A jelenlegi 40-45 éves korosztály aktív éveinek nagyjából a felénél jár, és már csak 20-25 éve van a nyugdíjig. Így sokukat egyre inkább foglalkoztatja, miből fognak megélni időskorukban. Többen sejtik már, hogy 2030-40 körül már recseg-ropog a magyar nyugdíjrendszer, a következő évtizedekben ugyanis egyre több nyugdíjast kell eltartania egyre kevesebb aktív magyarnak. Magyarországon ugyanis, mint Európa más országaiban is, folyamatosan csökken a népesség, miközben emelkedik az átlagéletkor.

Jelenleg is csaknem 3 millió nyugdíjas jut 3,8 millió foglalkoztatottra, és ez az arány a következő 4-5 évben ugrásszerűen tovább romlik. A legnépesebb korosztály, a Ratkó-korszak több százezer gyermeke ugyanis eléri a nyugdíjaskort és óriási tömeg lép az ellátotti rendszerbe. Már ez is túlzott terhelés lesz a rendszernek, de őket még talán el fogja viselni. Az igazán nagy gondot a Ratkó-korszakban születettek gyerekeinek ugyancsak nagy tömege fogja jelenteni, egyes szakértők szerint az ő nyugdíjba vonulásukra ugyanis már nincs felkészülve a rendszer. Ez a jelenleg negyvenes évei elején járó generáció.

Nem segít az állam

Ahogy kezdenek felnőni a gyermekei, ebben a korban a legtöbb ember elkezd gondolkodni azon, mi lesz vele nyugdíjasként – mondja Judit, aki 42 évesen öt éve dolgozik egyéni vállalkozóként a kommunikációs szektorban. Pályáját a rendszerváltás környékén kezdte, nagyrészt a közszférában és az államigazgatásban dolgozott, mielőtt vállalkozni kezdett. Öngondoskodás-hívőnek vallja magát, és mint ilyen, nem tipikus magyar: vannak megtakarításai, magánnyugdíjpénztár-tag maradt, és nagyon bosszantja, hogy mindenki arra számít, majd az állam segíti őket időskorukban, mert fizetik a járulékokat. Nem fog segíteni, mert az egészségügytől az oktatáson át a nyugdíjrendszerig minden szisztéma úgy működik Magyarországon, hogy fizetni kell a költségeit, mégis minden szolgáltatásért újra kell fizetni – érvel. Mint meséli, ha megbetegszik a gyermeke, végül magánorvoshoz kell vinnie, és ha taníttatni akarja, azért is fizetnie kell.

Fazekas István

Ez alól nem tarja kivételnek a nyugdíjat sem. Be kell fizetni a kötelező összeget a nyugdíjrendszerbe, de ha valaki valóban gondoskodni is akar magáról, magánbefektetéseket kell tartania. Ennek ellenére Judit azon kevesek közé tartozik, akik fontosnak tartják az adófizetést: Ezért egyéni vállalkozóként minden közterhet fizet, nem él a nem legális „adóoptimalizáció” lehetőségével. „Nem dolgozom számla nélkül, amiért mindenki hülyének néz, és az utóbbi időben én is elgondolkodtam azon, hogy nagy balek vagyok” – mondja, és azt panaszolja, így háromszor annyit kell dolgoznia, mint másnak ugyanazért a munkáért.

Judit szerint „egészen elképesztő, hogy minden politikai erő azt fújja, mennyire fontos az öngondoskodás, miközben mindent megtesznek, hogy szétverjék”, ami mindenekelőtt abban mutatkozik meg, hogy mindent kiszámíthatatlanná tesznek. „Az öngondoskodás nagyon nehéz ebben az országban: ha valaki próbál megtakarítani, nem tudja kiszámítani, elegendő lesz-e a megtakarítási forma, amit választ, mert mindig mindent felforgat a mindenkori kormány” – mondja és példaként a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások államosítását hozza fel. Ugyanez a bizonytalanság megfigyelhető minden másban is, csak egy példát említve, ha a gyerekem be akarom íratni egy hatosztályos gimnáziumba, nem tudhatom, hogy az iskola két év múlva is lesz-e még – teszi hozzá.

Amit nem vehetnek el

„A nyugdíjjárulékot mindig is úgy fogtam fel, mint adót, amellyel a jelenlegi nyugdíjasokat tartjuk el” – mondja Dávid, aki tíz évig vállalkozó volt, jelenleg alkalmazott egy cégnél. Úgy látja, a fiatalabb generációval szemben neki még lehet némi reménye abban, hogy amikor a 2030-as években nyugdíjba vonul, még lesznek, akik eltartják az akkori nyugdíjasokat. Egyébként arra, hogy a nyugdíjas éveire gondoskodjon magáról valaki, a tulajdonfelhalmozást, elsősorban az ingatlanvásárlást tartja a leginkább megfelelőnek. A pénzügyi befektetésekben – mint például a bankbetétekben – viszont egyáltalán nem bízik, mert úgy érzi, azokat bármikor elveheti az állam, „lásd a ciprusi bankbetétek esetét, vagy a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások hazai államosítását” – mondja.

A másik lehetőség a család, ami segíthet gondoskodni idősebb koráról. Szerinte a gyermeknevelés befektetés is, és abban bízik, ők majd eltartják időskorában. Persze nem azonnal a felnőttkoruk elérésekor: egy mai 20 és 30 év közötti pályakezdő ugyanis még nem képes erre, inkább 40-45 körül kezdheti el valaki eltartani a szüleit. Ő azonban még szerencsés volt, a szülei kapnak nyugdíjat és örököltek is, így nincs szükségük támogatásra.

Hasonlóan látja Kálmán is, aki egy biztosítónál dolgozik, és úgy látja, a most 40 körül járó generáció számára már nem túl biztatóak a kilátások. Munkahelye miatt jobban rálát a nyugdíjkérdésre, mint mások, és úgy tervezi, 5-6 év múlva egy fix összeget rendszeresen be kell majd fektetnie ahhoz, hogy időskorában is megéljen. Megtakarításai persze most is vannak, de azok inkább aranytartaléknak vannak félretéve, illetve arra, hogy a gyermekei oktatását ki tudja majd fizetni. Egyébként két évtizedes pályáján csak tíz évig volt teljesen bejelentett alkalmazott, később a biztosítási szakértőket jellemzően kiszervezték. Ennek ellenére munkaévei alatt nagyjából mindig a minimálbér két-háromszorosa után fizetett járulékot, így nyugdíjba vonulásakor körülbelül az átlagjövedelme 60 százalékára számít járadékként. „A gyermekeimre viszont nem szeretnék hagyatkozni, meg lesz nekik a saját problémájuk” – mondja, és félig viccként hozzáteszi, mire nyugdíjba menne, lehet, hogy az államnak nem kell majd kifizetnie a járadékot.

Esetleg egy szívroham

Jenőt, aki egy cég vezetőségi tagja, erősen foglalkoztatja, mekkora nyugdíjra számíthat időskorában, de őt már fiatalkora óta foglalkoztatja a nyugdíjkérdés. Arra számít, az ő esetében nem lesz probléma, voltak ugyanis nagyon jó évei, amikor magasak voltak a befizetései, és mivel ő is maradt a magánnyugdíjpénztáránál, onnan is számít időskori járadékra. Az állami rendszertől viszont nem vár túl sokat: szerinte a jelenlegi 75 százalék helyett, az ő generációja már csak az átlagjövedelem 45-50 százalékára számíthat nyugdíjként.

Ennek ellenére most „nincs felhalmozó fázisban”, mint fogalmaz, sok gyermeke van, így rájuk megy el a jövedelme. Úgy tervezi azonban, hogy nagyjából 55 éves korától a nyugdíj előtti tíz évét ismét felhalmozásra fogja fordítani. Azt viszont elképzelhetőnek tartja, hogy mire nyugdíjba megy, a nyugdíjkorhatár tovább emelkedik (a jelenlegi szabályok szerint 2018-ra emelkedik 62-ről 65 évre a korhatár úgy, hogy a következő években fokozatosan egyre magasabb életkorban mehetnek nyugdíjba a munkavállalók). Kérdésünkre, hogy nem lenne-e jobb széthúzni ezt a még rendelkezésére álló hosszabb időre, annyit mond, valamit azért tesz most is a nyugdíjáért. Van például életbiztosítása, amely éppen ötvenéves kora után fog lejárni, abból egy nagyobb összegre számít. „Nagy kérdés persze, hogy 55 évesen elvisz-e egy szívroham, mint sok magyar férfit” – mondja nevetve, de hozzáteszi, attól „tart” ennél szerencsésebb a vérvonala.

Stiller Ákos

„A jóisten kegyelmére”

„Nem gondolkodom a nyugdíjról, mert mire a jelenlegi szabályok szerint nyugdíjba mehetnék, tovább fog emelkedni a nyugdíjkorhatár. Lehet, hogy meg sem érem a nyugdíjaskort” – mondja Csaba, aki 41 évesen nagyjából a rendszerváltás óta dolgozik különböző munkahelyeken, de ebből legfeljebb tíz évet volt bejelentve, akkor is mindig a legalacsonyabb bérre. A jelenlegi szabályok szerint még tíz évet kellene bejelentett munkával töltenie, hogy kapjon valamilyen nyugellátást, de úgy sejti, az olyan kevés lenne, hogy biztosan nem tudna megélni belőle. Több ismerőse 30 év munkaviszony után olyan kevés nyugdíjat kap, hogy abból lehetetlen kijönni – magyarázza. Egyébként kétgyermekes családapa, de nem számít arra, hogy majd ők eltartják, „a gyermekeim nem akarom terhelni, ezt már most tudom” – mondja, és a kérdésre, hogy akkor mire számít, azt válaszolja, „a jóisten kegyelmére”.

Az ő példája várhatóan tömeges méretekben jelenik meg a következő évtizedekben: a népesség folyamatos csökkenése mellett a 2030 és 2040 között nyugdíjba vonuló generációnak komoly problémát fog okozni, hogy jellemzően a rendszerváltás utáni időszakra estek a munkaéveik, és közülük nagyon sokan egyáltalán nem voltak bejelentve évekig, vagy nagyon alacsony összegre (a többit pedig adó- és járulékfizetés nélkül zsebbe kapták). A legnagyobb bajba a feketén foglalkoztatottak kerülnek majd, mert nyugdíjat csak 20 év munkaviszony után kaphatnak. Nem lesz sokkal jobb a „minimálbéreseknek” sem, nem lesz ugyanis elég nyugdíjuk az elfogadható öregkori megélhetéshez.

A magas állami elvonások és a rendszer bizonytalansága a jövedelemeltitkolás és a feketegazdaság felé tolta a lakosságot, aki tudott – munkavállaló és munkáltató egyaránt – menekült a rendszerből, és igyekezett minél kevesebb járulékot fizetni. Más országokban általában az átlagjövedelem környékén fizetnek legtöbben adót, Magyarországon viszont a minimálbér környékén adóznak a legtöbben, vagyis nagy valószínűséggel az efeletti jövedelmüket elrejtik az állam elől.