25 évvel ezelőtt, szeptember 10-én este a Magyar Televízió A Hét című műsorában Horn Gyula bejelentette, hogy az ország szeptember 11-én 0 órától kiengedi a határon a keletnémet menekülteket. Geopolitikai jelentőségű konfliktushelyzetben – az elmúlt fél évezredben legalábbis – ritkán tett akkora jelentőségű lépést a magyar politikai elit, mint amilyet 1989 őszén ezzel a döntéssel.

Aközött kellett döntenie a budapesti vezetésnek, hogy a kommunista NDK-val (Magyarország katonai szövetségesével), vagy a kapitalista NSZK-val (az ország egyre fontosabbá váló gazdasági partnerével) ütközik. Utóbb kiderült, helyesen ítélte meg a helyzetet az ország akkori vezetése.

Magyarország ugyanis képes volt a világhatalmak játszmájában felmérni, melyik oldalra álljon. Az is segített természetesen, hogy a térségünkben szerepet játszó nagyhatalmak (Egyesült Államok, Szovjetunió és a nyugat-európai országok) nem konfrontatív viszonyban voltak egymással, hanem a helyzet rendezésében, a kelet-európai átmenet békés lebonyolításában voltak érdekeltek. Ekkor még aligha sejtették, hogy ez az átmenet hová is fog vezetni. (És talán még ma sem sejtjük ezt, hiszen a globális és az európai erőterek 2014-ben éppen drasztikusan és tragikusan átalakulóban vannak.)

Az 1988-89-es enyhülési folyamatok azonban egymásra épültek, ahogyan ezt már a Páneurópai piknikről szóló, néhány hete megjelent cikkünkben áttekintettük: a román-magyar menekültválság, az erdélyi magyarok folyamatos átszökése-áttelepülése miatt itthon az emberi jogok – és azokon belül a menekültügyi szabályozás – egyre fontosabbá váltak, Magyarország világútlevelet vezetett be saját polgárai számára, és leszerelte a vasfüggönyt, amely Keletet és Nyugatot választotta el a második világháború után. Ezt az enyhülési folyamatot használták ki az NDK-ból hagyományosan a Balatonra és Budapestre érkező turisták, akik hamarosan menekültté „léptek elő”, s akik közül első ízben a Pozsgay Imre és Habsburg Ottó támogatásával megrendezett Páneurópai pikniken néhány százan hagyhatták el Magyarországot. A piknik (augusztus 19.) és a magyar kormány 1989. szeptember 10-i, a menekültek másnapi kiengedéséről szóló döntése között azonban rendkívüli események zajlottak.

Megnyitott határátkelő és Wartburg 353W 1989. szeptember 10-én Hegyeshalomnál
©

„Milyen létjogosultsága lehetne egy tőkés NDK-nak a kapitalista NSZK mellett?”

Budapest hozzájárult a kelet-európai kommunista rezsimek közül az egyik legkonzervatívabb rendszer, az NDK bukásához. Azaz Kelet-Németország úgy bukott el, hogy nem is csak a saját területén történtek a kulcsfontosságú események. Az ottani tehetetlenséget mutatja az NDK egyik főideológusa, Otto Reinhold augusztus végi rádióbeszéde, amelyben azt bizonygatta, hogy „a menekültáradat megszüntetésére is alkalmas politikai reformok életbe léptetését” azért kell kizárni, mert „ezek kikezdhetik az NDK létét”. Egyben a többi kelet-európai állam helyzetére, az ottani politikai átalakulásokra is utalva próbálta érzékeltetni a keletnémet kommunista vezetés dilemmáját: „milyen létjogosultsága lehetne egy tőkés NDK-nak a kapitalista NSZK mellett?”.

A Sinatra-doktrína

Pedig Reinhold ekkor már tisztában volt azzal, hogy Tadeusz Mazowiecki személyében 40 év után nem kommunista miniszterelnök került Lengyelország kormányának élére, s ebbe Moszkva nem szólt bele. A Szolidaritás térnyerését a Mihail Gorbacsov nevével fémjelzett szovjet vezetés egyszerűen nem akadályozta meg, mint a korabeli magyar lapok is közölték 1989. augusztus 25-én: a Szovjetunió jelezte, hogy „ez lengyel belügy”.

Ez egyben a Brezsnyev-doktrína bukását jelentette, azt, hogy Moszkva többé nem avatkozik be a prágai tavasz leveréséhez hasonló módon a kelet-európai szocialista országok belügyeibe. Ezt még abban az évben – október 25-én – Sinatra-doktrínának nevezte el a szovjet külügyi szóvivő, Gennagyij Geraszimov, utalva Frank Sinatra „My way” című számára, azaz: mindenki a saját útját járhatja.

Ceausescu hobbija a szocializmus építése volt ekkor még

A „My way”-be 1989 augusztusában még az is belefért, hogy a prágai keményvonalas kommunista vezetés elfojtani igyekezett a csehszlovák tüntetéseket (az augusztus végi napokban volt előzetes letartóztatásban a fideszes Deutsch Tamás is a Vencel téri demonstráción történtek miatt), miként az is, hogy Ceausescu pártfőtitkár egyfelől a román atombomba létezését tagadta egy zágrábi lapnak, majd azt ecsetelte: „Hobbim a romániai szocializmus megvalósítása. A tévében megnézem a ’Kojak’ című sorozatot és más sorozatokat is. Ha időm engedi, elmegyek vadászni.” Pár hónap múlva aztán a román diktátort kivégezték, ám decemberi bukása előtt néhány héttel – mint Dalos György írja a Gorbacsov című életrajzi kötetében – Ceausescu még Mihail Gorbacsovval üvöltözött a Kremlben. A vita annyira elfajult a két kommunista vezető között, hogy még a testőrök is többször benyitottak a tárgyalásra.

Grósz Finnországban jelentette be: feladja

Mindeközben példátlan dolgok zajlottak a magyar állampárt vezetésében is: Grósz Károly pártfőtitkár finnországi tárgyalásai közben, Helsinkiben jelentette be – a Magyar Nemzet szeptember 5-i számában címlapon hozta a nyilatkozatot –, hogy az MSZMP közelgő kongresszusán lemond a posztjáról. Ezzel a hazai reformerek nyertek nagyobb teret az MSZMP vezetésében, amely néhány hét múlva MSZP-vé alakult át.

Nem lehetett előre tudni, mi történik majd

Utólag visszatekintve meglepő, miért is tűnt 1989-ben két rossz közötti döntésnek – ahogy ezt nagyjából Nyers Rezső érzékeltette az állampárt központi bizottsága előtt – az NDK-s menekültek kiengedése Magyarországról. Hiszen ma már tudjuk, a magyar lépés a két Németország egyesüléséhez járult hozzá, és Európa második legnagyobb népességű (Oroszország után), illetve az Európai Unió legerősebb gazdaságú országának megalakulásában nyújtottunk segédkezet.

Ám ezt akkor még nem lehetett előre megjósolni. A német egyesítés ugyanis geopolitikai, stratégiai játszma volt, amelyet a második világháború négy győztes nagyhatalma (USA, Szovjetunió, Egyesült Királyság, Franciaország), illetve az akkor még létező két német állam, az NSZK és az NDK tárgyalt meg a későbbiekben, döntően 1990 folyamán. Tény, előzmények nélküli sem volt a folyamat: 1989 júniusában már közeledést hozott a német-szovjet kapcsolatokban Kohl kancellár és Gorbacsov találkozója, ahol mindkét fél elismerte a másik biztonsági igényeit – írja a Deutsche Geschichte című 1997-es német kiadvány. Ez pedig megteremtette azt a bizalmi kapcsolatot, amelynek nyomán alighanem Gorbacsov is megengedhette a későbbi, NDK-s menekültekkel kapcsolatos magyarországi fejleményeket. Ám a Szovjetunió felbomlása is napirendre került ekkoriban már, a balti államok is mozgolódtak, s bár önállósodásuk ekkor még nem következett be, de a magyar vezetőknek tekintettel kellett lenniük Gorbacsov helyzetének romlására, a keményvonalas moszkvai konzervatívok esetleges ellentámadására is.

A magyar vezetés dilemmái

A magyar vezetés lépését 1989. szeptember 13-án, a keletnémetek kiengedése után két nappal Nyers Rezső, a még néhány hétig fennálló magyar állampárt vezetője a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának (MSZMP KB) ülésén igyekezett megvédeni. (Ezekben az időkben egyébként Nyers az egyik legkellemetlenebb feladatot vállalta magára: Erich Honecker német kommunista vezetővel ő próbálta fenntartani a párbeszédet. Horn Gyula külügyminiszter egyébként maga is elutazott Kelet-Berlinbe, de ő nem tudta meggyőzni az NDK vezetőit.) Úgy fogalmazott: „Mi nem számítottunk arra, hogy a határ megnyitása ilyen mértékű állampolgártömeg átáramlásával jár, ugyanúgy a NDK vezetése nem számolt azzal, hogy az ő részükről megindul egy nagy áramlás Magyarország felé, semmiféle korlátozást nem alkalmaztak.”

Nyersnek jó oka volt a védekezésére, hiszen Magyarország ekkor nem a Varsói Szerződésben vele szövetséges NDK, hanem a NATO egyik tagállamának javára döntött egy kritikus kérdésben. Más kérdése, hogy a magyar-nyugatnémet kapcsolatok nem hirtelen javultak meg 1989-ben: Pók Attila történész, a Magyar Történelmi Társulat főtitkára egy idén megjelent német nyelvű könyvében (Klios Schuld, Klios Sühne) emlékeztet arra, hogy Havasi Ferenc MSZMP-vezető, gazdasági KB-titkár és Axel Zarges CDU-képviselő kulcsszerepet játszott már 1985-86-ban a kapcsolatok javulásában. De a liberális Lambsdorff gróf és Franz-Josef Strauss CSU-vezető is közreműködött e folyamatban.

NSZK–NDK-ügy?

Nézzük azonban tovább Nyers indoklását: „A mi eredeti álláspontunk az volt, hogy az NSZK és az NDK ügyének tekintjük a dolgot, tehát nekik kell megegyezniük. Indultak is ott nem hivatalos tárgyalások, amelyek azonban hivatalos eredményre nem vezettek, csupán Berlinben és Prágában az NSZK-nagykövetségekre menekült NDK-állampolgárok ügyének rendezésére történt, de az sem hivatalos megegyezés.” (Berlinben és Prágában egy a keletnémetek által megbízott tárgyaló, Wolfgang Vogel lépett fel, akiről később kiderült, a keletnémet belbiztonsággal is kapcsolatban állt. Ehhez hasonló megoldás amúgy Budapesten is történt 1989 augusztusában: a pesti NSZK-követségről is kiengedték Nyugatra a menekülteket. Ráadásul ez azután történt, hogy az augusztus 19-i Páneurópai pikniken több száz NDK-s átszökött a magyar-osztrák határon és kijutott nyugatra.)

Korabeli címlapok
©

Nyers szerint az NDK „azzal a kéréssel lépett fel felénk, hogy mi is alkalmazzuk a berlini megoldást itt Magyarországon. (…) Honecker elvtárs hozzám is küldött egy üzenetet, és arra kért, hogy így járjunk el a kormány felé”. Nyers szerint azonban arra jutottak: „Magyarország esetében lehetetlen alkalmazni a tízezer és ennél is több kivándorolni akaró NDK-állampolgárral szemben a Vogel ügyvédhez hasonló megoldást – ráadásul nekünk nincs is Vogel ügyvédünk.”

A pártelnök itt mutatott rá a dilemmára, ami előtt a magyar vezetés állt: „Magyarországnak mindegyik megoldás árt. Ez, amit elfogadtunk, végül ez árt az NDK felé. Ha az ő megoldásukat alkalmazzuk, akkor itt ezzel a nagy tömegű NDK – 50-60 ezer NDK-állampolgár tartózkodott az országban – állampolgár nagy részével kerülünk szembe.”

Ám Nyers nem beszélt arról, hogy a Páneurópai piknik és az NDK-sok kiengedése közötti időszakban a magyar kormányfő Bonn környékén, egy nyugat-németországi kastélyban tárgyalt Helmut Kohl kancellárral ugyanezekről az ügyekről. Vagyis Magyarország augusztus végén eldöntötte, hogy az NSZK álláspontját támogatja az ügyben. E tárgyalásokról Ripp Zoltán történész szerint Kohl még Gorbacsovval is egyeztetett, aki dodonai választ adott: „a magyarok jó emberek”, amiből a német kancellár arra következtetett, hogy a magyarok Moszkva áldásával fogják kiengedni az NDK-sokat.

„Megerőszakolni nem lehetett ezt az embertömeget”

Nyers szerint „azt kérték az NDK vezetése részéről, még az elején, hogy ideküldenek embereket, akik rábeszélik az állampolgárokat arra, hogy ne menjenek ki”, ám ezeket a küldötteket a menekültek nem engedték be. A magyar pártvezető szerint: „Ezek felzaklatott emberek voltak, akik a táborokba bementek, érthető, hogy ebből csak skandalum lett volna, megerőszakolni nem lehetett ezt az embertömeget.” Másnap megküldték a választ az NDK-nak, amiben kifejezték, hogy sajnálják, ami történt: „mi nem érezzük magunkat felelősnek a helyzet előállásában, kényszerhelyzetbe kerültünk, és kényszerhelyzetben léptünk”. Leszögezték azt is, hogy a berlini módszert Magyarországon lehetetlennek tartják alkalmazni.

Horn Gyula külügyminiszter a szeptember 10-i tévényilatkozatában beszélt az NDK-s menekültek kiengedéséről. A Hét című műsorban hangsúlyozta: „a magyar kormány döntése, mint szövegéből is kitetszik, ideiglenes jellegű”. A másnapi Népszabadság szerint ez azt jelentette, hogy „magyar részről felfüggesztették az 1969-ben kötött magyar-NDK utasforgalmi megállapodás bizonyos pontjainak hatályát. Ezek a pontok arra kötelezték Magyarországot, hogy ha egy harmadik ország netán elfogadná az NDK-útiokmányt, és beutazóvízumot adna ki, akkor ezt ne vegye figyelembe.” Horn elmondta, „nehéz pontosan megállapítani az itt tartózkodó NDK-állampolgárok számát, a jelenlegi információk szerint mintegy 60 ezren tartózkodnak Magyarországon, újabb és újabb csoportok érkeznek és közöttük is növekszik azoknak a száma, akik nem kívánnak hazatérni, hanem az NSZK-ba óhajtanak áttelepülni.”

Sok ezer NDK-s távozása után Nyers Rezső már magabiztosan jelentette ki a szeptember 13-i KB-ülésen: „Nyugaton üdvözölnek bennünket (…). A szovjetek azt mondják, hogy ez nem szovjet ügy, tehát ezt nekünk kell elrendezni. Így áll a helyzet.”

Mindebből látszik, a magyar vezetés szabad kezet kapott Gorbacsovtól, és ezzel a szabadsággal végül is bölcsen élt: a kelet-európai, döntően erőszakmentes 1989-es átalakulásban kulcsszerepet játszottak e magyar lépések. A német kormány akkor és azóta is többször kifejezte köszönetét ezekért a döntésekért.