Trippert guminőtől, bombát Tellertől

Különös emberek a tudósok. Olykor bogarasak, máskor infantilisek. Ez a két tulajdonság hívta életre 1991-ben az Ig®Nobel-díjat, amit azok a tudósok kapnak, akiknek találmányát vagy kísérletét nem lehet, illetve nem érdemes megismételni. A Marc Abrahams által alapított díj átadási ceremóniája egyre nagyobb esemény.

Díjátadás idén októberben. Édes citrom © improbable.com

Az egész azzal kezdődött, hogy az 1955-ben a tudományos humor népszerűsítésre alapított Journal of Irreproducible Research (JIR) [Reprodukálhatatlan Kutatások] folyóiratához posta érkezett. Ebben egy levél, a küldeményben pedig Marc Abrahams vidám cikkei. Mire a szerző legnagyobb meglepetésére a léthatáron lévő lap két héttel később felkérte őt főszerkesztőjének. Abrahams igent mondott – tudjuk meg a főszerkesztő az Ig^®Nobel. A tudomány citromdíja c., magyarul az Akadémiai Kiadó kiváló tudományelméleti könyvsorozatában megjelent szórakoztató kötetében.

Magát az elnevezést lehetetlen átültetni magyarra. A svéd Nobel neve az angol fülnek a noble, nemes és méltóságteljes szót idézi. Az ignoble ennek fosztóképzős ellentéte, de a díj mégsem valamiféle anti-Nobel-díj. A díj elnyeréséhez valamilyen zseniálisan őrült dolgot kell megalkotni, kritériuma, hogy a tudós valamilyen olyat tegyen, amin az emberek felkacagnak, hitetlenkedve rázzák a fejüket, majd elgondolkoznak. Évente tíz – sokszor változó – kategóriában osztanak díjakat, nem is akárhol: a bostoni Harvard Egyetemen. Az elismerést „valódi” Nobel-díjasok adják át az Ig-eseknek, akik többnyire megjelennek a helyszínen. Az egyetemi diákjátékokat idéző ceremóniát az interneten is közvetítik. Jelölni bárki jelölhet, norvég tudósok például sikeresen nominálták magukat a sörnek, a fokhagymának és a tejfölnek az orvosi piócák étvágyára tett hatásáról szóló tanulmányukkal.

Összeállításunkban tíz díjazott szerepel. Aki kíváncsi a többire is, olvassa el Abrahams könyvét, amelyik a legérdekesebb 2005-ig elismert tudományos eredménnyel foglalkozik. Vagy nézze meg az időközben a nevét JIR-ről Annals of Improbable Research-re [Képtelen Kutatások Krónikája] változtató díjosztó tudományos-humoros folyóirat honlapját.

Műsertésorr. Disznólkodás

A kényszeres orrtúrás
statisztikai valószínűsége

A rhinotillexomania kifejezést a kényszeres orrpiszkálás elnevezésére alkották meg. Két kiváló pszichiáter, az indiai Mentálhigénés és Idegtudományi Intézet munkatársai tudományosan igazolták azt a közvélekedést, hogy a legtöbb tizenéves piszkálja az orrát. Chittaranjan Andrade és B. S. Srihari bizonyítottnak tekintette a wisconsini kollégáik megállapítását, hogy a felnőttek kilencven százaléka aktív orrturkáló, de furdalta az oldalukat, hogy mi a helyzet a tinédzserekkel. Önmagában persze nem minden orrhoznyúlás beteges dolog, de minden „túlzásba vitt” emberi tevékenység pszichés rendellenességnek számít. Az indiai kutatókat éppen e pszichés defektussal élő kamaszok aránya érdekelte. Betegesnek mondható például a koprofágia jelensége, amelyet már Srihariék egyik tudományos elődje 1966-ban leírt: „egyesek tényleg megeszik, amit az orrukból kipiszkálnak, és ízletesnek találják”. Az indiai alapkutatás szerint is a tinédzserek 4,5 százaléka így tesz. Fontos megállapítás az is, hogy az orrturkálás nem osztályfüggő, szegény és gazdag fiatalok éppúgy megteszik, a diákoknak csupán négy százaléka állította határozottan, hogy egyáltalán nem nyúl bele ujjheggyel vagy akár íróeszközzel orrlikába. A megkérdezettek fele naponta négyszer vagy annál többször is turkál. Az indiai tudósok 2001-ben a Journal of Clinical Psychiatryben publikálták eredményeiket, és még abban az évben megkapták a közegészségügyi IgNobel-díjat.

Autóriasztóval kombinált lángszóró

Johannesburg a világ egyik legkevésbé biztonságos városa: rablások, gyilkosságok, fosztogatások, erőszakos autóelvételek mindennaposak az utcákon. Amikor különösen megszaporodtak az autólopások és -eltérítések egy lánglelkű házaspár úgy döntött, új eszközzel veszi fel a harcot a bűnözőkkel, és megalkotta a Lángokádót. Charl Fourie és Michelle Wong találmánya bármilyen személy- vagy teherautóra felszerelhető gázzal teli csőrendszer, amely a sofőr akaratának megfelelően vagy kívánság szerint automatikusan fúvókák segítségével szúrólánggal támadja az illetéktelent. Vegyünk egy dél-afrikai rutinhelyzetet. A piros lámpánál álló autóra két oldalról fosztogatók rontanak. A jármű vezetője lábpedállal működésbe hozza a szerkezetet, ami lángot szór a tilosban járókra. „Érzésem szerint ez az eszköz képes arra, hogy örökre megvakítson valakit. De mégsem halálos. Azt azért ugye mégsem nézné végig az ember, hogy a támadója szétpörkölődik” – ecsetelte Fourie úr a BBC-nek leleménye relatív humanizmusát. Az innovatív házaspár szabadalmaztatta találmányát, de csak néhány százat sikerült eladniuk belőle. Mégis világhírű lett, egyrészt a Guinness a „legveszélyesebb gépjármű-biztonsági szerkezetnek” minősítette, másrészt a feltalálókat az IgNobel 1999-ben békedíjjal jutalmazta.