Steve Gadd szerint a zene műfajfüggetlen, a jazz lényege pedig a nyitottság. A Müpában szombat este a sztárbőgős Eddie Gomezzel és a nemzetközi szcénában magasan jegyzett gitáros Halper Lászlóval a 70 éve született Jimi Hendrix dalait átdolgozó jazzdobos a legnagyobbakkal zenélt. Al DiMeolától Jaco Pastoriuson át a Manhattan Transferig terjed az általa kísért sztárok sora, a jazzen kívül pedig mások mellett Eric Clapton, Paul Simon vagy épp Joe Cocker köszönheti neki a mindent meghatározó ritmust.

hvg.hu: A rock- és popkultúrára kétségtelenül óriási hatással volt Jimi Hendrix életműve. A jazz azonban nem más kategóriába tartozik?

Steve Gadd: Szerintem Hendrix, akár csak Miles Davis, az egyetemes zene óriása. A gitárszaggatással épp csak próbálkozó kölykök generációi újra és újra felfedezik maguknak, a rockzenészek folyamatosan idézik, de még a szofisztikált jazzerek is rendkívül magasra értékelik és motívumait is használják.

hvg.hu: Ezek szerint a jazztől látszólag távol eső Hendrix-számokat is kedveli?

S.G.: Lászlót (a jazzgitáros Halper - a szerk.) nagyon kedvelem, bízom az ízlésében. Úgy is vállaltam az együtt muzsikálást, hogy csak itt Budapesten, négy nappal a fellépés előtt kaptam kézhez a Hendrix-feldolgozásait. Tudtam korábban is, hogy Lászlót mennyire inspirálja Hendrix életműve, hogy ez neki mennyire fontos. és úgy gondoltam bevállalom.

Steve Gadd: "A jazz lényege a nyitottság."

Fazekas István

Számomra egyébként sosem igazán léteztek műfaji határok. Szabadúszó zenészként mentem, ha hívtak, a lényeg úgyis az volt, hogy megértjük-e egymást a kollegákkal, tudunk-e jól együtt zenélni.

hvg.hu: Akkor abban is egyet ért Halperrel, hogy Hendrix, már amennyiben élne, biztosan jazzt játszana? Ő ugyanis azt vallja, hogy a halála előtt már Miles Davis-szel dolgozó, vele közös lemezt tervező gitárzseni a fúziós jazzel folytatta volna a pályáját.

S.G.: Nem tudom, nem szoktam ilyeneken gondolkozni. A "mi lett volna, ha" kérdésköre távol áll tőlem. Az viszont biztos, hogy Hendrix hatott rám már életében is, de rajongónak azért nem mondanám magam.

hvg.hu: Karrierjét az 1970-es évek közepén kezdte New Yorkban, a smouth jazz-ben utazó Chuck Mangione kvartettjében 1972-ben a Montreux-i fesztiválon már jelentős szakmai és közönségsikert aratott. Később játszott Chick Coreával, ott volt a fúziós jazz születésénél, hiszen zenélt a legendás basszgitáros Jaco Pastorius-szal a Weather Reportban, ugyanakkor ön dobolta fel a szombat esti láz hullámát elindító The Hustle című - Van McCoy jegyezte - diszkóhimnuszt. Nem szólták meg érte a kollégái?

S.G.: Szó sincs róla. Jó zenészekkel dolgozhattam. Chunkkel (Mangione -- a szerk.) együtt nőttünk fel, ő is a rochesteri Eastman Zeneiskola növendéke volt, és ő vezetett be a New York-i klubéletbe. Akkoriban a jazz-zenészek nem alkottak zárt kasztot, én pedig mindig is nyitott voltam a legkülönfélébb stílusokra, irányzatokra. 

Egy jól összerakott DJ-szett is lehet nagyon jó - bár az elektronikus tánczenékben nem igazán vagyok járatos, azt a fiam és a lányom jobban ismeri. A jó hip-hop számokat épp annyira tudom értékelni, mint ahogy egy cizelállt hangzásvilágú  dob-zongora-bőgő trió játékát élvezem. A lényeg a minőség. Egyébként, ha már így kérdezi, nagyon is jól jött az az ominózus, 1975-ös felkérés.

hvg.hu: Bár mindig is jazzdobosként aposztrofálta magát, Stevie Wondertől Paul Simonon és McCartney-n át Eric Claptonig a legnagyobb pop- és rocksztárok ragaszkodnak az ön dobjátékához. Nem nehéz mindig más és más műfajok stiláris sorvezetőihez igazodni?

S.G.: Talán szerénytelenül hangzik, de nem. Mindegyikük rendkívül magas igényeket támaszt, a jazz-ben ez magától értetődik. S mivel én a jazzbe nőttem bele, valahogy természetes lett ez a fajta alázat. Apám jazz-rajongó volt, nagybátyám pedig dobos.

Fazekas István

Ő volt az, aki 3 évesen dobverőt adott a kezemben. Rajtuk keresztül ismertem meg Dizzie Gilespie-t vagy a Benny Goodmannel játszó legendás swingdobos Gene Krupát. Gyerekkoromtól lenyűgözött ez a zenészvilág. Szerencsésnek érzem magam, hogy egész eddigi életemben azt csinálhattam, amit igazán szeretek.

hvg.hu: Mit gondol, a jazz is ugyanúgy kanonizálódik majd, mint a klasszikus muzsika?

S.G.: Attól függ mit értünk kanonizáció alatt. Sztenderdek ma is léteznek, a műfajnak több könyvtárra való irodalma is van. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a jazznek meg kellene merevednie, be kellene zárkóznia. A jazz lényege a nyitottság. A periférián élő számkivetettek önszórakoztató blues-a nem kanonizálódhat úgy, hogy közben kövületté válik. Bármennyire is szofisztikált sokszor a muzsika, amit játszunk, a cél alapvetően a szórakoztatás, az örömzenélés.

Jimi Hendrix 70

November 27-én 1942-ben Seattle-ben látta meg a napvilágot. Az anyakönyvbe John Alex néven jegyezték be a családban Busternek becézett Hendrix gyereket. A frontról három évvel később hazatért atya aztán James Marshallra javíttatta a távollétében rosszul elkeresztelt fia nevét  -- az utókor így Jimiként emlékezhet a Rolling Stone című kultmagazin által minden idők legjobb gitárosának kikiáltott fekete, fehér és indián felmenőkkel bíró zsenire. A gitárt csak kamaszkorában kézbekapó Hendrix apja Muddy Waters lemezein cseperedett, aztán Elvis Little Richard és Chuck Berry következett. Egy autólopási ügy miatt inkább bevonult a seregbe, a bakaévek alatt zenekart alapított és blues-t játszott, ahogy leszerelése után is. A füstös lokálokkal és kocsmaszínpadokkal csak azután sikerült szakítania, hogy a poros Délről – ahol a legnagyobb sikere az volt, hogy egy Little Richard turnén, kísérőzenészként játszhatott – felkötözött New Yorkba. A nyomorúságos évek után 1966-ban a Rolling Stones-os Keith Richards csaja figyelt fel Blue Flames nevű bandájára, de végül az Animals basszerosa vitte őt Londonba..A The Jimi Hendrix Experience 1967 májusában jelentette meg első albumát, egy hónappal később az Újvilágban a Monterey fesztiválon Jimi már a fogával játszotta a Wild Thing-et, majd felgyújtotta a hangszert. A színpadi happening bevonult a tömegkultúra világtörténelmébe. Ezt a gesztust , valamint a két évvel később a woodstocki fiesztán megzenésített amerikai himnusz Hendrix-verzióját még a botfülűek is ismerik. AP Ennél azonban jóval több a Hendrix-életmű. „A blues-alapokról elrugaszkodó improvizatív zenei világa jóval több holmi shownál. A jazz népszerűsítésében játszott szerepe egyedülálló” – állította tíz évvel ezelőtt a Jazzwise című brit szakmagazin hasábjain Keith Shadwick. Az 1970 őszén bekövetkezett halála előtt az akkor épp a cool-korszakából a fúziós irányba haladó Miles Davisszel  közös lemezt tervezgető Hendrix – a brit szakíró szerint – az összekötő kapocs a blues-ból rockot kreálók és a hasonló gyökerű jazzt preferálók között. Legalábbis ezt állítja Shadwick terjedelmes esszéje. A drogtúladagolásban elhunyt – egyes városi legendák és tényfeltárni próbálkozó rockújságírók szerint meggyilkolt – gitárzseni tehetségét már kortársai is elismerték. „Ahogy a zenét felfogta és játszotta, ahogy hagyta magát elsodorni egy-egy röpke inspiráció által, ahogy a kósza motívumokat kifejtette, ahogy a kísérletezéseit a konkrét dal szolgálatába állította, abból minden jazz-zenész tanulhat” – így Shadwick. A brit szakíró szerint, tudva, tudatlan, de tanultak is: még Miles Davis, John Coltrane vagy John McLaughlin muzsikájában egy az egyben tetten érhető ez a hatás. Az pedig, hogy a Foxy Lady-től, a Johnny B. Good-on át a Machine Gun-ig Hendrix rövid élete alatt alkotott több tucatnyi „slágerét” a legkülönfélébb verziókban játszák ma is, a számtalan emlékzenekart már nem is említve, magáért beszél. A Halper László jazzgitáros vezetésével alapított Band of Gypsys Reincarnation két évvel ezelőtt készített 40 Years After címmel megjelentetett emlékalbum abban számít unikumnak, hogy a magyar muzsikus úgy dolgozta át a Hendrix-számokat, ahogy szerinte azt, a halála előtt a fúziós jazz-el kacérkodó amerikai gitárzseni ma játszaná.