Miközben az UNHCR, az ENSZ menekültügyi szervezetének munkáját irányítom Kelet-Ukrajnában, naponta látom, mit tesz a háború a családokkal. Az az országrész, ahol a munkatársaimmal humanitárius segítséget nyújtunk, a szüntelenül változó frontvonal mellett fekszik, azaz a háború által legsúlyosabban érintett területek egyike. A munkám pedig az, hogy olyan embereket támogassak, akik életük legnehezebb döntése előtt állnak: maradjanak az otthonukban, kockáztatva az életüket, vagy mindenüket hátrahagyva meneküljenek el az ismeretlenbe.
„Nem volt könnyű útnak indulni, a rám váró bizonytalanság puszta gondolatától is görcsbe rándult a gyomrom. Máig hiányzik az otthonunk – még az a leves is, amit egy nappal az előtt főztem, hogy elindultunk” – mondta nekem nemrég a 63 éves Szvitlana, akit a közelmúltban evakuáltak a frontzónából a Zaporizzsjai körzetből. Egy ideiglenes, fogyatékossággal élők és mozgáskorlátozottak számára kialakított szálláshelyen találkoztam vele.
Szvitalana egy kerekesszékben ült, elszakították az otthonától és egész addigi életétől. Mire ő és a férje beleegyeztek, hogy evakuálják őket, a házukat jócskán megrongálták a tüzérségi támadások, a falujukból pedig szinte semmi sem maradt. Egy páncélozott járműben menekítették ki őket, nekik pedig fogalmuk sem volt, hol kötnek ki végül.
Szvitlana történetében ukrajnai emberek millióinak a mindennapi valósága tükröződik. Millióké, akiknek az életét kiforgatta a sarkaiból a háború. Köztük is az idős emberek szenvednek a leginkább, akik ráadásul gyakran egyedül néznek szembe a megpróbáltatásokkal.
A nagymamám, aki végigélte a zűrzavaros XX. századot, a második világháborút – és egész életében az idősek jogaiért küzdő aktivista volt –, mindig arra figyelmeztetett, hogy az idős emberek másként élik meg a menekültlétet: nehezebben hagyják el az otthonukat, lassabban alkalmazkodnak, a veszteségeket pedig mélyebben megszenvedik.
Ezt Ukrajnában nap mint nap megtapasztalom. Számtalan idős ember a közvetlen frontzónát sem hajlandó elhagyni, annyira kötődik az otthonához. Gyakran többgenerációs családi házakról van szó. Mások azért nem mozdulnak, mert gondoskodniuk kell egy rászoruló családtagjukról, esetleg védelmezniük a jószágaikat – vagy egyszerűen csak képtelenek elfogadni a gondolatot, hogy el kell hagyniuk a saját otthonukat. „Inkább itt halunk meg, ahol az egész családunk el van temetve” – gyakran hallani ilyen mondatokat a frontzónában élő közösségek tagjaitól.
Azok, akik elmenekülnek, egész addigi életüket maguk mögött hagyják, hogy aztán valahol máshol a humanitárius szervezetek, köztük az UNHCR támogatásával kezdjék újra. Kitartóan, szívósan. Segítséget kapnak, hogy megbirkózzanak a mindennapok kihívásaival, fizikailag és lelkileg rendbe jöjjenek, és megőrizzék az emberi méltóságukat.
Csak a tavalyi évben negyedmillió ember hagyta el Ukrajna keleti körzetét, Donyecket, a most zajló orosz előrenyomulás egyik fő célpontját, miközben a szomszédos Dnyipropetrovszk, Harkiv, Szumi és Zaporizzsja körzetekből is folyamatosak az evakuálások. Hozzávetőleg minden második ember, aki a kormányzat által kialakított és a humanitárius szervezetek által működtetett tranzit állomásokon megfordul, vagy idős, vagy mozgáskorlátozott.
Már négy éve zajlik a háború. Figyelemmel követem azokat a globális erőfeszítéseket, amelyek célja, hogy véget vessenek az ellenségeskedésnek, vagy legalább megállítsák azt. A civil életek sokaságát követelő szakadatlan támadásoktól, az otthonok és a polgári infrastruktúra folyamatos rombolásától szenvedő Ukrajnának és az ukránoknak békére van szükségük. Ennek a békének azonban tartósnak kell lennie, igazságosnak és a nemzetközi jogon alapulónak.
Mindeközben az is nyilvánvaló, hogy az ukrajnai lakosság szükségletei szemernyit sem csökkentek, ellenkezőleg, növekedtek, különösen a zord téli időszak beköszöntével. Idén télen családok millióinak kellett heteket átvészelniük fűtés és áram nélkül, miközben a hőmérő higanyszála odakint mínusz 18 fokig süllyedt. Az emberek, köztük a saját kollégáim is, tetőtől talpig felöltözve alszanak a fagyos és sötét otthonaikban, nem tudnak sem főzni, sem egy forró zuhanyt venni, sem a különböző elektromos eszközeiket feltölteni.
Az idősek, a fogyatékkal élők és az anyagilag nehezebb helyzetben lévő családok számára ezek a körülmények életveszélyesek. Amikor van rendelkezésre álló forrás, szó szerint életmentő megoldásokkal segítjük ezeket az embereket. Kijavítjuk, szigeteléssel és fűtőberendezésekkel látjuk el a sérült otthonaikat, hogy túl lehessen élni ezt a könyörtelen téli időszakot.
Amikor Szvitlanára gondolok, eszembe jut az az energia, ami a tekintetéből áradt. A szíve tele volt félelemmel, a vesztesége fölött érzett fájdalommal, és a keserűséggel, amiért el kellett menekülnie. A szeme mégis reményt sugárzott. „Itt meleg van és békesség, és kedvesek az emberek. Sosem gondoltuk, hogy ilyen odaadóan gondoskodnak majd rólunk.” Szvitlana és a férje már biztonságban vannak, és az UNHCR-től is kaptak támogatást.
Csakhogy milliók vannak még hozzájuk hasonló helyzetben szerte Ukrajnában. Emberek, akiket az erőszak elűzött az otthonukból, családok, amelyek félig lerombolt épületekben várják a következő nehéz időszakot. Ahogyan eddig, az UNHCR ezután is töretlenül támogatni fogja mindazokat, akik menekülésre kényszerültek vagy más módon sújtotta őket az ukrajnai háború. Nem kérdés, hogy miért. Ezek a milliók nem pusztán elvont statisztikai adatok. Minden egyes szám mögött férfiak és nők, gyermekek és idős emberek vannak, akiknek nem lenne szabad egy újabb évet háborúban leélniük.
https://hvg.hu/nagyitas/20260223_ukrajna-megtamadasa-galeria
