Ez Shakespeare kora persze, amikoris a szegény színháziaknak nagyon nehéz soruk volt. Olykor meg nagyon jó. És mivel Erzsébet, ez a nagy uralkodó jó sokáig ült az ő nehezen megszerzett trónján, amiért is meglehetős nagy árat fizetett egész életében, hát voltak neki ilyen meg olyan periódusai, vagyis hol szerette a színházat, hol meg nem annyira, és mindegyik periódusát törvények sokaságával kísérte.

Paul Foster meglehetősen vázlatos-levegős darabja – amely alig negyven éve született – meglehetős szabad kezet ad a színrevivőknek, és Szikszai Rémusz rendező és a Vádli Alkalmi Színházi Társulás csapata él is ezzel a szabadsággal: beleír és belejátszik az alapanyagba.

A színpad – függetleneknél vagyunk, a Szkénében – szinte üres; a legnagyobb díszletelem egy „hajtogatható”, ajtókeretekből álló fal, amely változatos formáival pompás lehetőség a tablóra és a rejtőzködésre is, és még tükör is van benne. Plusz néhány, dobként is működő ülőke, egy szék – és máris kész a trónterem, Londonban, Párizsban vagy Madridban.

Merthogy jönnek-mennek a koronás fők: Erzsébeten kívül föllép a nagy mumus, a skótok királynője, Stuart Mária, a franciák királynője, az amúgy olasz Medici Katalin, a spanyolok Fülöp királya – és úgy kavarnak, mintha nem is országot, hanem pártot vezetnének. Intrikálnak, lejáratnak, szövetségeket kötnek és ígéreteket szegnek – csupa érdekellentét ez a szegény Európa.

És hát egymás közt vannak ugye – a nép akadályoztatás miatt távol –, és nem fékezik magukat kicsit sem. Csúnyán és csúnyákat beszélnek, úgy röppennek a trágár kifejezések a királyi ajkakról, mint egy könnyed bók, lazán és elegánsan.

Éppen Erzsébet legnagyobb magán- és közdilemmájánál tartunk, vagyis a Towerben raboskodó Stuart Mária sorsa forog kockán és a szájakon, amikor betoppan a színházterembe két puritán, a polgármester és szárnysegédje, és leállítja az előadást. Merthogy a darab nem volt engedélyeztetve. De nem is engedélyeznék. Mert Anglia az angoloké, és különben is.

Ekkor derül ki, hogy színház a színházban történik itt, vagyis egy színtársulat próbálja éppen az I. Erzsébetről szóló darabját, mégpedig egy korabeli színtársulat, amikoris – ha máshonnan nem, hát Shakespeare-ből tudjuk – csak férfiak léphettek színpadra. Lekerülnek hát a parókák.

Szikszai Rémusz azonban aligha a korhűség kedvéért bízta férfiakra a királynői szerepeket, sokkal inkább a virtigli színházi-színészi lehetőség és kockázat érdekelte. Mert mi van, ha Fodor Tamás játssza Erzsébetet? Hát az van, hogy a kezdeti – és leküzdhetetlen – kuncogás után természetes az egész. Nincs paródia; vannak persze – tán a szoknyával (amely elől mini) szükségképpen együttjáró – feminin gesztusok, mozgás és tartás, de hát marad a szakáll, és legfőképp megképződik az indulatos és bizonytalan, impulzív személyiség. Aki mit sem ér a mamelukjaival, még a szeretőjével, Leicesterrel sem megy semmire – végtelenül magányos.

Stuart Máriát Bercsényi Péter játssza, aki magától értetődően nő, fúria-indulatokkal, nem lohadó bosszúvággyal. Katalin, a francia királynő szerepében Kaszás Gergő az uralkodás és a szüntelen hatalmi manipuláció terhétől kissé megfáradt, ironikus és fejfájós asszonyt játszik remekül. A spanyol Fülöp a háború megszállottja: Tóth József pattog és fenyegetőzik, nyomába sem ér a csajoknak, meg aztán tudjuk, mi történt a Nagy Armadával Anglia partjainál, ugye...

Az egész történetet – színházastól, Erzsébetestől – Pata Sola, a boszorkány meséli el nekünk, ő segít eligazodni az összevissza gubancos királyi rokonsági viszonyokban; Nagypál Gábor igazi rezignált narrátor, akinek elég egy-egy szót kicsit megnyomnia ahhoz, hogy úgy érezzük, közülünk lépett a színpadra.

Kísérője – tán jobbik énje – az előadás egyetlen színésznője, Bodor Johanna táncos-koreográfus, aki hol Erzsébet tükörképeként bukkan föl, hol Leicester karjában helyettesíti Erzsébetet, hol talányos női boszorkány.

És miközben váltunk a színtársulat villanásnyi magánélete és az általuk játszott Erzsébet-dráma jelenetei közt, mintegy magától a jelenünkig suhan az előadás. Amikor az „ártány”, vagyis Pius pápa kiátkozza Erzsébetet, meglegyint bennünket a magára maradt ország tragikus víziója, amint militáns frazeológiával készül a harcra és a túlélésre Európával szemben. És közben nevetünk is, igen; díjazzuk a kisebb és több szerepben felbukkanó Tamási Zoltánt, Herczeg Tamást, Keresztény Tamást és Király Attilát, élvezzük Kovács András Ferenc pompás szöveghamisításait, a könnyed szabadszájúságot, a játékot Shakespeare korával.

A színtársulat vidéki haknikkal keresi meg a sovány betevőt, kesereg a parasztok, vagyis a közönség szűkmarkúságán, a hatalom dölyfén, látni sem bírja – a végtelen róna helyett – a marhalegelőt, és közben lázasan készül a királynőnek karácsonyra szánt Erzsébet-előadással. Épp csak parányit késnek vele.

A Szkéné-beli előadás itt-ott még zötyög és lötyög, de már csak játszani kell. És nézni.