1805. december 2-án, az ún. három császár csatájában a szövetséges osztrák és orosz seregek megsemmisítő vereséget szenvedtek Napóleon hadaitól Austerlitzben. A vereség következményeként a Habsburg Birodalom súlyos területveszteséget szenvedett el, tekintélye a porba hullott, és alighanem ennek hatására II. Ferenc császár elveszítette a német-római császári címét is (igaz, hogy ennek ekkor már inkább csak szimbolikus jelentősége volt). A súlyos vereség helyszínét akkor még Austerlitznek hívták, mai neve Slavkov, a dél-morvaországi Brno közelében található.

Ez a város a névadója a Slavkovi Háromszögnek (Slavkov Triangle), Ausztria, Csehország és Szlovákia együttműködési keretének. Ez a formáció 2015. január 29-én kelt életre, amikor Bohuslav Sobotka elnök találkozóra hívta Werner Faymann akkori osztrák kancellárt és Robert Fico szlovák miniszterelnököt. A helyszínválasztásban valószínűleg nem a gyászos emlékű austerlitzi csata volt a döntő szempont, hanem sokkal inkább az a körülmény, hogy Slavkov Sobotka miniszterelnök választási körzetében található. Az együttműködés kereteit az akkor elfogadott Slavkovi Nyilatkozat rögzítette: ebben a felek megállapodtak abban, hogy minden évben valamelyik részt vevő országban találkoznak (2016-ban Ausztriában), az EU-csúcs előtt pedig telekonferencia keretében informálisan egyeztetnek.

A Slavkovi Háromszöget megszületése pillanatától kezdve körbevette az a gyanú, hogy ez a Visegrádi Együttműködés valamiféle riválisa, párhuzamos együttműködési kerete, ill. Csehország és Szlovákia számára a lopakodó eltávolodás eszköze lehet. Természetesen ezeket a feltételezéseket valamennyi résztvevő hevesen cáfolta, és alighanem kezdetben tényleg nem erről volt szó.

Petr Drulák volt cseh külügyminiszter-helyettes, jelenleg párizsi nagykövet, a Slavkovi Háromszög szellemi atyja és előkészítője határozottan kiállt amellett, hogy ez nem irányul a Visegrádi Együttműködés ellen, nem is helyettesítheti, csupán néhány területen kiegészíti azt.

Az első időszak nem túl termékeny együttműködése valóban ezt támasztotta alá. Úgy tűnt, hogy ez elsősorban a határon átívelő kétoldalú, ill. regionális projektekről, infrastruktúrafejlesztésről és energetikai együttműködésről szól, és nincs érdemi politikai dimenziója. Ezt nehezítették is az osztrák-cseh viszonylatban még mindig fellelhető feszültségek a Benes-dekrétumok és a temelini atomerőmű kapcsán.

A fordulópont minden bizonnyal 2016 szeptemberében, a pozsonyi rendkívüli EU-csúcstalálkozón következett be. Ekkor vált nyilvánvalóvá a cseh és a szlovák vezetés számára, hogy a Visegrádi Együttműködés immáron nem egy hasznos érdekérvényesítő eszköz számukra, hanem egyre inkább tehertétel. Részben nem is értettek egyet a magyar és lengyel partnerek merev Brüsszel-ellenességével, provokatív fellépésével, részben pedig érzékelték az Együttműködés romló presztízsét, mérgező hatását.

Az elemzők innentől számítják a két ország rugalmas elszakadási törekvéseit a V4-eket fémjelző magyar és lengyel állásponttól. Erre utal az is, hogy több vezető elemző innentől már nem is V4-ről, hanem V2+2-ről beszél.

Bár a migráció kérdésében a nézetazonosság még most is fennáll, az álláspont képviseletében már nagyok a különbségek. Jó példa erre az Európai Bíróságon zajló kvótaper. Bár eredetileg Szlovákia kezdeményezte a pert, ehhez csatlakozott utóbb Magyarország, majd később Lengyelország, Szlovákia azóta több alkalommal is átvett (igaz, csak néhány tucatnyi) áthelyezett menedékkérőt. Ugyanakkor a magyar miniszterelnök kijelentette, hogy akkor sem hajlandó menedékkérőket befogadni, ha erre az Európai Bíróság kötelezi őt.

Érzékelhető a törésvonal az Európa jövőjére vonatkozó vitában is. Bár mind a négy ország fenntartásokkal viseltetik a többsebességes Európa modellje iránt, ami helyzetükből adódóan érthető, a cseh és szlovák diplomácia a kérdést konstruktívan és realistán, az együttműködés szellemében közelíti meg. Magyarország és Lengyelország jelenleg még mindig a realitásokat tagadó merev elutasítás álláspontján van. Ezzel is rontják majdani tárgyalási pozícióikat, és erősítik azokat a törekvéseket, amelyek e két országot a perifériára kívánják szorítani.

2017 júniusában ismét Slavkovban találkoztak a háromszög kormányfői. Ezen a találkozón már egyértelműen túlléptek a technikai problémák megvitatásán, és már a most formálódó új Európa terveiről konzultáltak. Valószínűleg itt született meg az a döntés, hogy hamarosan Macron francia elnökkel kibővítve folytatják tovább az eszmecserét ezekről a kérdésekről.

Az augusztus 23-i, salzburgi találkozó két legfontosabb napirendi pontja a többsebességes Európa lehetséges modellje, ill. az ún. „szociális és bérdömping”. Mondanom sem kell, hogy ezek a kérdések Magyarországot és Lengyelországot legalább annyira érintik, mint a másik két visegrádi államot. Nem beszélve arról, hogy a magyar visegrádi elnökség is tervezett szeptember hónapban egy találkozót Budapesten Macron elnökkel, nagyjából hasonló napirenddel.

Túl azon, hogy nem túl barátságos dolog partnereink részéről ezeket az ügyeket előtte egy másik formációban megvitatni, a salzburgi tanácskozás felveti a budapesti találkozó megtartásának észszerűségét. Nehéz lesz elhitetni Macron elnökkel, hogy a visegrádiak közös álláspontot képviselnek, amikor ő már külön találkozott és egyeztetett a cseh és szlovák vezetéssel.

Az ún. „szociális- és bérdömping” valójában a közép-európai munkavállalók jogainak korlátozásáról, a munkaerő szabad áramlásának szabályozásáról, azaz a Római Szerződés négy alapszabadsága egyikének megnyirbálásáról szól. Evidens érdeke a visegrádiaknak, hogy ebben az ügyben közösen lépjenek fel. Csakhogy a magyar és lengyel magatartás miatt joggal érezhetik úgy a csehek és szlovákok, hogy a különutas politika több sikerrel kecsegtet számukra.

A mostani salzburgi találkozó egyértelmű bizonyíték arra, hogy Csehország és Szlovákia megkezdte a rugalmas elszakadást a másik két visegrádi országtól, és a Slavkovi Háromszög egyre inkább azzá válik, amitől ellenzői és kritikusai az első pillanattól tartottak: a Visegrádi Együttműködés riválisává, a cseh és szlovák távolodás regionális keretévé.

Az utóbbi időben a Visegrádi Együttműködés imázsa megromlott, érdekérvényesítő képessége jelentősen csökkent. Az együttműködésre rávetült két tagállamának, Magyarországnak és Lengyelországnak a romló reputációja. A cseh és a szlovák kormány még éppen időben felismerte, hogy a fordulóponthoz közelítő Európában a visegrádi platform már nem előnyt, hanem inkább hátrányt jelent. Ezért fordultak az alternatív lehetőségek felé: ennek egyik legkézenfekvőbb formája éppen a Slavkovi Háromszög.

Ennek a helyzetnek a tanulságaival a magyar kormánynak is szembe kellene néznie. Ha nem akar kimaradni az európai építkezés főáramából, és nem akar menthetetlenül az új Európa perifériájára szorulni, akkor változtatnia kell a hozzáállásán és politikai célkitűzésein. A Visegrádi Együttműködés soros elnöki tisztsége erre elvileg jó lehetőséget kínál, amit érdemes lenne megragadni.

Az első fontos lépés ezen az úton az eurózónához történő csatlakozási szándék bejelentése, a csatlakozási előkészületek haladéktalan megkezdése lenne. Ma már nyilvánvaló, hogy a kétsebességes Európa belső köre, azaz centruma az eurózóna tagállamaira épül. Ha akarjuk, mi is ott lehetünk, de ehhez gyökeres fordulatra van szükség. Fel kell adni az obstruktív, Európa-ellenes retorikát és a közös építkezés akadályozását. Nem jó, hogy már régóta az európai építkezést akadályozó probléma része vagyunk, és nem a megoldást konstruktívan kereső, elősegítő tényező.

Ha a Visegrádi Együttműködés soros elnökeként nem tudunk élni a kínálkozó lehetőséggel, akkor bizony Slavkov lehet ennek a közös platformnak a végzete.

A szerző volt EP-képviselő, nagykövet, a Liberálisok külpolitikai szakértője.