Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Rosszul kezdődik Steve Bannon és Milo Yiannopoulos pesti vendégszereplése. Kitiltották a komolyan vehető sajtót.

Ez undok, utálatos gesztus, meg jellemző is a globális szélsőjobboldalra. Ám azért ne tévesszen meg bennünket a fordított önreklám. Ez szokványos korunkban: hiszen manapság nem a hatalmat leleplező, kritizáló, csúfoló újságírás a népszerű, hanem a hatalom.

A jól bevált – és ősrégi – trükkel úgy állítják be a dolgot, hogy a népszerűtlen gondolatokat és attitűdöket a közönség torkán leerőltető „globálliberális véleményelit” van fölül, míg a pénzzel, hidrogénbombával és politikai hatalommal támogatott, majdnem mindenütt kormányon lévő posztfasiszta jobboldal van „alul”, ami persze nevetséges. A nagyon okos Steve Bannon választást nyert a borzadályos Trump elnöknek avval, hogy az infantilisan toporzékoló, nárcisztikus, tudatlan, ám ösztönösen tálentumos, ihletett félidiótát – valamint saját magát és csapatát – „lázadónak” tüntette föl. Nem új, de zseniális. „Lázadó” az amerikai kapitalizmus pillanatnyi érdekét szentírásnak tekintő analfabéta milliárdos, akinek az a kulturális előnye (nem tréfálok: ez most valóban előny), hogy – szemben a „régi” uralkodó réteggel – olyan kifinomult, mint a szabadnapos biztonsági őr két üveg viszki után a sztriptízbárban. Újabban „elitistának” számít mindenki, aki nem nőgyűlölő, rasszista, sporttévére kattant vadbarom.

Hát jó.

De önmagában kevés.

Mindenki tudja, hogy a kapitalizmus történetében váltakoznak a szabadkereskedő, liberális, együttműködésre hajló korszakok, illetve a védővámos, elzárkózó (izolacionista), a gazdasági versenyt a nemzetállamok versengésévé változtató, nacionalistább időszakok.

A szabadkereskedelmi, „liberális” modellnek a hátránya a korábban kifejlett, civilizációsan magabiztos „régi” centrumnak és a föltörekvő, „új” perifériának, azaz az ambiciózus vetélytársaknak az egyenlőtlensége, a gyöngébb régiók kiszipolyozása és elnyomása. Ezt a „régi” centrum kulturális kiváltságai megalázóvá fokozzák az újonnan jöttek gyakorlatában, akiknek idegen mintákat kell átvenniük.

A védővámos, „bezárkózó”, „nemzeti” modellnek meg az a hátránya, hogy mivel a lokális burzsoázia és a nemzetállam érdekei azonossá vannak szerkesztve, ezért a kereskedelem-, hitel-, adó- és vámpolitika már önmagában háborús veszélyt jelent, hiszen a gazdasági veszteségeket területi-katonai nyereséggel óhajtják ellensúlyozni.

Groteszk és bizarr, de a politikai propaganda magától értetődővé képes normalizálni, hogy akár olyan gazdasági, katonai és kulturális (Hollywood, Szilícium-völgy) szuperhatalom, mint az Amerikai Egyesült Államok is „underdog”-nak képes látni magát, elvégre elnyomja Kína a dömpingáruival – megjegyzem, ha a dumping magyarul „dömping”, a lunch: „löncs”, a royal flush: „rojál flös”, a slum pedig „szlöm”, akkor Trump elnök nevét „Trömp”-nek kell ejteni, ahogy a francia rádióbemondók is teszik – , továbbá elnyomják az osztrigazabáló, Sancerre-nyakaló eurokraták és a „kulturális marxisták”, akik emberhez méltatlanul helytelenítik a nők azonosítását bizonyos domborulataik funkcionális (eudaimonisztikus) használatával.

Ez se új dolog: már II. Vilmos német császár is hátrányos megkülönböztetésnek érezte, ha világuralmi törekvéseit (bagdadi vasút) nem helyeselte mindenki maradéktalanul; ilyenkor duzzogni kezdett, ágyúkat rendelt Krupptól és hadgyakorlatokat a nagyvezérkartól.

A kapitalizmusban egyébként egyetlen alapvető ideológiai trükk létezik: természetnek tekinteni azt, ami történelem, közelebbről: természetesnek beállítani azt, ami történetileg domináns.

Steve Bannon és az egész „alt-right” (velük együtt pedig az egész mai jobboldal) „természetellenesnek” és „abnormálisnak” tartja a modern kapitalizmusnak a hidegháborús békeidőben, a terjedő szabadkereskedelmi, nemzetközi együttműködésre és kompromisszumra épülő, „egyensúlyi” világkorszakban kifejlett szabadságjogi és egyenlősítő ideológiáját. No meg persze a vele járó magatartásmintákat: feminizmus, antirasszizmus, személyi szuverenitás, életstílusok elismerése, az autonómia jogias szemlélete (a személyi szuverenitás terének tágítása jogszabályokkal, beleértve nemzetközi egyezményeket is), a diszkriminációmentesség morális főszabállyá emelése, a verseny áldozatainak erkölcsi fölmagasztalása (ami keresztyén örökség), a nonkonformista-lázadó attitűdök beépítése a rendszerbe stb. Így aztán – elnézést a hasonlatért, de ezt már a nácik is sikerrel művelték – az ún. expresszív szabadságjogok (lelkiismereti, szólás- és sajtószabadság) álszentségnek éreztetése („az újság: üzlet, ugyan mi köze lehet a szabadsághoz”) párhuzamba állítható a szabadságellenes uszítással, amelynek a lényege, hogy a sérülékeny embercsoportok megtörésének vagy elpusztításának követelése a természetes ember önkifejezése, míg a liberális-pluralista-egyenlősítő, urambocsá’ multikulturalista törekvések mesterségesek, népszerűsítésük csak a nemzeti altalajtól idegen kozmopolita elitek titokzatos mesterkedése lehet.

Mert valójában a kozmopolita elitek se kozmopolita elitek a mindenkori „alt-right” szerint, van nekik saját, hm, biopolitikai identitásuk, csak titkolják.

Az „alt-right” szerint (amely a kissé félreértett Machiavelli és Hobbes követője) a nemzetállami kormányok hatalmi versengése („a nemzetek harca”) a politikai természet – a békés vetélkedés, a harc helyettesítése lehetőleg „fair” szerződéssel, a nemzetközi jog által szabályozott, „wohltemperiert” világkoncert, világbéke viszont nem természetes. Trömp elnök védővámos intézkedései arra fordítják a politikai erőt, amire kell: a honi gazdaság védelmére. Minden egyéb: képmutatás.

Az „alt-right”-nak annyiban igaza van, hogy már megint ez a diadalmas korszellem: a fegyveres sovinizmus.

Szemügyre vehető a gázai palesztinok lemészárlásában: ez szemlélteti a diadalmas nemzeti-katonai-gazdasági erőfölény rendeltetésszerű használatát, és megszemlélhető a legtöbb új európai kormány menekültellenes rendszabályaiban, a bevándorlók elleni fasisztoid propagandában, beleértve ma már a kelet-európai vendégmunkások kiszorításáról szőtt ábrándokat (valóságos jogaik korlátozása is elkezdődött a baráti osztrák kormány elővezetésében). Nő a katonai költségvetés. És ismét fölbukkan az 1920/30-as évekből ismert paradoxon: a sovén etnikai rezsimek egymással szembeni meleg rokonszenve, amely párhuzamos az egymás népei iránti gyűlöletkeltéssel és szenvedélyes megvetéssel.

Ámde ne képzeljük, hogy a kapitalista ideológiáknak ez a főszabálya alapvetően más volt a közben legyőzött „liberális” alrezsimekben.

A szabadkereskedő, együttműködő-békeszerető, kozmopolita rezsimekben (amelyek logikája nemzetközi egyezményeken, egyezségokmányokon, emberi jogi nyilatkozatokon nyugodott, továbbá olyan – azóta válságba jutott és bomladozó – nemzetközi intézményeken, mint az ENSZ, az Európa Tanács, a haldokló Európai Unió, a Világbank, az IMF, a WTO, a Vöröskereszt) ugyancsak a természetből – a természetjogból és „a társadalmi szerződésből” – indulnak ki. A görög-római és biblikus (zsidó-keresztyén) tradíciók kombinált racionalizásával a „természeti állapot” természetes meghaladásával (emberiség, társadalmi állapot) fejlődik ki a civilizáció, amelyben van persze versengés és a kiválóságra (distinkció, erény) való kompetitív törekvés (amely elismerhető, ha nagylelkű, önzetlen, önföláldozó, patrióta), de amelyben a természetes: az egyenlőség.

Minden ember – férfiak, nők, gyerekek – egyenlősége, és a tévhitek által még elrejtett, csalárdul igazolt egyenlőtlenségek fokozatos leküzdése: ennek az ideálnak van rousseau-i–fichtei, és van liberális változata (habár Kant megmutatta, hogyan lehetséges a klasszikus republikanizmus és a szabadelvűség logikailag konzisztens összeegyeztetése).

A politikában kifejlik az ember valódi természete: s az erre vezető utat a tőkés rendszerek ideológiái egyöntetűen a korlátok lebontásában látják. Az emancipációs retorika (ún. antropológiai optimizmussal) a mesterséges – állami – korlátok lebontásában, a „reakciós” retorika (ún. antropológiai pesszimizmussal) pedig a mesterséges – erkölcsi/jogi – korlátok lebontásában.

A „reakció” szerint a négy elemis, betegeskedő cigányasszony a zsákfaluban nem lehet egyenlő a doktori fokozattal bíró, több nyelvet beszélő, röpülőtereken otthonos, milliókat kereső, jelentékeny kapcsolati tőkevagyonnal fölruházott, konzervatív, hímnemű csúcsmenedzserrel: aki ennek az ellenkezőjét állítja, álszent hipokrita. (Vagy ahogy ti írnátok: hipokrata.)

A „liberális” haladár szerint ugyanakkor ez a tényleges helyzet elrejti a lényeget, az emberi nem elsődleges egységét: az oszthatatlan emberi méltóság realizálását ugyan akadályozzák a létező társadalmi, biopolitikai és kulturális különbségek, de ha ezeket a lényegidegen különbségeket – a haladás révén – kiiktatjuk, akkor fokozatosan föltárul a valódi emberi természet, amelyben nincs állandó hierarchia, és í. t.

Ezek komoly ellentéteknek tetszenek, ám fölöttébb lehangoló, hogy a kétféle világnézet meglehetős gépiességgel váltja egymást. „A progresszió” fölháborodik, mert „a reakció” embertelen, „a reakció” gúnyolódik, mert „a progresszió” naivan racionalista és „idealista”, nem vet számot az agonisztikus (versengő-csatázó) férfiassággal – jól tetszik ismerni az ilyesmit, nem fárasztom mindevvel tovább az olvasót.

A „szabadkereskedelmi” és „védővámos”, „kozmopolita” és „autarkiás”, békeszerető és háborúskodó, jogkiterjesztő és etnikailag szegregáló, nőszabadító és nőmegvető, pluralista és homogenista korszakok és politikák váltakozása – bármennyire ugyanannak a kapitalista éremnek a két oldala vetődik fölülre így vagy úgy – nem hagyja közömbösen azt az embert se, aki nem a republikánus/liberális ellentét természettana, hanem Hegel és Marx (és Goethe és Humboldt) humanista historizmusa felől nézi a dolgot.

A korszellem – az elszigetelődő-bezárkózó, kifelé militarista-hódító-vetélkedő, befelé tekintélyuralmi rendszerek vagy törekvések népszerűsége, sikere kivétel nélkül mindenütt – hatással van a másként gondolkodó világnézeti kisebbségekre is. Sok szót nem érdemes pazarolni némely baloldali csoportok populista-nacionalista fordulatára (nekik a liberális a fő ellenfél, a faj- és nőgyűlölő posztfasiszta meg nem létezik), ami nem több, mint gyáva, konformista alkalmazkodás, ácsingózás „a reakció” diadalszekeréről lehulló sikermorzsákra. Vannak kozmopolita liberálisok is, akiknek annyira imponál az ultrakonzervatív és ultrahím „reakció” világsikere, hogy sikonganak a mazochista kéjtől. (Ilyen már volt mind az első, mind a második világháború környékén – és Béla bácsi mindig is nagyra tartotta Spenglert és Ortegát: ők a népmegvető és néprettegő magyar középosztály örök ideológusai, ha esik, ha fúj. Kifinomultabb unokáiknak ajánlom a fiatal Thomas Mann hiperreakciós alapművét – Egy apolitikus ember elmélkedései, 1918, magyarul: 2000 –, benne már megvan az összes mai közhely.)

Ezek azok a figurák, akik „szeretnék ellesni Orbán Viktor titkát”. Pár éve azt mondta Magyarország örökös miniszterelnöke, hogy ő a jövő – s amint kiderült, csakugyan ő volt a jövő.

Nem azért, mert (természetesen) legyőzte megbénított, szétcincált, gyönge ellenfeleit – ez semmiség –, hanem mert az embertelen korszellem előretolt helyőrségét ő vezette.

Erre az teremtett alkalmat, hogy Nyugat-Európa (önmaga sorsát nézve: tragikus hibával) elhatározta az Európai Unió keleti bővítését. Föltételezve (tévesen), hogy a kelet-európai országok „demokratikus” külszíne és „országimázsa” (milyen veretes, ódon, magyaros kifejezés ez!) valóság, és hogy ezek az országok a komparatív hátrányokat a liberális rendszerbiztosításért és a „kohéziós alapoknak” vagy mifenének elnevezett segélyekért és alamizsnákért cserébe majd újjáteremtik ugyanazt a kontinentális egyensúlyt, amelyet a termonukleáris töltetű szovjet ballisztikus rakétákkal fölszerelt Varsói Szerződés (és autark KGST) imperializmust mérséklő jelenléte hozott volt létre anno.

Evvel a tévképzettel az Európai Unió (azaz Nyugat-Európa) a kapukon bévülre engedte az ellenséget, amelynek körében 1989-ig az emancipációs-egalitárius diktatúra lenyomta az agonisztikus (versengő-csatázó) tendenciákat, amelyek a „létező szocializmus” (reálszoc) szánalmas bukása után azonnal előtörtek. Mintha senki nem értette volna meg, hogy a jugoszláviai háborúk mit jelentettek. A „szocialistának” csúfolt föderációk (Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia) fölbomlása megelőzte a katalán, skót, flamand (újabban korzikai) szeparatizmus sikereit. Az európai „nemzetközösség” (az EU) hanyatlását betetőzte a menekültválság által kiélezett ellenségesség az összes, de főleg a muszlim európai kisebbségekkel szemben. Ez összerogyasztotta az addigi „emberi jogi” konszenzust, és végzetesen meggyöngítette az előző korszak „liberális” ideologémáinak elkötelezett összeurópai (politikai, gazdasági és jogi) vezetést.

Az új ultrareakciós világkorszak vezércsillaga, az orbáni Magyarország merészebb, mint követői: itt nemsokára kodifikálják az emberi jogi csoportok féllegális státuszát, s evvel az emberi jogi ideológiák – korszerűbben fogalmazva: az emberi jogi „illúziók” – végét. A magyarországi kormánysajtó eszesebb emberei már régen a francia forradalommal és az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatával kezdik ellenségeik fölsorolását (néha hozzáteszik a marxizmust és 1968-at, de ez merőben fölösleges).

Egyben azonban tévedett Orbán (bár szokásos bátorságát és intelligenciáját mutatja új kelet-európai politikája, amely szerint ezt ő már megértette): ő csak faltörő kos volt. Egyre-másra jó a szövetségeseinek, akik helyett elvégezte a piszkos munkát, de a nyugat-európai államok – még szélsőjobboldali vezetés alatt se – nem fogják mélyen átalakítani jól bevált, megszokott struktúráikat (amelyeknek Magyarországon már nyomuk is alig van), a Nyugat és a Kelet közötti régesrégi különbség megmarad.

Sokan tanulnak Steve Bannon mondókáiból Nyugat-Európában a jobboldalon, de eszük ágában se lenne kormányintézménybe hivatalosan meghívni, meghagyják botrányhősnek, akit csak amott a távoli határvidéken hívnak meg a jó modorra ügyet se vető barbárok. A modern „reakció” ősalakját, Joseph de Maistre-t is csak a cári udvarban fogadták annak idején, bár olvasni Párizsban is olvasták. Annak, hogy a Guardian, a Volkskrant, a New York Times, az NRC Handelsblad, az ARD – no meg a magyarországi „ballib” médiák, köztük pl. a HVG – tudósítóit kitiltják (értelmetlenül) Steve Bannon sztárföllépéséről, nyilván Nyugaton is sokan örülnek, akik „a liberális kontraelitet” (meg a sajtópluralizmust és a sajtószabadságot) utálják. De maguk odahaza nem nagyon tennének ilyesmit, ezt meghagyják azoknak, akik elég tájékozatlanok hozzá, hogy primitív durvaságukat ország-világ elé tárják, akár van belőle hasznuk, akár nincs. Nyilván örülnek a sajtó megalázásának, de kacagnak is rajta. Provinc – mondta ilyenkor Árpi bácsi (néhai kedves nagybátyám).

Persze az is provinc, hogy a magyarhoni libsajtó az utóbbi hetekben közvetve tudomást szerzett Carl Schmitt (1888-1985), a nagy jogfilozófus létezéséről – aki régóta ihletője a jobboldal elméleti gondolkodásának, akivel baloldaliak is komolyan foglalkoztak, beleértve e sorok íróját –, s azonnal valamiféle erőszakfanatikus machiavellistának állították be, ami persze nem igaz. Szó sincs róla, hogy a radikális jobboldaltól ne lehetne tanulni. Steve Bannon azonban – holott nagyon tehetséges politikai munkás, rengeteg eredeti húzás és józanul cinikus fölismerés fűződik a nevéhez, meg különben is érdekes ember – nem eredeti gondolkodó (nem is tekinti magát annak), pl. az az ötlete, hogy összemossa a liberalizmust és a marxizmust, még a náciktól származik. (Mintha a világpiac szuverenitásának igenlése és a proletár internacionalizmus ugyanaz lenne. Sok olvasónk fog bólogatni, hogy hajjaj, bizony, mennyire azonos – régi jó hagyomány ez, régi jó fasiszta hagyomány.)

Én egyáltalán nem bánom, hogy Steve Bannon meg Milo Hogyishívják ellátogat Pestre, esetleg politikáról is szó esik majd evvel kapcsolatban. (Úgy értem, valódi politikáról – mert amit a budapesti sajtó politikának tekint, azaz személyi ügyeket a kormányban és a nevetséges ellenzéki pártok egyre kínosabb ostobaságait, azt komoly ember nem tekintheti annak.) A szélsőjobboldali kormánykörök nyíltan vállalják, hogy szélsőjobboldaliak. Ebben se látok semmi rosszat. Az, hogy e félreeső helyen csak szalonképtelen (non-recevable, ahol a recevable azt jelenti a francia szinonimaszótár szerint: acceptable, admissible, adoptable, valable, approuvable, szóval „akit nem lehet fogadni”, „elfogadhatatlan”) szélsőjobboldaliak vendégfölléptére lehet számítani, nem meglepő, hiszen a magyar kormányt azok, akik Nyugaton dicsérik, csak eszköznek használják és lenézik. Ami nem szép tőlük.

Ha tetszik ez nekünk, ha nem – nekem nem tetszik – , a magyarországi társadalom önvédelmét ma csak azok az emberi jogi szervezetek (NGO-k) szolgálják (Társaság a Szabadságjogokért, Magyar Helsinki Bizottság, Amnesty International, Transparency International, Greenpeace, Energiaklub, NaNe, Patent, A Város Mindenkié, Menedék, Migration Aid, MigSzol stb.), amelyeket magyar törvény rendel majd jogaikban korlátozni.

Az abszolút hatalom birtokosai magukat lázadónak tekintik – „Mi vagyunk Soros ellenzéke”, hirdeti naponta a 888.hu –, mert szemben nyugati partnereikkel, ők csakugyan nem az establishment. Nem sejtik, hogy nem is lehetnek, mert itt establishment nincs, establishment utoljára az egyetlen konzervatív magyar polgári társadalomban, azaz a Kádár-rendszerben volt. Hatalmuk lehet, tekintélyük soha.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!