Audi TT tartós teszt: Bentley-k között sem kellett szégyenkezni

Jóllehet, teszteltük már a magyarországi autóipar egyik büszkeségét, a megújult TT Roadstert, de azt gondoltuk, érdemes lenne egy hosszabb, kétszemélyes kiránduláson is kipróbálni a német élményautót. Nem akarunk irányjelzés nélkül a dolgok elébe vágni, de nem kellett csalódnunk.

Kinek jut eszébe két hétre feleségestül Franciaországba költözni azért, hogy bejárja Burgundia és Bordeaux, valamint Cognac legkiválóbb szőlőtermő helyeit egy első pillantásra szűknek tűnő, lenyitható tetejű kétüléses sportkocsival, ráadásul az esős tavaszi évszak közepén? Hát nekünk.

Az első kihívással akkor szembesültünk, amikor megpróbáltuk átgondolni, mi mindenre lehet szükségünk az úton. Egy kétszemélyes roadster nem arról szól, hogy a fél házat felpakolva kedvenc kispárnánkkal, kávéfőzőnkkel és a magyar szokásoknak megfelelően, biztos, ami biztos alapon néhány tálca paradicsommal és paprikával felszerelkezve vágjunk neki a nyaralásnak, pontosabban tanulmányútnak. Miután a lehető legrövidebbre húztuk az összepakolandó dolgok listáját, magunk is meglepődünk. A degeszre tömött hátizsák, a közepes méretű sporttáska és a szabvány kisbőrönd, valamint a vaskos laptoptáska mellé még az ajándékba szánt két karton tokaji szárazfurmint és szekszárdi kadarka is kényelmesen befér a 250 literes csomagtartóba. A fényképezőgépeknek és néhány palack ásványvíznek az utastérben az első ülések mögötti résekben találtunk helyet. Itt jegyezzük meg, hogy kifejezetten praktikus a jobb könyökünk mögött terpeszkedő álsíalagút, afféle pótkesztyűtartó, ami nagyon mély és külön zárható is.

Fotó: Autómenedzser

A viszonylag könnyű, ám kétszáz lóerős kocsinak sem a csomagok, sem mi nem jelentünk különösebb megterhelést, gond nélkül hozza a papírformát, ha nyomjuk, 6,5 másodperc alatt fent vagyunk százon. Az S tronic sebességváltó pontosan végzi a dolgát, ám normál állásban kicsit lomhán mozgatja az autót, vagy erőteljes rúgások vagy pedig – és mi ezt javasoljuk – a sportfokozat használata teszi igazán élvezetessé az autózást. Sok kolléga elmerengett már a kényelmes aszimmetrikus bőrkormányon, a kemény sportos futóművön és a rideg német funkcionalitást meghaladó belső térkialakításon. Viszont ha már itt tartunk, megemlítenénk, hogy a kormánykerék közepe kicsit sorjás, olcsó feelinget áraszt, és meglehetősen éles a kontraszt a kormány szép bőre, annak kidolgozottsága és a szürke műanyag közepe között – mintha csak egy régi, fapados Seat Ibizából apportálták volna az utóbbi anyagot. A sok ezer kilométeres utat jól bírtuk a sportos bőrülésekben.

Hiába tűnik első pillantásra dizájnos űrkapszulának az autó belseje, sőt, kicsit klausztrofóbiás érzésünk támad a családi egyterű után, de aztán csak jut elég hely a lábunknak, s ha megfelelő hosszúságú az alkarunk, még a könyöklőt is ki tudjuk használni. Igaz, a szivargyújtót kissé béna helyre tették. Mivel az autóban nincs beépített navigáció, így a sajátunkat visszük, ám parkolófokozatban nagyon nyomja a sebességváltó annak drótját, és ahhoz nincs kedvünk, hogy állandóan fel-le szereljük a GPS tartóját. Ha csak három centivel eltolják kissé balra, már megoldották volna a problémát.

A fentiek persze másodlagosak ebben az autóban, hiszen a TT-t a győri szakik kifejezetten élményautózásra rakták össze, feltehetően senki nem gondolt arra, hogy néhány elvetemült honfitárs heteken át második otthonaként fogja használni. (Kedvenc szomszédom egyébként azzal fikázta, neki ilyen sosem kéne, mert nem fér el benne a család. Ő talán csak arról feledkezett meg, hogy az autóipar utóbbi száz éves fejlődéstörténetében többféle vásárlói szegmens számára fejlesztettek ki gépjárműveket, ez speciel nem a nagycsaládosok nyári nyaralására készült, és hát, a kőművesek és szerszámaik számára is vannak speciális modellek, ők inkább ne a TT Roadsterben gondolkodjanak.)

Tulajdonképpen a Burgundiáig tartó első hosszabb utazás alatt nincs sok dolgunk. Nejünk relatíve hamar megszokja az általa macskakajaszagként aposztrofált friss bőr illatát, berakjuk D-be a váltót, beállítjuk a tempomatot 130-ra, időnként indexelünk, és néha megállunk egy kávéra. Legfeljebb akkor válik kicsit izgalmasabbá a vezetés, amikor átsuhanunk a német autópályákon, arrafelé néha erőt vesz rajtunk a magyar kivagyiság és megnézzük, mennyit bírnak a konkurens Mercedesek. Nem kell szégyenkeznünk, ha keményebben odalépünk az Audinak, hármasban akár 140-ig is kihúzatható, s jóllehet 150 fölött már nem nagyon érteni egymás szavát, még 200 fölött sem elviselhetetlen a menetzaj.

Amíg nekünk is volt szerencsénk kabriót birtokolni, addig felvilágosulatlan ismerőseink állandóan azzal a kérdéssel fárasztottak, hogy vajon nem-e esik-e be az eső-e az autóba? Ilyenkor türelmesen elmagyaráztuk, hogy nyitott tetővel természetesen beesik, de hogy nem napernyős dizájnelem rajta a tető, hanem komoly szigetelő. Nos, roadsterünkön is ilyen a ponyva, még a legnagyobb viharokban sem folyt be egy csepp víz sem – márpedig sajnos, viharokból alaposan kijutott nekünk a szűk két hét alatt.