Hol marad a jövő, amit ígértetek?

A múlt rakétatudósai ihletik meg a jelen sci-fi íróit, ők pedig a jövő mérnökein végeznek agymosást: mindenki agyba kötött internetet, szexrobotokat és olyan repülő űrkocsit akar, amit nem érzékel a radar, és büntetőcédulát se lehet ráhelyezni. Miket jövendöltek meg eddig pontosan, meddig van egyáltalán értelme tudományos-fantasztikus irodalomról beszélni?

Akármilyen jövőképet festettek is elénk a sci-fi élet nagyjai az elmúlt évtizedekben, igazából még egy kiszakadt nejlonszatyorból sem tudnák magukat kijövendölni, állítja Jason Pontin, a Technology Review főszerkesztője. Az amerikai tudományos fejlesztési élet egyik zászlóshajójának kikiáltott MIT (Massachusetts Institute of Technology) által támogatott hírportál nem finomkodik: Pontin szerint a sci-fi innovációs propagandairodalom, az Alapítványtól kezdve a robotika három alaptörvényén keresztül a cyberpunk jövő rózsaszín hajú nindzsalányáig.

Ugyanezt állítja Alex Steffen jövőkutató és újságíró, a Worldchanging magazin főszerkesztője is, aki a témát a technológiai zeitgeist és a média oldaláról vizsgálja. A fejlődés fokozatosan gyorsul, a tudományos paradigmák és eszmék olyan gyors egymásutánban váltják egymást, hogy a tudományos újságírók is hetente számolnak be meghökkentő találmányokról, igazi áttörésekről; a huszonegyedik századdal reméljük, együtt jár az, hogy forradalmi újításokról már nem kell, hogy szót ejtsünk. A kisebb-nagyobb technológiai mérföldkövek megjóslása nem működik óramű-pontossággal: rövid távon ugyanis túl optimistának bizonyulunk, hosszú távon pedig túlságosan konzervatívnak.

Bertivel, a brit fejlesztésű humanoid robottal játszik kő-papír-ollót egy kislány a londoni Tudományos Múzeumban. Az életnagyságú robot képes az emberi mozdulatok utánzására © MTI/EPA

Steffen külön kitér a szingularitásra, az elmúlt évtized legtöbbet hangoztatott jövőképére (a globális felmelegedés és az atomhalál után), amelyben megszületik a mesterséges intelligencia, a gépek pedig saját öntudatra ébrednek. Érdekes, mondja, hogy mind a tudósok, mind pedig az írók az általuk még pont megtapasztalható időtávban látják a szingularitás megjelenését, bárki is írjon róla, biztos, hogy akkor fog bekövetkezni a gépek ébredése, amikor az illető még fiatalos hetvenes éveit tölti.

Amennyire szenzációhajhásszá vagy éppenséggel ingerektől kiégetté vált a tudományos újságírás, annyira lett unalmas az elmúlt évek science fictionje, nincsenek benne igazán eredeti ötletek, hiányzik belőle a hatvanas és a kilencvenes évek közti fantasztikum lendülete. Tudományos újságírónak vagy céges jövőkutatónak lenni eléggé kiszámítható foglalkozás, zárja mondanivalóját Steffen, mindez pedig nem azt jelenti, hogy nem lehet újszerű vagy éppenséggel pontos jövőképet festeni - csak ez nagyon kevés embernek tetszene. Mindez csak alátámasztja a mostanában egyre többször hangoztatott közhelyet, miszerint a tudományos-fantasztikus irodalom csupán a K+F szektor jelenéből extrapolálja a lehetséges jövőképeket, a jövő generációi pedig furcsán üresnek érezhetik magukat, ha tizenöt év múlva a bőrükön tapasztalják a korábban elérhetetlennek tűnő világot. A leginspirálóbb mondat talán Freeman Dyson, a sokat idézett angol elméleti fizikus és matematikus szájából hangzik el, aki jövőtechnológiáról szóló előadásgyűjteményében, az Imagined Worlds-ben azt mondja, hiába a tudomány a területe, ha álmai a sci-fiben gyökereznek.

Műholdak

A geostacionárius műholdak esetében a keringési idő egy földi nap, ezért a földrajzi hosszúsághoz viszonyítva látszólag egy helyben állnak, így állandó kapcsolattartást biztosítanak.

Ami az ominózus kiszakadt nejlonzacskót illeti, ne csodálkozzunk: amennyire bő hálóval halásznak a sci-fi írók, annyira szegény az asztalra került fogás. Az egyetlen technikailag pontos jóslatot - mondja Eric Rabkin, a Michigani Egyetem angolprofesszora - Sir Arthur C. Clarke, a 2001 Űrodüsszeia mogulja vetette papírra 1945 októberében - és az sem scifi  volt, hanem egy tanulmány a műholdakról. Az "Extra-Terrestrial Relays: Can Rocket Stations Give World-Wide Radio Coverage?" című anyag 1945 októberében jelent meg a rádióamatőröknek szóló Wireless World lapban (amit még Marconiék alapítottak 1911-ben); Clarke azt fejtegeti benne, hogy három geostacionárius műholddal a teljes bolygót le lehetne fedni. Egy évre rá Amerika már náci technológiát, a ballisztikus V-2eseket felhasználva fut neki az illusztris projektnek, a győzelmet azonban mégis a Szovjetunió kasszírozza be magának 1957-ben a Szputynikkal. Az űrkutatás és űrutazás azonban már Clarke előtt nyolcvan évvel berobbant a köztudatba: a holdraszállás ötletét előszört Jules Verne 1865-ben dobta be De la Terre a la Lune című könyvében, a végcél pedig kitolódott az évtizedek múlásával - a Marsra utazás lehetőségét először Percival Lowell professzor vetette papírra 1909-ben, ezt pedig csak erősítette C.S. Lewis (Out of the Silent Planet, 1938), majd Philip K. Dick (Martian Time-Slip, 1964) is.