Tegnapelőtt röppent föl a hír, hogy távozik a posztjáról Gál J. Zoltán a Vasárnapi Hírek főszerkesztője, aki 2010 óta állt a lap élén. A bejelentés azért is volt meglepő, mert korábban olyan információk láttak napvilágot, hogy a VH és a Népszava összeolvadását követően éppen Gál lesz az egyesített lap főszerkesztője. Szintén keddi az az értesülés, amelyet az Átlátszó írt meg, hogy állami hirdetések érkezhetnek a Népszavához, és ennek többek közt az a feltétele, hogy ne érkezzen Gál, hanem maradjon az eddigi főszerkesztő, az amúgy elvágólagosan balos Németh Péter. Gál ugyan nem kommentálta a hírt, a 24.hu-nak annyit azonban elárult, hogy a lapok körül úgy alakult a politikai környezet, hogy az számára vállalhatatlan, a lelkiismerete szerint abban már nem kíván részt venni.

Mindez azt jelenti, hogy a Népszava eladásának kacskaringós folyamata újabb fordulatot vett. A lap eladása körüli zavaros helyzetről, valamint Puch László egykori szocialista pártpénztárnok szerepéről a ma megjelenő HVG-ben olvashatnak. A konkrét újságok helyzetén, olvasóin és munkatársain túlmenően az ügy az egész ellenzéki média jövője, és úgy általában a magyar nyilvánosság szerkezete miatt fontos, mert a Népszava szerepe azt követően értékelődött föl, hogy bezárták a Népszabadságot. A lapok körüli kavarások így túlmutatnak magukon, a háttérben ugyanis egy Fidesz–MSZP-alku sejlik föl, mégpedig a legmagasabb szinten megkötött alku, amely vélelmezhetően másról is szól.

Orbán előre tudta

Orbán Viktor egy tavaly év végi, zárt körben lezajlott beszélgetésen utalást tett a Népszavára, azt mondta, ott most minden Németh Péter kezében van. Majd egy, a lap nehéz helyzetét taglaló felvetésre a kormányfő sejtelmesen úgy felelt, hogy jó sztorikat kell írni, és akkor jönnek a hirdetők is.

Márpedig amit Orbán Viktor már akkor tudott Németh Péter pozícióiról, az szöges ellentétben állt azzal, amit a külvilág akkor tudott, és amire a lapot tulajdonló Geomédia, illetve a cég megbízásából Gál J. Zoltán készült. Azaz összevonni a Népszavát és a VH-t, a Népszavát szervezetileg és személyileg is megújítani – élén új vezetővel –, és mindehhez befektetőt találni. Amikor a kormányfői megjegyzés elhangzott, a Népszava reményteli befektetője az a homályos hátterű liechtensteini cég volt, amelynek föltűnéséről utóbb az a határozott vélemény alakult ki, hogy az nem más, mint fideszes bevásárlási kísérlet. (Erről a nyomtatott HVG friss lapszámának már hivatkozott cikkében esik szó.) A beszélgetés azért is érdekes, mert egy kormánytól és úgy általában a politikától elvileg független tranzakció sokadrangú kérdéséről Orbánnak volt tudomása, legalábbis úgy tett, mint akinek tudomása van. És ami a végeredményt, Németh pozícióját és a megérkező állami hirdetéseket illeti, információi helytállók voltak.

Pedig a Népszava végül mégsem ehhez a céghez, hanem a volt szocialista pártpénztárnok Puch Lászlóhoz került, a még tavasszal elkezdődött integrációs folyamat haladt tovább, és az időközben megszűnt Népszabadság munkatársainak egy nagyobb csoportja is tárgyalásba kezdett a lappal, pontosabban az egyesített lap várható új vezetőivel. A népszabis törzsgárda ugyanis nem akart a Németh Péter-féle napilapnál dolgozni, nem annyira személyes, sokkal inkább kulturális, fölfogásbéli okokból.

Mindehhez azt is tudni kell, hogy Puch László és Németh Péter viszonya rendkívül rossz, a volt politikus többször is el akarta távolítani a lap éléről a régi motoros szerkesztőt. A helyzet föloldására az a megoldás bontakozott ki, hogy Némethet a lap impresszumában tiszteletbeli főszerkesztőként tüntetnék fel, és kapna egy önálló rovatot. Az egyik fél értelmezése szerint erre kezet is adott, Németh viszont úgy meséli ezt a hvg.hu munkatársának, hogy ő legfeljebb meghallgatta az ajánlatot, abba beleegyezését nem adta.

Elvtársi viszonyok

Németh Péter vonakodása önmagában kevésnek bizonyult volna ahhoz, hogy végül mégis felé billenjen a pálya. Igaz, kiterjedt politikai kapcsolatrendszerrel rendelkezik, és azt nekünk sem titkolta, hogy „nagyon sokat beszélt” szocialista politikusokkal, már csak azért is, mert a Népszava egyik támogatója az MSZP testvérpártjához, a német szociáldemokratákhoz köthető cég. Gál pedig ezzel szemben mostanában nincsen jóban az MSZP-s vezetőkkel. Ahogy nekünk fogalmazott: „nem abban vagyok érdekelt, hogy a baloldalt bezárjam a létező viszonyaiba, hanem hogy kinyissam”.

De hogy jönnek a képbe a szocialisták, akiknek hivatalosan szintén nincs közük az ügyhöz? Molnár Gyula pártelnök erről azt mondja, hogy ő elnökként nem tárgyalt a Népszaváról, csupán beszélgetett az érintettekkel, de csak a régi barátság okán, leginkább arról, hogy miként lehet egymással nem barátságban lévő szakemberek személyes vitájában békét teremteni. Bár pénzt Molnár nem tudott ígérni, igény lett volna rá: a hvg.hu munkatársa is nem egyszer fültanúja volt annak, ahogy népszavás újságíró győzködött MSZP-s képviselőket, hogy segítsenek megmenteni lapot. Ami jól mutatja, hogy a magyar sajtóban sokaknak a politikához fűződő viszonyát nem a formális újságíró-politikus kapcsolat, hanem az azonos akolhoz tartozás határozza meg. Így ők természetesnek tekintik, ha az „övéik” kormányoznak, akkor bőkezűbbek az állami hirdetők, de jut valami akkor is, ha azok ellenzékben vannak.

Akik ezt a politikai dotációra épülő rendszert szokták meg, azok nem is tudnak mit kezdeni azzal, hogy a Fidesz már egy fillért sem ad az ellenzékinek tartott médiának. A Népszava Lapkiadó Kft. ügyvezető igazgatója a Népszavának(!) nyilatkozta ezt: „Magyarországon egyetlen országos napilap sem működhet gazdaságosan, csak ha jelentős állami hirdetéshez jut”; vagy médiatörténeti pillanat volt, amikor a lap múlt őszi Lázár János-interjújában a riporter első kérdései csak arra szorítkoztak, hogy miért nem jutnak hirdetéshez, egészen addig, amíg egy halvány ígéretet ki nem csikart a miniszterből.

Legyen úgy, mint régen volt!

Orbán Viktor (vagy tanácsadói) a hazai média finanszírozási rendszerét tökéletesen átlátják – ezt bizonyították az elmúlt években, illetve a Soros-pénzek elleni támadásokkal bizonyítani fogják a következőkben. Figyeljünk még egyszer Orbán idézett kijelentésének időpontjára: az decemberben hangzott el, amikor még a liechtensteini cégnek aláírt szerződése volt a Népszavára.

Magyarán mindegy, hogy fideszes érdekeltségben van a lap, vagy hazai „baloldali üzletemberek” birtokolják, így is, úgy is az államtól függ,

akár századvéges feltőkésítés, akár csepegtetett hirdetések formájában. Az erről szóló paktumot azonban akkor legkevésbé sem az újság szintjén kötik. Az biztos, hogy október 18-án, a népszavazás eredménytelensége és a Népszabadság bezárását követően sor került az Orbán–Molnár-találkozóra. Az MSZP elnöke azt állítja – habár elmondása szerint ő többek közt a sajtószabadság helyzetét ment megvitatni –, hogy a Népszava sorsa nem került szóba. Viszont a kiadó úgy tűnik, fölkészült a hirdetések fogadására. A 444 úgy tudja, hogy a januárban beadott jelentkezéseiket állítólag befogadta az illetékes Miniszterelnöki Kabinetiroda, míg – információink szerint – a céghez visszakerül a hirdetésszervezés élére az a baloldalon kiválóan beágyazott személy, akinek kapcsolatai 2010-et követően befagytak.

Az elég egyértelmű, hogy a Fidesz a fennálló viszonyok konzerválásában érdekelt, legyen szó a pártszerkezetről, a médiaviszonyokról, az értelmiségi háttérről. Közvetlen támogatásra is volt már példa – történetesen a Népszavánál. Az előző ciklusban az akkor még kormányközeli Közgép hirtelen hirdetni kezdett a már szorult helyzetben lévő újságban. De sokak szerint az is gyanús, ahogy 2013-ban – amikor Mesterházyt volt célszerű erősíteni Bajnaival szemben – látványosan jobb anyagi helyzetbe került a Szocialista Párt. Az MSZP akkor több olyan nagyrendezvényt is tető alá hozott, amelynek forrásairól a szocialista vezetők nem tudtak mit mondani.

A fent leírtak ugyanakkor nem feltétlenül jelentenek nyílt kollaborációt, a résztvevők győzködhetik magukat és környezetüket, hogy csupán pártjukat, lapjukat védik. Az már más kérdés, hogy ezt bölcsen teszik-e. Az MSZP például nem biztos, hogy jól jön ki a népszavás kollektíva megőrzéséből, ez ugyanis az a zárt baloldali világ, amely szerint a baloldal összerakásának kulcskérdése, hogy miként kell abba bevonni Gyurcsány Ferencet. Erre egyébként kísértetiesen rímel a Népszava-dilemma. Védhető és érthető, amit Németh Péter mond: „semmi kifogásom, ha jönnek a népszabadságosok, ám ha nekik van kifogásuk velem, akkor miért ide akarnak jönni?”. Azonban, ha a nagy egész felől, azaz az ellenzéki média érdeke felől közelítünk, akkor azt látjuk, hogy az újság a Népszabadság bezárását megelőzően 8, azt követően volt, hogy 17 ezer példányban fogyott, majd ismét zuhanni kezdett.

Mindezek ismeretében nem pusztán véleményként, de üzenetként is olvashatjuk, amit az események egyik főszereplője, Gál J. Zoltán legutóbbi Vasárnap Hírekben megjelent publicisztikájában Orbán Viktor taktikájáról írt: „mutatkoznak jelei, hogy sokféle – leginkább persze háttérben, titokban megkötött – alkura hajlandónak mutatkozik az ellenzékkel is, na, nem a Jobbikkal, hiszen az a saját szavazótáborát veszélyezteti, hanem a támogatottsági gettóba szorult baloldallal, annak vezető erejével, az MSZP-vel. Erre pedig az adósságcsapdában és mondanivaló-deficitben vergődő szocialisták elvben alkalmasak is, miközben magától értetődő, hogy a változás esélyét csakis ezen alkuk elutasítása kínálja”.