Egy helyzet abszurditását extrém párhuzamokkal lehet szemléletesen bemutatni.

Helyes-e, ha egy társadalomban nem lehet büntetlenül gyilkolni? Feltétlenül. De mi van akkor, ha a társadalom egy része büntetlenül gyilkolhat, más része pedig nem. Pláne mi van akkor, ha éppen azok büntetik a gyilkosságot, akik büntetlenül gyilkolhatnak és gyilkolnak is? Meg lehet-e mondani, hogy ebben az esetben is helyes-e a gyilkosságot büntetni? Attól tartok, hogy ezt nem lehet megmondani. Képtelen helyzetben az egyértelmű válaszokból válaszképtelenség lesz.

Hiszen ott, ahol a társadalom egyik részét nem védi meg a törvény a másiktól, ott a törvénytisztelet öngyilkossággá, a bűncselekmény életfeltétellé válik. Ha a törvény nem tartja vissza ellenfeleimet attól, hogy meggyilkoljanak engem, akkor csak én tarthatom vissza őket törvényen kívüli eszközökkel. Alkalomadtán azzal, hogy visszagyilkolok.

Simicska Lajos átkerült a társadalom büntethetetlen részéből a büntetendőbe. Korábbi büntethetetlen bűneinek társai és haszonélvezői büntetik őt most. Aki ez ellen nem tiltakozik, és nem próbál tenni ellene, hülye birka, ki ellenállás nélkül, némán tűri, hogy a büntetlenül bűnözők teljhatalommal rendelkezzenek életéről és haláláról. Aki pedig tiltakozik, azonosul a bűnnel. Simicska esetében éppen azzal, amelyet maga is elítélt, mégpedig teljes joggal, amikor Simicska korábbi fegyvertársai javára követte el őket. Ugyanazzal a kettős mércével kell mérnie, amellyel a büntethetetlen büntetők mérnek.

Aki tehát nem megy hülye birkaként engedelmesen a vérpadra, egy általa is bűncselekménynek tartott dolog büntetése ellen tiltakozik. És sok esélye nincs, mert amilyen nehéz ezt a magatartást kommunikálni, olyan könnyű hitelteleníteni.

Lehet azt mondani, hogy Simicska, illetve a Jobbik most büntetett bűne kisebb, mint Simicska, illetve a Fidesz korábbi, nem büntetett bűne, de azt nem lehet mondani, hogy nem bűn. Simicska választási kampányban és nagyobb összeggel támogatta burkoltan a Fideszt, amely támogatást azután többszörösen visszakapott (illetve már előre is megkapott) a mi adónkból a cégei által elnyert és túlfizetett állami megrendelések formájában. A Jobbik kampányidőszakon kívül részesült kisebb mértékű burkolt támogatásban, és nincs is olyan helyzetben, hogy annak visszajuttatását Simicska számára garantálja.

Ebben a képtelen (bár történelmileg nem szokatlan) helyzetben csábító lehetőség kiutat keresni a jogászkodásban. Lehet azzal érvelni, hogy a hivatalos kampányidőszakon kívül nincs a hirdetéseknek büntetőjogi értelemben érvényes "listaáruk", és a listaár egyébként sem azonos a piaci árral, tehát ez a mostani kisebb bűn, nem csupán kisebb, mint a korábbi büntetlen bűn, de egyáltalán nem is az.

Aki azonban ezt a kibúvót megragadja, a kérdés lényegét mellőzi.

Mert hát mégiscsak az a helyzet, hogy a Magyar Köztársaság pártjai évtizedeken át közösen bűnözésre ítélték egymást. Irreális, betarthatatlan pártfinanszírozási szabályozást tartottak életben, amelyben a jogszerűen elkölthető és megszerezhető kampánypénz a reális költségek töredékét fedezhette csak, a költségek nagyobb részét csak feketén lehetett megszerezni és elkölteni. Voltak különbségek abban a tekintetben, hogy ki milyen mértékben volt sáros, de mindenki sáros volt, az illegális pártfinanszírozás legnagyobb mestere pedig Simicska Lajos volt. Ezzel a hátérrel kell most tiltakozni Simicska és jelenlegi pártja ellehetetlenítése ellen.

Mi lenne most az őszinte beszéd? Az, hogy jelenleg senki nem tudja megakadályozni, hogy Orbán és pártja annyit lopjon, amennyit akar, és azt sem, hogy az egész államkincstárból kampányoljon, és ilyen körülmények között egyetlen ellenzéki párt finanszírozása sem lehet annyire jogszerűtlen, hogy helyteleníthetnénk, és helyeselhetnénk a szankcionálását. De ellenben a helyzet normalizálódásának kezdetén a pártfinanszírozás szabályozását gyökeresen át kell alakítani, hogy legalább ne legyen kötelező és elkerülhetetlen a csalás.

Továbbá, a tiltakozás hitele attól függ, hogy szétválik-e a tiltakozás oka és a sértett kiléte. Ha nem válik szét, akkor összemosódik, hogy azért tiltakozunk, mert a sértett fontos számunkra, vagy azért, mert a megsértett jog, törvény, elv fontos számunkra. A kettő akkor válik szét evidens módon, amikor a tiltakozó és a sértett távol áll egymástól, az érdekeik, elveik, törekvéseik egészen mások. Ez volt a helyzet akkor, amikor például a legkiválóbb emberi jogi szervezetek, a Magyar Helsinki Bizottság, a TASZ, az Amnesty International tiltakozott 2006-ban a szélsőjobboldali, a liberálisok, a demokraták , az emberi jogi mozgalmak gyűlöletében élenjáró tüntetők jogainak megsértése, a velük szembeni rendőri brutalitás miatt.

Az ellenzéki pártok tiltakozása a Jobbik kizsigerelése ellen akkor lenne hiteles, ha megmaradtak volna annál az elutasító magatartásnál, amelyet demokratikus pártoknak a jobbszéli uszítás pártjaival szemben tanúsítaniuk kell. Sajnos nem ez történt. Ez sokkal súlyosabb okokból is sajnos, ráadásul, lévén szó konkurens politikai erőről, teljesen irracionális is, de erre most nem térek ki. Írtam már erről eleget, és nem fogom megállni, hogy írjak még. Itt most csak azt szögezem le, hogy a mostani ellenzéki tiltakozás is sokkal hitelesebb lenne, ha a tiltakozó pártok zöme nem dőlt volna be a Vona-féle átlátszó kamuflázsnak.