Balavány György
Balavány György

Nem mintha túlélték volna a soát, de legalább a gyertyákat meggyújtották.

Elment az áram tegnap este. Jött egy egy rohadt nagy széllöket, ültem a gép előtt, mert mindig a gép előtt ülök, csak most hevesen krehácsolva ültem, mert meg vagyok fázva fülig, és kortyolgattam a gusztustalan és forró gyógyteát, amikor paff, sötét lett. Elkezdtem kiabálni, hogy mindenki jól van-e, az ember nem tudhatja ilyenkor, nem-e valamelyik kölök dugott gemkapcsot a konnektorba. Jól volt mindenki, csak meg voltunk vakulva. Nagyjából tudjuk, persze, hogy mi hol van, ezért azt süvöltöttem, hogy mindenki botorkáljon a konyha felé.

A merülő mobilom még pislákolt annyit, hogy megtaláljam a gyufát, meggyújtottuk a konyhaasztalon az adventi gyertyákat – szabályszegő módon mind a négyet –, aztán kerestünk gyertyákat még, sokat, és tettünk mindenhová.

Felhívtam az Elműt, azt mondták, holnap reggel nyolc és tizenkettő közt ki tudnak jönni. Nem, mondom, most tudnak kijönni, ugyanis a fűtés, a hűtés, az internet, a minden áramról megy. Jó, azt mondja az Elmű, akkor hat órán belül érkeznek. Két órán belül, mondom, hat, feleli az Elmű, rögzíti a címet és elköszön.

Az első sokk és az áramfüggők tipikus reflexei után (tudsz adni egy töltőt? De Apa!) kezdtünk beleszokni a helyzetbe. Nem líráznám túl, de szép a gyertyák fénye, na. És milyen erős, főleg, ha megszokja az ember szeme, hogy beérje akkora fénnyel, amekkora van. Olyan melegecske hangulat lett. Mit csináljunk? A leckeíráshoz is gép kéne. A cikkíráshoz is gép kéne. Hát, nem lesz ma se lecke, se cikk.

Összeültünk beszélgetni, aztán lekerült a falról az egyik gitárom, és valahogy még jobb lett az egész. És akkor jutott eszünkbe, hogy jé, mindjárt hanuka van. És arról egy csomó minden eszembe jutott, és erről a csomó mindenről is beszélgettünk, a tétényi zsidótemetőről, Roth Magdolna dédanyámról, meg a fényről, a reményről, ilyen fontos, de túlhasznált szavakról. És eszembe jutott egy sztori, azt is elmeséltem, hogy láttam egy fotót – az áram- és internetfüggők reflexével már nyúltam is a géphez, hogy mutassam –, amikor egy lengyel vagy holland, már nem emlékszem, tranzitállomáson gyertyát gyújtanak a deportáltak.

Merthogy a gyertya a világosságról, az meg az életről szól, meg ez az egész a reményről, ilyen túlhasznált szavakról, vagyis arról, amit jelentenek, és hát amit jelentenek, az mikor is kéne jobban, mint ha sötét van, meg félelem. Meggyújtották, nem mintha túlélték volna végül a soát, de legalább a gyertyákat meggyújtották, ha ez jelent valamit, és szerintem jelent.

És megint rájöttünk, hogy igazából milyen jó is nekünk.

És akkor durván megzörgették kintről az ablakot. Elképzeltem, ahogy a legkisebbet az ágyneműtartóba dugom, a nagyobbakat felzavarom a padlásra. Ki az, kiabáltam ki. Az Elmű, kiáltották vissza. Kimentem boldogan krehácsolva, elkezdtek beszélni valami hibajegyzékről, ágakról, trafóról, meg jóégtudja, hogy miről.

Mikor elmentek, égve hagytuk a gyertyákat, és lefeküdtünk. És azért jó volt, hogy visszajött az áram, motyogva beindult a hűtő, a kazán, a számítógép, és a szemembe vágott a nagyvillany fénye, örültem neki, ha hajnal háromkor is keltem lekapcsolgatni mindent, miközben utolsókat pislogtak a gyertyák.

Csak azt szeretném még mondani: boldog mindent mindenkinek, akit illet. Reményt, ha kell, világosságot, ilyesmit. Mert hát hogyne kéne.