Képzeljünk el valakit – legyen a neve Artúr –, aki sok csokit eszik. Artúr hosszas győzködés után belátja, hogy ez sem neki, sem a környezetének nem jó, ezért úgy dönt, kezd valamit a dologgal. Nem akar kevesebb csokit enni, mert nagyon szereti, ezért elmegy egy céghez, amely pont az ilyen problémákra specializálódott. A cég felkeres egy harmadik személyt, felméri, hogy mennyi csokit enne meg az elkövetkező x évben, és elintézi, hogy mostantól ne egyen csokit. A meg nem evett csokikhoz rendel egy csokikvótát, amit aztán Artúr megvásárol, így valahányszor csokit eszik, mondhatja, hogy ő valójában egy falatot sem evett, hiszen a másik oldalon fizetett azért, hogy valaki ugyanannyi csokiról mondjon le, mint amennyit ő megeszik, így a kettő kiegyenlíti egymást.

Nagy vonalakban így működik az úgynevezett carbon offset, csak a példában szereplő Artúr a valóságban egy szén-dioxid-kibocsátó vállalat, a közvetítő cég egy több milliárd dolláros piacon tevékenykedik, a harmadik személy pedig egy, a globális felmelegedés mérséklésére létrehozott projekt. A gond csak az, hogy a jelek szerint a carbon offset nagyobb mese, mint Gombóc Artúr.

A globális felmelegedés elleni küzdelem egyik legnagyobb kihívása, hogy a nagy szén-dioxid-kibocsátó szektorokban tevékenykedő vállalatok a lehető legritkább esetben változtatnak az üzleti gyakorlatukon külső nyomás nélkül. Ezen vállalatok vezetői a részvényeseik és befektetőik felfelelnek, fő feladatuk pedig az, hogy maximalizálják a vállalat nyereségét. Vagyis a környezettudatossági szempontok a szabályozói, hatósági oldalról, vagy társadalmi nyomás útján kerülhetnek bele ebbe a képletbe.

A Koala Kollektiv aktivistái Frankfurtban tüntetnek a greenwashing ellen 2022. január 11-én.

AFP / DPA / Arne Dedert

Szabályozói oldalon régóta dolgoznak olyan megoldásokon, amelyek az egyszerű tiltás helyett valamiféle belső ösztönzőt teremtenek ezeknél a vállalatoknál a környezetvédelmi szempontok figyelembevételére. Ilyen például az eredetileg az Egyesült Államokból induló, de az Európai Unióban is használt carbon markets rendszer. A társadalmi nyomásnak is több formája van, a Van Gogh festményekre locsolt paradicsomlevestől addig, hogy az egyszeri fogyasztó szimplán csak nem vásáról egy adott termékből, nem vesz igénybe egy adott szolgáltatást, mert az azt előállító vagy nyújtó vállalat szerinte nem viselkedik elég környezettudatosan.

A carbon offsetting társadalmi oldali nyomásból ered, tulajdonképpen egy arra adott látványos és jól eladható válasz. Az úgynevezett karbon krediteket kiadó szereplők nem az állami szférából érkeznek, így az ellenőrizhetőségük is korlátozottabb. Ha a kedves olvasó rendelt már valaha egy pizzát a Woltról, akkor a fizetésnél láthatta, hogy a kiszállítás 100%-ban CO₂ kompenzált. Ha ez a félmondat felkeltette az érdeklődését, még az is lehet, hogy továbbkattintott, és eljutott a futárszolgálat responsibility/co2 aloldalára, ahol kiderül, hogy a Wolt nemhogy „100%-ban kompenzálja a házhozszállítás okozta szén-dioxid-kibocsátást”, de hogy „ez magában foglal minden jövőbeni, jelenlegi és korábbi kiszállítást egészen 2015-ig visszadatálva”, ráadásul „számodra” ingyenesen, a Wolt ugyanis „teljes mértékben fedezi a költségeket”.

Hogyan kompenzálja a Wolt annak a 40 éves Ladának a szén-dioxid-kibocsátását, ami járó motorral vár az olasz étterem előtt, hogy kész legyen végre a pizzád? Úgy, hogy a South Pole nevű vállalat segítségével – ők saját elmondásuk szerint „átfogó kibocsátáscsökkentési projekteket és stratégiákat dolgoznak ki és valósítanak meg, amelyek az éghajlatvédelmi intézkedéseket hosszú távú üzleti lehetőségekké alakítják vállalatok, kormányok és szervezetek számára világszerte”, a Wolt szerint „a klímaváltozás elleni küzdelem élharcosai” – kiszámolták a Wolton keresztül rendelt házhozszállítás okozta teljes szén-dioxid-kibocsátást, ezt pedig teljes mértékben kompenzálják „elismert és tanúsított környezetterhelés ellen küzdő projektek támogatásával”.

AFP / DPA / Frank Hoermann

Ha még lejjebb görgetünk, megtudhatjuk, hogy mindez úgy történik, hogy a Wolt úgynevezett „szén-dioxid-krediteket” vásárol a South Pole-tól. A becsült hatásukat illusztrálandó rögtön meg is ismerhetünk két projektet, egy erdőtelepítést Kolumbiában, és egy esőerdő megőrzését Brazíliában. Az „Envira Amazonia Tropical Forest Conservation” néven futó projektről bővebben a South Pole saját weboldalán lehet tájékozódni, ahol az is kiderül, hogy az esőerdő megőrzéséből származó szén-dioxid-krediteket a Verra nevű cég bocsátotta ki.

A Verra által kibocsátott kreditekből nemcsak a Wolt vásárolt, hanem többek között a Disney, az Air France, a Samsung, a Liverpool Football Club, a Ben & Jerry’s, a Netflix és a Chevron is.

Egy január közepén megjelent vizsgálat szerint azonban ezeknek a krediteknek a túlnyomó része nem az, aminek mondja magát. A kilenc hónapos nyomozást a Guardian, a Die Zeit nevű német hetilap és a SourceMaterial nonprofit oknyomozó újságíró szervezet végezte, és a Verra esőerdő-programjairól készült tanulmányok elemzésén alapul.

Az eredmény lesújtó. A SourceMaterial és partnerei két nagy tanulmányt vizsgáltak át, amelyeket tudósok egyes Verra projektekről készítettek. Ezek a projektek együttesen 95 millió szén-dioxid-kreditet jelentettek, ennyi – elméletileg – elég ahhoz, hogy 25 széntüzelésű erőmű éves kibocsátását vagy 220 millió hordó olaj elégetését ellensúlyozza. Az elemzésük arra jutott, hogy ezekből a kreditekből mindössze 5,5 millió, azaz az összes kredit 6 százaléka volt valódi kibocsátáscsökkentés. A 29 projekt közül nyolc csökkentette egyáltalán a szén-dioxid-kibocsátást.

Mindkét tanulmány a projektek által megakadályozott erdőirtás tényleges mértékét becsülte meg, hogy kiszámítsa, mennyi kreditet kellett volna kapniuk. A SourceMaterial ezt követően a Verra adatbázisát felhasználva hasonlította össze a tudósok által becsült krediteket az egyes projektek által ugyanabban az időszakban ténylegesen kapott kreditek számával. A számítások szerint a kreditek 94 százaléka valószínűleg értéktelen.

Légi felvétel az Amazonas esőerdő egy kiirtott területéről 2022. június 6-án.

AFP / Mauro Pimentel

Egy további elemzés során a SourceMaterial és partnerei, a Cambridge-i Egyetem kutatói által gyűjtött adatok alapján 32 projektet vizsgálták, amelyek közül 19 a fenti tanulmányokban is szerepelt. A cambridge-i kutatók végeztek egy becslést, hogy megállapítsák, a 32 projekt első öt évében ténylegesen mennyi erdőirtást sikerült megakadályozni.

Megállapították, hogy bár a projektek elvileg Olaszország nagyságú erdőkre terjednek ki, csak egy, körülbelül Velence nagyságú területet védtek meg az erdőírtástól. A SourceMaterial és partnerei a tudósok által megosztott képlet segítségével megállapították, hogy a projektek átlagosan 406 százalékkal túlozták el az elkerült erdőirtás mértékét.

A SourceMaterial cikkéből az derül ki, hogy az eltúlzott számokért alapvetően a kreditminősítő Verra a felelős, nem a projekteket a gyakorlatban vivő offsetting vállalatok, mint amilyen például a South Pole. (A svájci cég volt egyébként az első offsetting unikornis, vagyis 1 milliárd dollárt érő start-up, és jelenleg a legnagyobb ilyen vállalat, olyan vásárlókkal, mint a Volkswagen, a Lidl, a TotalEnergies vagy a fenti példánkban szereplő Wolt.)

Tehát rendszerint nem az a probléma, hogy ezek a – például erdőírtást megelőző – projektek nem léteznek (bár egy korábbi Bloomberg-nyomozás erre is bőven talált példát), hanem hogy közel sem akadályoznak meg annyi szén-dioxid-kibocsátást, mint amennyit állítanak.

A nagy szén-dioxid-kibocsátóktól sok esetben nehezen várható, hogy belátható időn belül orvosolják a működésük jelentette környezetvédelmi problémákat. Egyes vállalatok – mint a légitársaságok vagy az acélgyártók – egészen egyszerűen nem tudnak szén-dioxid-kibocsátás nélkül működni, és ha hosszú távon képesek is lennének átállni egy kevésbé környezetszennyező üzleti modellre, például fosszilosok helyett hidrogénra, a globális felmelegedés szempontjából az lehet, hogy már késő. Ezért tűnt remek megoldásnak a karbon kompenzáció. A világ egy pontján az atmoszférába kerülő szén-dioxid-molekula egy hét leforgása alatt már a Föld másik oldalán is lehet, így ha helyben az adott kibocsátó képtelen csökkenteni a CO₂ emisszióján, de máshol képes megakadályozni, hogy ugyanannyi szén-dioxid kerüljön a levegőbe, az eredmény valóban nulla.

A Greenpeace tagjai a légi forgalom csökkentését követelik 2021. március 5-én.

AFP / Alain Jocard

Az már egy másik kérdés, hogy önmagában a karbon kompenzáció még nem ér sokat, hiszen a Chevron abból vásárol magának krediteket, hogy kőolajat ad el, korábban pedig nem kellett ilyesmit vennie, vagyis az extra kiadást még több kőolaj eladásával finanszírozza. Ennek átmeneti, nem pedig végső megoldásnak kellene lennie, amivel időt nyernek az érintett vállalatok az üzleti modelljük átfogó átalakításához. A karbon kompenzáció ehelyett hangzatos PR-fogás lett, ami elaltatja a fogyasztók és a vállalatok bűntudatát, miközben lehetővé teszi számukra, hogy büntetlenül tovább szennyezzék a környezetet, és ráadásul még kamu is.

Kolumbiában és Szingapúrban a Verra kreditjei szerves részét képezik az éghajlatvédelmi jogszabályoknak, amelyek lehetővé teszik a vállalatok számára, hogy a szén-dioxid-adók megfizetése helyett a Verrától vásároljanak karbon krediteket. A carbon offset piac évről évre nő, és bár a Verra azt állítja, folyamatosan frissítik a modelljeiket, hogy az általuk kibocsátott kreditek hitelesen reprezentálják a megakadályozott szén-dioxid-kibocsátást, a jelek szerint van még hova fejlődni.