szerző:
hvg.hu

Az már évek óta jellemzővé vált, hogy az iskola nyíltan tarhál a szülőktől, de mostanában már olyanok is bejöttek, hogy a bölcsőde simán elviszi a háztartás jövedelmének negyedét, a rendelő pedig csak külön pénzért rak az ember törött lábára olyan gipszet, ami normálisnak mondható. Mélyre zuhant azoknak az állami és önkormányzat szolgáltatásoknak a színvonala, amelyek alapból járnak. Egyébként van minden, csak külön kell érte fizetni. De miért, amikor az adóterhelésünk magas, vagy akár még növekszik is?

Kelet-Európában Magyarországon a második legnagyobb a bérjövedelmek utáni elvonás mértéke, a fizetésekből csak Bosznia egy részén vesznek le többet, mint nálunk. Igen sok adót fizetünk, de ehhez jön még, hogy az utóbbi években a nem munkabérekhez kötődő terhelésben is beerősítettünk, hiszen az uniós tagállamok közül Magyarországon nőtt a legnagyobb mértékben a GDP-hez viszonyítva az ilyen állami bevételek aránya. Emlékeznek az elmúlt öt évből ezekre? Világviszonylatban is kimagasló 27 százalékos áfa, bank-, telekom-, telefon-, hipermarketadó, energetikai különadó, sokszorosára növelt élelmiszer-felügyeleti díj, megnövelt nyugdíjjárulék és a plafonjának eltörlése, ráadásul a magán-nyugdíjpénztári vagyon voltaképpeni állam általi bekebelezésével megspékelve, és akkor a tranzakciós adóról még nem is beszéltünk. Hogy csak a legkarakteresebb, legjellemzőbb teherváltozásokat említsük, míg a másik oldalon nem áll más, csak 15 százalékos, egykulcsos személyi jövedelemadó és a családi adókedvezmény.

De ha egyre többet fizetünk, akkor kapunk-e cserébe egyre jobb közszolgáltatásokat?

Bizonyosan vannak az életnek olyan területei, ahol igennel felelhetünk a kérdésre (az uniós pénzekből megvalósított infrastrukturális beruházások például javíthattak egy-egy közszolgáltatás színvonalán, bár a Budapest–Esztergom-vasútvonal példája még ezt is képes megkérdőjelezni), a trend azonban a legtöbb esetben éppen ennek az ellenkezője.

A valóságban úgy tűnik, mintha állam és önkormányzat mind jobban kivonulna bizonyos területek finanszírozásából. A közfeladatot természetesen ellátják, de az utóbbi időben egyre szaporodnak azok a példák, amelyek arra utalnak: az „alanyi jogon járó alapszolgáltatás” színvonalát annyira lerontották, hogy az állam csak külön fizetség ellenében (co-payment) ad európai mércével is elfogadható megoldásokat. Akár kényszerűségből, akár szándékosan történik ez a minőségromlás, a végeredményt tekintve mindegy is: hiába fizeti az ember például az egészségbiztosítási járulékát mint a katonatiszt, ha nem bírja kivárni, hogy jó pár hónapos csúszással végezzenek el rajta egy vizsgálatot, bizony kifizeti azt a sok tíz- vagy százezer forintot, amelybe az kerül egy egészségügyi magánszolgáltatónál.

A „co-payment” persze mindig is része volt a nagy ellátórendszereknek, leginkább az egészségügyben és az oktatásban kapott szerepet, így manapság inkább csak a mérték növekedése látványos. Soha senki sem gondolta például komolyan, hogy az ingyenes oktatás tényleg ingyenes. Mégis vannak különbségek. Amikor például az osztálykirándulásért fizetni kell, akkor zsebébe nyúl a szülő. Az viszont már elég aggasztó, ha a WC-papírt sem képes megvenni az iskola – mert bizony ez nem egyedi eset az országban.

Azt sem gondolta senki, hogy az egészségügy ingyenes: a járulékfizetésért cserébe kapunk például ágyat egy kórházi kórteremben, de azt is tudjuk, hogy szinte mindenhol van fizetős hotelszolgáltatás, ahol egy-kétágyas, európai mércével mérve is elfogadható körülményeket biztosítanak a betegeknek. Azt azonban már kevésbé lehet elfogadni, hogy a befizetett járulékokból csak olyan gipszbe teszik az ember lábát, amelyben alig tud járni – mert ma ez a helyzet nálunk. Ha viszont fizet, akkor máris van kényelmesebb megoldás.

Az alábbiakban bemutatunk néhány kiragadott példát, amelyben a co-payment nőtt, illetve szerepe erősen megkérdőjelezhető, vagy legalábbis elgondolkoztató. Ha ön ennél is találóbbat tud, kérjük, írja meg az [email protected] címre.

A bölcsőde, ami elviszi a családi költségvetést

Mennyire várható el ma Magyarországon, hogy valaki három évig otthon maradjon a gyermekével, és a gyesből, illetve a gyedből boldoguljon? És ha nem, akkor a bölcsőde működtetése milyen mértékben az önkormányzat, szélesebb értelemben az állam feladata? Örök kérdések ezek, mindenesetre az önkormányzatok számára pár évvel ezelőtt lehetővé tették, hogy a bölcsődében térítési díjat szedjenek az étkezési díjon felül. Ezzel az állam – az önkormányzatokon keresztül – voltaképpen a szülőkkel pótoltatja ki a bölcsődék fenntartási költségét. Sorra kaptak is az alkalmon a helyhatóságok. Egy Budapest környéki kisváros az elsők között élt a lehetőséggel, és a család jövedelmétől függő, sávos díjfizetési rendszert vezetett be. A nagyon kevés jövedelemből gazdálkodóknak nem kellett fizetni egy fillért sem, de a felső határt körülbelül havi 25 ezer forintnál húzták meg, ebben persze nem volt benne a havi durván 8 ezer forint körüli étkezési díj. Ráadásul a bölcsi még havi 500 forintos alapítványi díjat is kért a szülőktől, arra hivatkozva, hogy a tönkremenő játékokat folyamatosan ebből pótolják.

Idén szeptembertől a város szintet lépett. Eltörölte a térítési díj felső korlátját, így már az egy főre eső családi rendszeres jövedelem egynegyedét lehet beszedni minden egyes gyerek után. A határ a csillagos ég, most már nem kell gazdagnak lenni ahhoz, hogy valaki havi 50-60 ezer forintot fizessen ki gyermekenként a szolgáltatásért. És erre jön rá persze a 8 ezer forintos étkezési díj és az 500 forintos alapítványi cech. Ekkora összegből pedig már egy magánbölcsőde is bőven kifizethető. És "persze" folyékony szappant, szalvétát, zsebkendőt is vinni kell a bölcsődébe, ahol elmondják, hogy örülnek annak, ha nagyobb adag gyümölcsöt visz be a szülő (hogy azt egyék a gyerekek pár napig, mert a bölcsi által felszolgált adag nem túl sok), és szóba hozzák, az udvari játékok festésére, javítására, ahogyan eddig, úgy a jövőben is várják a jelentkezőket.

©

A gipsz, amivel ön nem fog járni

Ha eltörte a lábát, és be kell gipszelni, akkor érdekes választás elé állítja a magyar társadalombiztosítás. A hagyományos, vagyis nehéz, és víz alá nem tehető csontrögzítő ingyen (vagyis a befizetett járulékai fejében) jár. A talptól combközépig érő gipsz simán nyomhat 5-6 kilót is, amivel elég nehézkessé válik a mozgás.

Ezzel szemben a könnyű vagy műanyag gipsznek mondott, valójában poliuretán gyantával átitatott üvegszálból készült rögzítőpólya csak 20-30 dekagramm, és még vízálló is. További előnye, hogy tisztán is tartható, és például a gyerekeknél a trauma okozta ijedtséget feledteti, hogy különböző színekben választható. A műanyag gipsz nem is túl drága, a gyógyászatisegédeszköz-boltokban mérettől függően 1300-2300 forintért lehet kapni. Más kérdés, hogy a traumatológián a gipszmester a fiókból szolgálja ki az ilyen „extra igényeket”, és a tarifa tetszőleges, rendszerint több ezer forintra rúg. További kiadás lehet, hogy a műanyag gipsz nem bírja az aszfaltot, ezért célszerű hozzá speciálisan erre a célra készült, biztonságos cipőt vagy szandált is beszerezni – további 4-6 ezer forintért.

©

A szuri, ami a szülőnek is fáj

A kötelező oltások mellett számos szabadon választható, ajánlott vakcina van, ezek nem járnak alapból, de ki ne szeretné beadatni a gyerekének? Egy rotavírus elleni oltás ára például ma 42 ezer forint, ám amikor elballag az ember a gyerekével a doktorhoz, ott további pár ezer forintot is legombolhatnak róla, csak azért, mert a gyerek megszúrása külön munka. A rota azért érdekes példa, mert kétszer kell beadni, így a szuri után is kétszer pár ezer forintot fizettetnek ki a szülővel. Azt azonban kevesen tudják, hogy ennek a szolgáltatásnak is van olcsóbb, sőt ingyenes szintje, hiszen a díj kiszabása opcionális. Mivel szabad orvosválasztás van, vannak olyan rendelők, ahol ingyen is beadják az oltásokat, de a tájékozatlanabb szülőket könnyen palira lehet venni, hiszen nem feltétlenül tudják ezt.

Esküvő – a boldogságnak ára van

Bár a gigantikus esküvők tartása sokak álma, ma is vannak olyanok, akik szűk körben, különösebb felhajtás nélkül mondanák ki az igent, élve azzal a jogukkal, hogy elvben ezt az állam ingyen biztosítja a számukra. Valóban ingyen? Szó sincs róla, a házasságkötés is csak elvben ingyenes, ugyanis az önkormányzat jóindulatán vagy bevételmaximalizáló képességén múlik, mi az az összeg, amit az ifjú párnak mindenképpen ki kell fizetnie.

A tényleg ingyenes esketésre a fővárosban például csak néhány kerületben van lehetőség, ráadásul fapados verzióra általában hétköznap, munkaidőben van mód, sőt, akadnak olyan önkormányzatok is, ahol csak a hét egyetlen napján, és ezek az időpontok jellemzően több hónapra előre foglaltak. A legtöbb önkormányzatnál a terembérletért mindenképpen pénzt kérnek, de láthatóan ebben sincs semmilyen egység. Az árak ugyanis 5-100 ezer forint között szórnak (több kerület biztosít valamilyen kedvezményt, a helyi lakosoknak akár százszázalékosat is). Ha ön a saját kertjében vagy kedvenc kocsmájában szeretné a polgári szertartást lezavarni, akkor ezért tipikusan 60-70 ezer forintot kell fizetnie, de van olyan önkormányzat is, amely maga határozza meg, hogy egyáltalán mi lehet a külső helyszín.

©

Az is változó, hogy a terembérletben mi van benne. Van például olyan önkormányzat, ahol csak az anyakönyvezető díját foglalja magában, és ezen felül mindenért külön fizetni kell. A pezsgőt poharanként 300-700 forintért mérik a hivatalban – pedig nem kocsmáról van szó, és ráadásul azt sem kérdezik meg, hogy Törleyt vagy Don Perignont szeretne-e az ifjú pár. Csak azt, hogy „száraz, édes vagy alkoholmentes legyen?”

A szertartáshoz kapcsolódó zene is sokszintes szolgáltatás, és aki saját dalokat visz, annak 9 ezer forintért hajlandóak megnyomni a lejátszón a gombot. Szintén feláras lehet a versmondás, a közös gyertyagyújtás, a homokszórás vagy a virágeső – ezek ára 4-10 ezer forint között mozog. „Vidékre kell menni, ahol „csak” a pezsgőért, a zenéért, a gyertyáért és a virágért kérnek pénzt. Mi csak egy-egy szál virágot kértünk a szülőknek, zene volt és gyertya, így egy vidéki kisvárosban 10 ezer alatt kihoztuk” – ad tanácsot egy érintett.

A tarháló iskola

Szeptember első heteiben a szülők újra és újra szembesülnek azzal, hogy az ingyenesnek mondott állami iskola a valóságban milyen sok co-payment szintet rejt. Az utóbbi pár évben pedig látványosan megnőtt a szülői kiegészítések szükségessége, ami arra utal, hogy a fenntartó egyre kevésbé tudja garantálni az intézmények normális működését.

A tanárok jellemzően méltatlanul nehéz helyzetben vannak, a szülői értekezleteket rendre azzal kezdik, hogy hivatalosan nem kérhetnek egyetlen forintot sem a szülőktől, de... Ez a szülőin tulajdonképpen el sem hangozhatna, ám a valóságban hamar kiderül, hogy ha a gyerekeknek a normális feltételeket szeretnék biztosítani, akkor suttyomban „osztálypénzt” kellene szedni, vagy hallgatólagosan megállapodni abban, hogy az intézmény alapítványi számlájára rendszeres befizetéseket teljesítenek a szülők, szigorúan önkéntesen. A szabályokat általában úgy játsszák ki, hogy a tanárok hivatalosan nem tudnak a szervezett pénzgyűjtésről.

A szülők nem extra luxusra gyűjtenek, hanem WC-papírra, szalvétára, esetleg olyan kiegészítő könyvre, ami sokkal jobb, mint a hivatalos tankönyv. Olykor fizetni kell akkor is, ha azt akarjuk, hogy a gyerek megfelelő mennyiségben és minőségben kapjon zöldséget és gyümölcsöt az étkezésekhez.

Hiába számít ez szürkezónának a rendszerben, az iskolák ma már elértek arra a szintre, hogy nyíltan tarhálnak – kényszerűségből. Sok helyen most már arról van szó, hogy a szülőknek kell perkálni, ha leszakadt a WC ajtaja, és nem akarja, hogy a tornateremben olyan padok legyenek, amelyektől szálka megy a gyerek fenekébe. A kerítésmázolásra, az osztályterem festésére és az udvartakarításra sincs szinte soha pénz, a szülők azt is megoldják saját anyagból, saját munkával.

©

A háztáji nyelvvizsga

Milyen nyelvvizsgát ismer el a magyar állam – például az egyetemi felvételihez vagy a diplomához, amelyhez kötelezően előírja a teljesítést? Természetesen a hazai, magyar hátterűeket, a nemzetközieket pedig csak honosítva. Csakhogy az olcsóbb, magyar „háztáji” vizsgarendszerek külföldön – és sok esetben a hazai munkaerőpiacon is – fabatkát sem érnek, ezért a témát komolyan vevők a ténylegesen mindenhol használható külföldi vizsgák felé kénytelenek fordulni. A magyar állam bizonyos értelemben nem pártolja őket, hiszen például azt a nemzetközi angol nyelvvizsgapapírt, ami a Harvardra, a Stanfordra, a Yale-re, Cambridge-be, Oxfordba és a világ összes valamirevaló egyetemére jó alap, a magyar intézmények csak 10 ezer forintos honosítási díj befizetése után fogadhatják el. Itthon hiába mutogatja bárki a világszerte elismert nyelvtudását, azzal semmire sem megy, majd csak akkor, ha még külön fizet érte.
Cikk megosztása
Címkék