a bankszámlák zárolását is.

Alekszandr Lukasenko fehérorosz elnök, miután leadata szavazatát a fehéroroszországi elnökválasztáson 2015. október 11-én

AFP / Ria Novosti / Viktor Tolochko

Az erőszak pedig elmaradt, főleg azért, mert ezúttal nem tüntetett senki. Míg korábban Lukasenko börtönbe záratta a túl sokat akadékoskodó ellenjelölteket, most valóban úgy nézett ki, hogy a közel tízmillió lakosú ország választópolgárainak többsége vagy támogatja Lukasenkót, vagy legalábbis beletörődött abba, hogy az "Európa utolsó diktátorként" is ismert politikus – aki most 84 százalékot kapott – még jó ideig a trónszékben maradjon.

A közhangulat változásának hátterében leginkább az áll, hogy Lukasenko minden csatornán azt az üzenetet igyekszik eljuttatni valamennyi polgárhoz, hogy ha lázadnak, az ország ugyanolyan káoszba és erőszakba süllyed, mint a szomszédos Ukrajna, amely már két éve nem képes talpra állni a kijevi zavargások, majd a krími és kelet-ukrajnai orosz beavatkozás okozta sokkok után.

Az ukrajnai párhuzamra vonatkozó üzenetek pedig gyorsan eljutottak a többséghez: a külföldiekkel beszélgető minszkiek folyamatosan azt hangsúlyozzák, akármilyen is legyen a csak "Bátkaként" emlegetett Lukasenko, annyit sikerült elérnie, hogy az országban nyugalom és viszonylagos jólét uralkodik. A javak elosztása pedig a szovjet időkre emlékeztet: jóval kisebb a kiugróan gazdag réteg, mint Oroszországban, s miközben a munkanélküliség elhanyagolható, az utcákon nem kóborolnak koldusok. Minszk egyébként sokkal szebb és élhetőbb város, mint azt az idegen gondolná: hatalmas parkok, széles sugárutak és szépen kivilágított házak jellemzik a várost, a régi negyedben pedig szépen helyreállított épületek fogadják a látogatókat.

Az ukrajnai események elgondolkodtatták Brüsszelt

Az üzenetek részben azért jutottak el a hallgatósághoz, mert szép számmal akad hasonlóság Ukrajna és Belarusz között. A Szovjetunió 1991-es széthullása után függetlenné vált két egykori tagköztársaságban meghatározó az orosz gazdasági és politikai befolyás: ahogy Ukrajnában, úgy Belaruszban is jórészt orosz állami, vagy magán kezekben vannak az energiaszektor legfontosabb elemei. Belaruszban például több évig tartó harc után a Gazprom megszerezte a Beltranszgaz nevű állami céget, az országon keresztül haladó gázvezetékek üzemeltetőjét – s Moszkva mindkét volt szovjet tagköztársaságban premizálja a vele együttműködő politikai erőket.

Ha a Kremlnek tetsző politikusok vannak hatalmon, akkor érkezik a hitel és az olcsó szénhidrogén, ha az ellenzék jut hatalomra, vagy a szövetségesnek vélt politikusok egyéni akciókat hajtanak végre, akkor azonnal jön az áremelés. Minszk esetében tovább növeli a Moszkvától függést, hogy Belarusz tagja az Oroszország vezette Eurázsiai Gazdasági Uniónak, s a vámuniónak köszönhetően – amíg Belarusz megbízhatóan viselkedik – belföldi áron érkezik az  olaj, ami évente 2-3 milliárd dolláros megtakarítást jelent a minszki költségvetés számára.

Az országlása éveiben általában megbízható szövetségesként viselkedő Lukasenkót is megdöbbentették az ukrajnai események, s amint a csapat- és rangjelzések nélküli orosz katonák megszállták a Krím félszigetet, a minszki parlament elfogadott egy olyan törvényt, amely azonnal ellenségnek minősít minden, "rejtélyesen felbukkanó" fegyveres csoportot. Lukasenko azzal is kifejezte nemtetszését, hogy nem ismerte el a Krím annektálását, vagy a kelet-ukrajnai területeken létrejött szakadár államocskákat.

Alekszandr Lukasenko és Vlagyimir Putyin a Kremlben 2015 márciusában

AFP / Sergei Karpukhin

Éppen ez – a Moszkvától való egyelőre bátortalan távolodás – a fő oka annak, hogy Brüsszel az értékalapú politizálást Belarusz tekintetében érdekalapúra cserélte: az EU valószínűleg abban bízik, hogy legalább részben le tudja választani Fehéroroszországot Oroszországról, s ezzel valamelyest csökkentheti a Kreml térségbeli befolyását.

Az EU-s politikaváltás másik oka az lehet, hogy az ukrajnai események Brüsszelt is gondolkodásra késztették. Ukrajnában ugyanis az EU és az USA által támogatott ellenzéki erők kerültek hatalomra, s bár Moszkva szövetségesei elvesztették a kormányzati posztokat, az orosz befolyás így is elégséges ahhoz, hogy a Kreml akadályozza az ország működését. Ha Belaruszban is győzne az ellenzék – erre most igencsak kicsi az esély – vélhetően hasonló forgatókönyv szerint folytatódna a válság: Moszkva "bebizonyítaná", hogy a puccsot a Nyugat "bábjai" hajtották végre, s ezért a "legitim" helyi vezetők segítségére sietne.