Mandela messiásként várt örökösének a káoszból kell kivezetnie Dél-Afrikát

Új hajnalt, a növekedést beindító és a külföldi befektetőket visszacsábító gazdasági reformokat, valamint a korrupció kiirtását ígérte első évértékelő beszédében a múlt pénteken Cyril Ramaphosa dél-afrikai elnök. Ez egyben bemutatkozó programvázlata is volt, hiszen csupán előző nap választotta államfővé a parlament, miután a kormányzó Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) felszólítására nagy nehezen távozott az elődje, Jacob Zuma. Ramaphosa az ország alelnökeként – bár valódi politikai ereje nem volt, de – 2014 óta maga is részese volt annak a hatalomnak, amely Zuma irányításával a korrupció mocsarába süllyesztette a fekete kontinens legfejlettebb gazdaságát.

A kormány átalakításával és a költségvetési tervezet benyújtásával Ramaphosa rögzítheti az irányváltást, amiben máris bíznak a pénzpiacok: a rand és a részvények árfolyama azóta emelkedik, hogy a 65 éves politikust tavaly decemberben az ANC vezetőjévé választották, amivel megkezdődött Zuma végjátéka. Az országot 2009 óta irányító előző elnök számára a forgatókönyv jól ismert volt. Hiszen 2007-ben ő is először az ANC élére került, majd másfél évig tartó szívós küzdelemmel szorította rá Thabo Mbeki akkori államfőt, hogy a hivatali idejének lejárta előtt távozzon. Mivel tisztában volt a téttel, tavaly decemberben volt harmadik feleségét, Nkosazana Dlamini-Zumát indította a pártvezéri posztért, de ő négy százalékponttal alulmaradt Ramaphosával szemben.

Az ANC azzal érte el Zuma távozását, hogy képviselői közölték, a parlamentben csatlakoznak az ellenzék által benyújtott bizalmatlansági indítványhoz, amiből az elnök korábban már nyolcat megúszott. Most eltűnt azonban mögüle a támogatás, mert a fehér fajgyűlölő rezsim elleni küzdelemben meghatározó szerepet játszó, és az apartheid 1994-es bukása óta egyfolytában kormányzó ANC-nek elege lett belőle. Elsősorban önérdekből, hiszen eddig mindig kiállt a korrupciós botrányok egész sorát produkáló Zuma mellett. Az első súlyos figyelmeztetés a 2016-os helyhatósági választáson érkezett, amikor az ANC Durban kivételével minden nagyváros ellenőrzését elveszítette. A párton belül kiújult frakcióharcok és a gazdaság válságba sodródása, valamint az ellenzék mindezekkel összefüggő erősödése azzal fenyegetett, hogy a jövő évi parlamenti választáson esetleg nem sikerül megszerezni a többséget. Különösen, ha a választók körében népszerűtlen Zuma kitölti 2019-ig tartó elnöki mandátumát.

Sokan vannak, akik úgy gondolják, Zumának nem is lett volna szabad államfőnek lennie, ám a tizenéves korában, tanulatlan pásztorfiúként az apartheidellenes küzdelemhez csatlakozó, tíz évig Nelson Mandela társaságában a Fokvároshoz közeli Robben-szigeten raboskodó Zuma minden intrikusi tehetségét és könyörtelenségét kihasználta, amit az ANC hírszerzési és elhárító főnökeként szerzett a fajüldöző rezsimmel kollaborálók leleplezésében. A szülőföldjén, KwaZulu Natal tartományban stabil háttérrel rendelkező politikus 1999-ben Mbeki mellett alelnök lett, de hat év múlva távoznia kellett a posztjáról, mert meggyanúsították, hogy egy 5 milliárd dollár értékű francia fegyverüzlet elintézéséért cserébe kenőpénzt fogadott el. Röviddel később azzal a váddal állították bíróság elé, hogy megerőszakolta egyik néhai harcostársa lányát. Végül fölmentették, de a fél ország azon szörnyülködött, hogy a HIV-pozitív nővel folytatott óvszer nélküli szexuális együttlét után a nagy természetűként ismert politikus – akinek a zuluk által elfogadott többnejűség okán államfőként is négy felesége volt – a szerinte bőven elegendő, alapos zuhannyal védekezett a fertőzés ellen.

Cyril Ramaphosa új dél-afrikai elnök Nelson Mandela képe előtt. Az előd és az utód

AFP / Rodger Bosch

2007 decemberében mégis visszakerült az ANC élére, majd a kisebb partnereivel együtt biztos parlamenti többségű kormánypárt államfővé választotta Zumát. Eleinte abban bíztak, hogy az elefántcsonttoronyba zárkózó Mbekivel ellentétben a populista Zuma népszerű elnök lesz, mert azt ígérte, fölveszi a harcot a korrupció ellen. Ám hamar köpönyeget fordított, elkeserítően korrupt rendszert épített fel, és a nepotizmus autokratikus hatalomgyakorlássá válását csak az akadályozta meg, hogy a sajtó és az igazságszolgáltatás független tudott maradni. Az előbbi sorban leplezte le Zuma ügyeit, az utóbbi pedig megakadályozta, hogy az elnök teljesen maga alá gyűrje az államgépezetet. Az csak színes hír volt, hogy Zumának házasságon kívüli gyereket szült a 2010-es dél-afrikai labdarúgó-világbajnokság szervezőbizottsági elnökének a lánya. Az viszont országos botrányt kavart, hogy a KwaZulu Natal tartományban lévő rezidenciáját 20 millió dollár állami pénzből, fényűző módon újították föl, s az egyik lojális minisztere – a költségek igazolásaként – rezzenéstelen arccal állította, hogy a pazar úszómedencére tűzvédelmi okokból van szükség.

A koronát az tette fel Zuma „országlására”, hogy tavaly kiszivárgott dokumentumokkal bizonyították, az elnök és családja milyen, korrupcióval mélyen átszőtt kapcsolatot épített ki az Indiából 1993-ban érkezett és azóta Dél-Afrika leggazdagabbjaivá emelkedett három Gupta fivérrel. Mint kiderült, a testvérek – akik az üzletükbe bevettek az államfő több mint húsz gyerekéből kettőt – nemcsak milliárdos megrendelésekhez jutottak levajazott állami tendereken, de befolyást szereztek a politikában is, és még miniszterek kinevezésébe is beleszóltak. A skandalum nemzetközivé szélesedett, belebukott a Guptákat a korrupciós vádaktól gátlástalanul védelmező brit Bell Pottinger pr-cég, és nem győz magyarázkodni az indiai üzletemberek vállalatbirodalmának könyveit éveken át auditáló KPMG. A Gupta fivérekkel fenntartott kapcsolaton kívül az immár mentelmi jog nélküli, 75 éves Zuma amiatt is aggódhat, hogy a legfelső bíróság tavaly októberi döntésével újra elővették a fegyvervásárlási ügyet, amiben 783 vádpontot fogalmaztak meg ellene.

A helyét átvevő Ramaphosáról viszont úgy tartják, már rég neki kellett volna Dél-Afrikát vezetnie, ő ugyanis Mandela igazi politikai örököse. Így gondolta ezt az apartheidellenes küzdelem legendás alakja is, aki azt szerette volna, hogy 1999-ben Ramaphosa kövesse őt az ANC és az ország élén. Erre minden képessége meg is volt a politikusnak, aki kiépítette Dél-Afrika legnagyobb bányászszakszervezetét, az ANC főtárgyalója volt az apartheid rezsimmel a politikai átmenetről folytatott egyeztetéseken, és irányította az új alkotmány megszövegezését. Az otthon maradt harcostársaikat gyanakodva figyelő, zambiai száműzetésből hazatérő klikk vezéralakja, a kommunista Moszkvát is megjárt Mbeki azonban parkolópályára szorította. Ramaphosa sikeres üzletember lett, és csak 2012-ben tért vissza a politikába.

A valóságos messiásként várt Ramaphosának minden tapasztalatára szüksége van, mert nemcsak a pártját és a kormányt kell megtisztítani a korrupciótól, s kivédeni az ANC-n belüli frakcióharcokat, de a gyengélkedő gazdaságot is újra kell élesztenie. A GDP az utóbbi egy évtizedben átlagosan évi 1,4 százalékkal gyarapodott, miközben 5 százalék kellene ahhoz, hogy a gazdasági és társadalmi gondokon enyhíteni lehessen. A munkanélküliség hivatalosan 27, a valóságban inkább 35 százalékos, és a szegénység csökkent ugyan, de nem olyan mértékben, mint azt az apartheid megszűnése után remélték, miközben az ANC-hez kötődők látványosan meggazdagodtak. A jövedelmi szakadék a világon ott az egyik legszélesebb, és a lakosság 10 százaléka birtokolja a vagyon 90 százalékát. Mivel köztük sokan fehérek, ezért Ramaphosának az ANC balszárnyát is csitítania kell, mert az a szomszédos Zimbabwében katasztrófát okozó módszert másolva venné el a fehérek földjeit és más tulajdonát.

A cikk a HVG 2018/8. számában jelent meg.