Szabó M. István
Szabó M. István

Gyönyörűen filmezett, klasszikus korszaklezárós James Bond-sztori lett a napokban a moziba került 007 Spectre. Azt még nem tudni, hogy a film kasszában mérve mennyire lesz sikeres, de aki jegyet vált rá, jobban jár, ha tisztában van vele: ez egy búcsúkeringő, mely makacsul a tradicionális jamesbondi keretek között marad.

"Eddig ez a leggyengébb rész. Persze ha nem úgy tekintünk rá mint James Bond-sorozat hanem sima akciófilmként akkor egész jóra sikeredett." "Mint James Bond nem jött be. Hiányzott belőle a valódi sárm, a poénok, az igazán karakteres megalomán főgonosz". E sommás ítéletek (bár most is előkerültek hasonlók) nem a Spectre-re húzzák rá a vizes lepedőt, hanem arra a Skyfallra, mely mára, mint minden idők legsikeresebb James Bond alkotása került be a mozitörténelembe.

©

A mostani fanyalgókkal szemben mi most is úgy gondoljuk, hogy a csütörtökön a mozikba került 24. James Bond-film, a Spectre valójában az eddigi legszebb alkotás. (A film teljes magyar címe: 007 Spectre: A  fantom visszatér, de a mondatba szerkeszthetőség és ragozás miatt a továbbiakban is maradunk a Spectre formánál.)

Mennyire jó film a Spectre?

A moziba járó megbocsátó emlékezete olykor furcsa játékot űz azzal, hogy egy-egy régebbi James Bond filmre hogyan emlékszik. A reális megítélés felé ígér kapaszkodót az IMDB filmes adatbázisa, mely ugyan nem megkérdőjelezhetetlen és nem is valamiféle filmkritikai szentírás, de arra megfelel, hogy láttatható legyen általa, hogy a James Bond filmeket a mai nézők (fimenként is általában több mint százezres olvasói/nézői voksok alapján) mennyire értékelik egy tizes skálán. Íme a legismertebb James Bond filmek:

Dr. No (1962): 7,3

Goldfinger (1964): 7,8

Csak kétszer élsz (1967): 6,9

Őfelsége titkosszolgálatában (1968): 6,8

Élni és halni hagyni (1973): 6,8

Az aranypisztolyos férfi (1974): 6,8

A kém, aki szeretett engem (1977): 7,1

A magányos ügynök (1989): 6,6

Aranyszem (1995): 7,2

A világ nem elég (1999): 6,4

Halj meg máskor (2002): 6,1

Casino Rolyale (2006): 8,0

A Quantum csendje (2008): 6,7

Skyfall (2012): 7,8

Spectre (2015): 7,5

Kétségkívül áll, hogy a (naná!) hagyományos klisékből felépített klasszikus eposz most sem lett hibák nélküli.

Vannak benne történeti, logikai és képi megformálásban is kritizálható pillanatok. Például az, hogy az egész filmet méltóságteljesen, rezzenésmentes kameramozgással lekövető film első nagyjelenetében percekig rángatják a kézi kamerát - kiszakítva a nézőt abból a meseszerű milliőből, ahol a főhős az emeleti ablakból elegánsan kilépve, a párkányon, oldalán egy géppuskával elsétál egy szintekkel és épülettömbökkel távolabbi ház homlokzatához, ahol az éppen átellenben lévő ház ablakában tárgyaló gonoszra emelheti a célkeresztjét.

De kritizálható a világvégi titkos bázis is - úgy ahogy van. Ahogy a fenenagy erejű behemót (tippem szerint grúz vagy örmény) bérgyilkos egydimenzióssága is, és az is, hogy egy lángszóróval szemközt lőtt, soha sorozatgyártásba nem kerülő sport Jaguárra mégis hogy a csudában lehetne a római rakparton száguldozni.

Egy dolgot azonban a James Bond filmek kapcsán azért mégiscsak érdemes szem előtt tartani: ezekből a klisékből főzik ezt a kezdetek óta, és valahogy mégis mindig sikerült egy lépéssel az aktuális popkulturális krimivilág előtt haladni.

Most éppen nem a hi-tech segédeszközök vagy a "ha robbanás, akkor minél nagyobbat szóljon" drámaiságának tovább fokozásával foglalkoztak elsősorban. A főcímzenét jegyző, egyébként teljesen rendben lévő Sam Smith betétdalt sem promózták túl a világban (igaz, ettől még csak a hivatalosan kiadott videóklip-verziót is látták már több mint 26 és fél millióan).

A Spectre esetében azonban mindezeknél is jelentősebb, hogy a klasszikus sablonokkal végigjátszott 148 percbe most készült jó pár filmtörténeti jelentőségű, akár tananyagként is oktatható jelenet.

Búcsú, de nem a fegyverektől

Ugyan melyik mai akciófilm-széria vállalkozhatna arra – már a James Bondon kívül -, hogy az ezredfordulós generáció mozis szexszimbólumát méltó módon elbúcsúztassa? Mert Monica Bellucci hosszú cameója (de főként a temetési szertartást követő furcsa dialógustól a velencei tükörnek döntő szexjelenetig, majd a világ figyelmétől való visszavonulás lehetőségét tárgyaló párbeszédig) ezt az öncélt szolgálja; azt, hogy helyre billentsen egy durva filmtörténelmi hibát.

Azt, hogy a Maléna (2000) óta kimondva is a világ legszebb nőjének tartott Bellucci eddig kimaradt a James Bond filmekből - miközben Halle Berrytől Sophie Marceau-ig minden udvarhölgye már rég megkapta e kiemelt figyelmet. Az özveggyé tett Luciaként így ez a jutalomjáték; egy még egyszer, utoljára eljátszható famme fatale búcsúalakítása, melyet azzal is vastagon aláhúznak az alkotók, hogy a két év fél órás film során csak e percekben vetettek vissza Daniel Craig domináns jelenlétéből.

©

De emlékezetes belépőt kapott a főgonoszt alakító Christoph Waltz is, aki percekig árnyékban marad az alvilág éves beszámolójára összegyűlt német, orosz, kínai és meghatározhatatlan országú afrikai dirigensek tárgyalóasztalát megvilágító fénycsóvák között. Jól lehet, Waltz éppen Tarantinónak köszönhetően vált viccesen kegyetlenkedő, félnótás epizódistává az elmúlt évek alatt, van annyira tehetséges, hogy Oberhauserként hitelesítse a Bond életében ezidáig láthatatlan sötét hatalom fejét. A mai világot elnézve az pedig különös módon rendben is van, hogy a világuralomra aspiráló mostohatestvér-keresztapát nem egy Marlon Brando epigonra, vagy a rémálmokban és fotókon felbukkanó Javier Bardemre, illetve Mads Mikkelsenre, hanem az átlagos, hétköznapi kisember ábrázatú Waltzra szabták. Ugyanilyen találó az öregedő Ralph Fiennes „M” szerepére aggatott akasztófahumora. Az se gond, hogy lassan végre Ben Whinshaw is belenő „Q” figurájába...

De most komolyan: kit lep meg, hogy a végén Bond legyőzi a gonoszt? És az miért lenne már baj, hogy kicsit kaverolnak még Judi Denchnek? És tényleg baj az, hogy az olyan potenciláis a pszichothrilleres csavarokat már nem engedték beleírni a filmbe, minthogy Moneypennyről kiderüljön: egy kulcsjelenetben a Bond hívását fogadó titkárnő éppen „C”-vel enyeleg? Illetve, hogy a Léa Seydoux alakította, nem is annyira csodaszép Medeleineről mégiscsak kiderüljön: körmönfontolt módon mégiscsak rászedett mindenkit - és ezt az egészet csakis azért, hogy minden efféle, kizárólag a nézőt kábító történeti csavarból az jelentsen kiutat, hogy Bond e csávából (és a nővel való kapcsolatából) is kivágja magát?

Ez nem a Skyfall

A Spectre cselekményét nem tolták vagy gondolták túl. Néhány jelenettől eltekintve a film nem lett sem véresebb, sem drámaibb vagy bonyolultabb, mint egy közepesen sikerült skandináv krimi. Amiért mégis ez a film az egész James Bond széria egyik legjelentősebb darabja, az a rendező, Sam Mendes vállalásának köszönhető.

Annak, hogy a Skyfallal a korábbi munkáihoz képest (mint amilyen az Amerikai szépség (1999), A kárhozat útja (2002), és A szabadság útjai (2008) is) merőben új útra lépő rendező a korábban elképzelheteltenül nagy sikert és gazdagságot hozó James Bond film után ismét mert más utat választani. Ezt Hoyte Van Hoytema vezető operatőri székbe ültetésénél jobban semmi sem bizonyítja: a svájci születésű Hoytema zsenije az elmúlt években a Csillagok között (2014), A nő (2013) és a Suszter, szabó, baka, kém (2011) képi világából mindenki számára ismert. És ebből az is egyértelműsíthető, hogy a Skyfall forgatása során e székben ülő Roger Deakinshez képest egészen máshová kerülnek a hangsúlyok, a két operatőr egészen más eszközökkel brillírozik. (Viszonyításképpen: Deakins volt az operatőre a közelmúltban bemutatott Sicarionak (2015), de a Fogságbannak (2013) vagy a Nem vénnek való vidéknek (2007) is) .

Ez a film a Daniel Craig-féle James Bond korszak méltó lezárásaként készült, s mint ilyen, főhajtás is az elődök és az újra meg újra tartalommal megtölthető klisékből épülő mítosz előtt. Aki ettől többet, izgalmasabbat, logikusabbat, racionálisabbat, szexisebbet, véresebbet vagy mocskosabbat vár, az a Spectre esetében rossz filmre vált jegyet.