A gazdaság rendbetétele óriási kihívásnak tűnik, miközben eddig sikerült elkerülni a térségre jellemző politikai káoszt.
Szídi-Bu-Zid kétszáz kilométerre fekszik a part menti Tunisztól, mégis négyórányi autózásra van a fővárostól a kátyúkkal teli, faluról falura kacskaringózó poros úton. A 300 ezres városba nem vezet sem gyorsforgalmi út, sem vasút, hiába kérte azt az önkormányzat többször is a tunéziai kormánytól. Szídi-Bu-Zid arról vált híressé hét évvel ezelőtt, hogy ott gyújtotta fel magát egy utcai gyümölcsárus, miután a rendőrség elkobozta a kordéját, mert nem adott baksist. A többi már történelem, példátlan tüntetések borították el Tunéziát, és pár hét múlva elkergették Zine el-Abidin Ben Ali elnököt – ennek vasárnap volt a hetedik évfordulója. Az ünneplés helyett azonban megint forrong az elmaradott Szídi-Bu-Zid, egyetemisták és fiatalok újra az utcákra tódultak, és arra panaszkodtak, hogy semmit sem nyertek a 2011-es forradalomból.
Január elején több ezren vonultak az utcákra Tuniszban is, és az akkor már egy hete tartó megmozdulások vagy tucatnyi városra átterjedtek. Számos helyen gumiabroncsokat gyújtottak fel, kövekkel dobálták meg a rendőrőrsöket, összecsaptak a rohamrendőrséggel. A tiltakozások közvetlen kiváltó oka az volt, hogy a kormány január elsejétől igen komoly megszorítócsomagot léptetett életbe a költségvetési deficit csökkentése érdekében. Több fogyasztási adó is nőtt, például az üzemanyagé, a mobiltelefonoké, az autóké és az interneté. A tőkejövedelmekre kivetett forrásadó 35-ről 40 százalékra, az ingatlanvásárlásokra számított 6-ról 19 százalékra emelkedett, miután tavaly minden vállalkozásra egyszeri 7 százalékos sarcot vetettek ki.
Az intézkedések célja, hogy a költségvetés hiányát 6-ról 4,9 százalékra faragják le, és az államadósság GDP-hez viszonyított aránya ne haladja meg a 70 százalékot. De csak az idén az országnak 3 milliárd dollárnyi új forrásra lesz szüksége. Tunézia 2011 óta gyakorlatilag a nemzetközi donorok segítségével bukdácsol, a mostani reformokat is az észak-afrikai országot 2015-ben 2,9 milliárd dolláros hitellel kisegítő Nemzetközi Valutaalap (IMF) követelte ki.
A tízmilliós lakosság életszínvonala ugyanakkor nem javult a forradalom óta, évente 10 százalékkal emelkedtek az élelmiszerárak, a fiatalok körében a munkanélküliség 35 százalékos. Az utóbbi hét év alatt a hazai valuta, a dinár elvesztette értéke 60 százalékát. A költségvetés majd kétharmada – a GDP 15 százaléka – az állami dolgozók bérére megy, így nem csoda, ha nem jut fejlesztésekre. A 800 ezres, viszonylag biztos megélhetést jelentő közszférából 20 ezer embert terveznek elküldeni. A tüntetésektől megijedve a kormány hirtelen jóléti csomagot jelentett be, amelyből fejenként 70 dinár – kevesebb mint 30 dollár – jutna több mint 120 ezer szegénynek. Részletek nélkül jobb egészségügyet és oktatást ígértek, a 91 éves elnök, Bedzsi Káid esz-Szebszi pedig az együttérzése jeleként először látogatott el Tunisz egyik nyomornegyedébe.
A tiltakozók inkább a kormányzat cinizmusának a jelét látták a vizitben. Az ellenzék és a szakszervezet által támogatott megmozdulásokon korrupcióval, az állami vagyon csókosoknak való olcsó átjátszásával vádolták a kormányt. A forradalom óta immár a kilencedik kormány próbálkozik talpra állítani a gazdaságot, a jelek szerint sikertelenül. A 2015-ös merényletek elriasztották a turistákat és a befektetőket, a folyamatos sztrájkok és tiltakozások miatt lebénult a szintén fontos jövedelemforrásnak számító foszfátexport. „Munkát, szabadságot, méltóságot!” – hangzott hét évvel ezelőtt a tiltakozók jelszava, amely azóta sem változott.
A hatóságok közel ezer fiatalt, köztük sok 15 és 20 év közöttit vettek őrizetbe, ami miatt a jogvédők máris aggodalmukat fejezték ki. Bár többen is megfélemlítésekről, megfigyelésekről számoltak be, a hatalom fellépése messze nem olyan elnyomó, mint a jelenleg szaúdi száműzetésben élő és távollétében 35 év börtönre ítélt Ben Ali 23 évig tartó kemény diktatúrája alatt volt. A gazdasági reformok hiánya, a növekedés elmaradása éppen azt a kincset veszélyezteti, amelyet Tunézia egyedüliként tud felmutatni az arab tavasz forgatagában. Ez pedig a demokrácia, a többpártrendszer és a szabad sajtó.
Tunézia könnyen Líbia, Jemen vagy Egyiptom sorsára, az erőszak, a káosz vagy egy újabb erős ember zsarnokságának az útjára juthat. A forradalom előtt sokan abból éltek, hogy a családfő Líbiában dolgozott, közülük többen a veszélyek ellenére vissza is tértek. Mások Európába mennek illegálisan, vállalva a földközi-tengeri átkelés kockázatát. De sokan szélsőséges szervezetekhez, például az al-Káidához vagy az Iszlám Államhoz sodródnak. Feltűnő, hogy Tunéziából minden más országnál többen – 2011 és 2016 között legalább hatezren – csatlakoztak az iraki és szíriai dzsihádista csoportokhoz. Ezren a líbiai és az egyiptomi sejtekben találtak helyet, miközben a tunéziai hatóságok 15 ezer potenciális újonc távozását akadályozták meg.
Mindez azt jelzi, hogy nem pusztán szakszervezeti elégedetlenségről, egyszeri tiltakozásokról van szó, hanem sokkal mélyebb és általánosabb reménytelenségről. Pedig a 2011 utáni első választást megnyerő – a jelenlegi kormánykoalícióban is részt vevő – mérsékelten iszlamista Ennahda (Újjászületés) párt a térségben példátlan módon szétválasztotta a politikai és a vallási tevékenységét. A magukat muszlim demokratáknak mondó tunéziai iszlamisták ezzel feladták a politikai iszlám hagyományát, és az új Tunézia a világiak és az iszlamisták kompromisszumára épült. Ám az, hogy a tunéziai modell mennyire lesz életképes, nagyban függ attól, sikerül-e felépíteni a lakosság jogosan elvárt igényeinek megfelelő államot és gazdaságot.
A cikk a HVG 2018/3. számában jelent meg.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
